MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
[Az 1741-diki Diéta]
A’ Génius.
Ha meg hal is Ferentz Segéd-országlótok,
A’ bőlts Ferentz, kegyes szívű Pártfogótok:
Helyébe a’ jó ég fog Másikat tenni,
Ki Pannóniának Tzírusa fog lenni. –
Ha a’ nagy Józseffel le száll is végtére
A’ Királyi Virtus sírja’ fenekére:
Ferentzbe a’ Példát ki kűldi sírjából,
Kit maga tanított az ég’ tanátsából,
Hogy a’ miket ő tsak el kezdett magába,
Ferentz mutassa ki saját példájába. –
Ha hív jobbágyitól az őket szerető
Leopoldot sírja rejti a’ temető:
De az ő jó szíve minden virtusával
Köztök fog maradni felséges Fiával. –

Kar.
Mindnyájokért Ferentz lesz
A’ népek’ édes Atyja,
’S azoknak meg mutatja
Hogy hív eggy pásztor ő.
Az ég meg áldja őtet,
Kíséri a’ ditsőség,
A’ víg öröm ’s a’ bőség
Alatta vissza jő.

A’ Génius.
Ha a’ Magyar nemet kedvellő Sándorban
Hazátok’*
A z t-ből jav.
angyalát tészitek a’ porban:
Az ég a’ Nemzetnek siralmát meg szánja,
’S József Sándor helyett lesz Nádorispányja.
Ki a’ Magyarságot úgy fogja kedvelni,
Úgy fogja hazátok’ díszét fel emelni;
A’ mellynek még nagyobb ’s állandóbb javára
Soká gyönyörködik benne Buda’ vára.

A’ Kar.
Felséges Nádorispány!
Te léssz Budának fényje,
Te a’ Magyar’ reményje:
Kiért meg áld az ég.
Az angyalok hatalmas
Szárnyokkal bé takarnak:
Te érted a’ Magyarnak
Nagy szíve lánggal ég.

A’ Génius.
Mit látok? előmbe mi nagy Látás szaladt
A’ jövendő idők’ setét leple aladt!
Mitsoda Hérósok állanak sorjába
A’ Királyi Érdem’ fényes Templomába!
Pálma van kezekben, laurus a’ fejeken
El terjedt felséges Nevek a’ népeken.
Mennyei fény ragyog álló-képek körűl,
Hogy légyenek minden királynak tűkörűl.
Tetteik gyémántra vagynak metszve, ’s magok
Fénylenek mint első nagyságú tsillagok. – –
Ah felséges Lelkek! esmérlek titeket,
Látom képetekenn a’ Bétsi jeleket:
Ti fogtok származni a’*
A sor fölött beszúrva.
Károly’ házából,
Trézia’, Leopold’ ’s Ferentz’ ágyékából.
Ti tőltitek még bé hírrel a’ világot,
Ti állítjátok fel a’ köz boldogságot.
Ti a’ nemzetektől ezer áldást vésztek:
Ah felséges Lelkek, ti mind nagyok lésztek!

Kar.
Virágozzék örökre
Olly sok ditső Királyért,
A’ Nemzetek’ javáért
Ez a’ királyi Ház.
Hogy a’ sok fényes Héróst
Ennek minden fiába
Mind itthonn mind tsatába
Imádja minden Száz.

A’ Génius.
Ebből fog származni ama’ nagy Vitéz is,
Ki, ámbár a’ győzőt meg győzni nehéz is,
Meg vervén a’ rabló Frantzok’ ármádáját,
Le dönti e’ kevély Nemzetnek dagályát.
Ama vitéz Károlyt mondom, ki végtére
Lessz a’ Magyar hadnak szerentsés vezére.
Ki a’ tágas Duna’ partját a’ Rénussal
Bé tőlti nevével és sok triumfussal.
Ah hatalmas Vitéz! már látom előre,
Mint állsz ki fegyverbe a’ véres mezőre:
Látom mint omlanak a’ Frantzia testek,
Mellyek a’ te Neved’ hangjára le estek.
Látom mint tsókolják a’ lántzból felszedett
Szabad tartományok felséges térdedet.

Kar.
Ti népek tiszteljétek
Károly’ vitézi szívét,
Mert ellenségtek’ ívét
Le fogja törni ő.
Óh halhatatlan Érdem!
Rakj oszlopot nevére,
Tégy zőld babért fejére
Melly templomodba nő.

A’ Génius.
Kedves Magyarjaim! mint a’ több nemzetek,
E’ Tsászári Háznak ti is örűljetek.
Hév kívánságtokat az ég meg hallgatta,
Az óhajtott áldást tinéktek meg adta;
A’ mellynek*
mellynek Tollhiba
zsengéjét kegyes Tréziátok’
Anyai ölébe mindjárt meg látjátok.
Meg látjátok mindjárt ama’ kis Hertzeget,
Kiért mind örökké áldjátok az eget.
Már is rajta ama’ virtusok ragyognak,
Mellyek példájában tündökleni fognak.
E’ lessz ama’ József, a’ Világ’ tsudája,
Ama’ nemzeteknek Atyja és Királya. – –
Ah majd magát épen illyennek mutatja
A’ Második*
Az M m-ből jav.
Ferentz’ ’s Trézia’ magzatja,
Ama’ kis Ferdinánd, kinek védelmére
Fel kél még a’ Magyar a’ hartz’ mezejére.
Ki majd a’ jövendő időknek folytába
Ditsőségesenn űl Atyja’ trónusába. –
Ti boldogúlt Lelkek! adjátok azokat
A’ Paraditsomba nőtt liliomokat:
Hadd hintsem e’ boldog Gyermek’ bőltsőjére,
Mellyben fekszik annyi nagy Királyok’ vére,
Mellyben fekszik ez a’ jövő Világ’ fényje,
Az ég’ és a’ minden Nemzetek’ reményje:
Hadd tudjak néki eggy ajándékot tenni. –
Ah szép Gyermek, te még Ferdinánd fogsz lenni!1
Heu miserande puer, si qua fata aspera rumpas,
Tu Marcellus eris! – Manibus date lilia plenis,
Purpureos spargam flores, animamque nepotis
His saltem accumulem donis, et fungar inani
Munere. – –

Kar.
Te Ferdinánd fogsz lenni,
’S végén a’ másik Száznak
Te a’ királyi Háznak
Szent trónusán ragyogsz.

Bőlts Lelked fog be hozni
A’ főldre békeséget,
És minden nemzetséget
Te boldogítni fogsz.*
A kéziraton utána vízszintes vonal.


V ÉNEK.
MÁRIA TERÉZIA.*
A 4b (autográf számozás szerint 24.) lap tetején csupán a címet találjuk, a folytatásnak ki van hagyva hely, de ez az ének teljes egészében hiányzik. A következő (5ab, autográf számozás nélküli) lap is üres, majd a 6a (autográf számozás szerint 27.) lapon folytatódik a szöveg a VI. énekkel.

VI. ÉNEK.
A’ Nádorispány.
Haljunk meg Vitéz Bajtársim! haljunk meg Királyunkért,
Rajta! álljunk véres bosszút ősi szabadságunkért!
Jobb ditsőséggel meg halni a’ hólt testek’ halmain,
Mint gyalázattal tapodni Őseink’ szent hamvain.
Több már ezer esztendőnél, hogy itt lakik a’ Magyar,
Mégis minden próbák között Magyar maradt a’ Magyar.
Meg tartotta betsűletét mind a’ világ’ láttára:
Hát ugyan mi lennénk e’ már annak gyalázatjára?
Hát*
A H M-ből jav.
ugyan mi fajúlnánk el nagy lelkű Őseinktől?
Mi koldúlnánk é kegyelmet gyáva ellenséginktől?
Mi tsörgetnénk é idegen lántzot szabad létünkre?
Mi tétetnénk örök nyerget győzni tanúlt népünkre?
Ah előbb mint sem ezt lássam, fel kötöm fegyveremet,
’S vitéz módra trombita szón végzem el életemet!
És ha e’ példára nem lesz senkinek is készsége:
Rajta! – haljon meg én bennem Nemzetem’ ditsősége.
Bosszankodva beszéllem el Árpádnak és Lehelnek,
Hogy el fajúlt Unokáji asszony szívet viselnek.
És ha minden Könnytseppeket, a’ mellyek le hullának
Felséges szeméből Magyar hazánk’ Királynéjának,
Elárasztott ellenséges vérrel nem mossátok le:
Azt a’ Magyar szívhez illő kardot mind rakjátok le,
Mellyet hajdan nagy Atyátok az ellenségnek fene. –
De meg vér a’ Magyar névért a’ Magyarok’ Istene!
Meg éritek még valaha, hogy az illy puhálkodás – – –
– De hová, hová ragadtál méltatlan bosszankodás?
Hiszen mind Magyarok ezek, mind nagy lelkű Magyarok,
A’ kiknek én most asszonyi ruhát szabni akarok.
Tudom mind Magyarok vagytok, rá esmerek nememre,
Vitéz tűz’ szikrája pattog szemetekről szememre.
Mellyet ha rettenthetetlen Ortzáitokra vetek,
Átillát, Hunyadit látom, és Kinizsit bennetek:
Így űlnek elhúnyt Őseink ’s Bajnokink eggy sorjába*
Az or olvhtl. betűkből jav.
A’ Vitéz Lelkeknek szentelt Ditsőség’ Templomába. –
Tudom hogy azt a’ víg órát békételen’ várjátok,
Mellybenn a’ trombiták’ nemes serkentését halljátok,
Mellyben meg mutathassátok a’ haza’ ellenségén
Hogy most is magyaros kar van a’ magyaros kard’ végén.
Úgy van vitézségtek mellett magam állok tanúba,
Én, én magam tapasztaltam azt minden háborúba.
Mikor vélem űzvén ’s vágván az ellenség’ táborát,
Eggyütt vitézkedtünk, eggyütt nyeltük a’ hartzok’ porát.
Véres fegyverünkkel eggyütt vágtattunk a’ tsatába,
Eggyütt mentünk trombita szón nagy Őseink’ nyomába. –
Vajha az ég vissza adná hajdani jó erőmet,
Vajha vissza térítené el hanyatlott időmet,
Mellyel három Királyomnak hűségesen szolgáltam,
’S minden hadi veszedelmet magyar szívvel ki álltam:
Víg lélekkel nyargalnék ki az ellenség’ nyakára,
Meg reszkettetném még eggyszer a’ Pálfi név’ hangjára!
De bár meg-fáradt testemben az erek már meg fagytak,
’S esztendeim’ terhe alatt vállaim le roskadtak:
Még is fel vészem e’ Kardot reszkető markomba is,
Gőzölög ez az ellenség’ véreitől még ma is.
Jertek óh vitéz Bajtársim! haljunk meg Királyunkért,*
Királyunkért Tollhiba.
Jertek álljunk véres bosszút ősi szabadságunkért.
És ha nem sokat tészek is vén létemre köztetek;
Legalább Őseink’ útját meg nyitom előttetek.
És ahol ez ősz haj látszik, ’s ahol leg sűrűbb tűz ég:
Arra tartsatok Magyarok! Ott Pálfi ’s a’ Ditsőség.

Rajta óh Vitézek
Rajta! menjünk hartzra,
Várnak ellenségeink
Verje őket artzra
A’ mi fegyverünk.
Ójjuk a’ Magyar hazát,
’S a’ kegyes Teréziát:
Bár a’ puska tsördűl,
Bár a’ bombi dördűl,
Meg ne rettenjünk!

(Az ősz Pálfi ki vonja a’ Kardját: utánna az egész Magyarság fel zendűl: Haljunk meg a’ Királyért, És a’ Magyar Hazáért! illyen szók harsognak az alatt, míg a’ vitéz Magyarok a’ következendő hartz-dal zengése alatt a’ házból ki vont karddal ’s fegyver-zörgéssel ki mennek.)

VII ÉNEK.
A’ Magyarok’ Karja.

(Eggy.)
Óh Magyar vitézek!
A’ kiknek szemében
Bátor lelket nézek
Mársnak fegyverében:
Jertek mind kövessük
Pálfi Fő vezért.
Kardra óh Vitézek!
Haljunk meg hazánkért,
És Teréziánkért
Ontsunk drága vért.

(Mind.)
Kardra óh Vitézek!
Haljunk meg hazánkért,
És Teréziánkért
Ontsunk drága vért.

(Eggy.)
Ősi nagy lelkünkkel
Őtet bé fedezzük,
Ősi fegyverünkkel
Őtet védelmezzük!*
A felkiáltójel vesszőből jav.
Ezt ha végbe visszük,
Nyertünk drága bért.

(Mind.)
Kardra óh Vitézek!
Haljunk meg hazánkért,
És Teréziánkért
Ontsunk drága vért.

(Eggy.)
Jó betsűletünket
Ezzel is nagyítsuk,
Szép Magyar nevünket
Bé ne motskosítsuk,
Melly egész világon
Már az égig ért.

(Mind.)
Kardra óh Vitézek!
Haljunk meg hazánkért,
És Teréziánkért
Ontsunk drága vért. (A’ szőnyeg le foly.)*
Utána vízszintes vonal, s itt vége szakad a szövegnek, a folytatás hiányzik.