Nyájasan édelegtek
eggy heves napnak gyönyörű
nyugta utánn az álmos
rósa körűl az esti
hüs szelek, még ernye alatt
eggy mulató lugasnak,
hajdani lángjainkot,
ʼs aʼ szerelmeknek habozó
kínnyait emlegetvén,
Tállyait iddogáltunk
Dórisommal. Vészek utánn
édes öröm nevetni
aʼ kikötő szigetrűl
aʼ kevés kárral kikerűltt
tengeri háborúkot!
Olly sebesen repűlvén,
mint az éhes fecske szokott
méhek utánn rohanni,
érkezik eggy kis Ámor,
ʼs arczainkot szárnyaival
pajkosan átsimítván
játszani kezd. – „Tipord le
aʼ pogányt! úgymond rebegő
Dórisom; új bajokra
győzi lecsillapított
szíveinket!” – Talpra kelünk
hantos üléseinkrűl,
ʼs rózsa bogakkal űzzük
fel ʼs alá spalléri között
aʼ rezegő lugasnak.
Ő enyeleg, kiszökvén
nyil gyanánt eggy lombüregenn,
majd meg amott beütvén,
ʼs végre tekíntetünkbűl
eltünik. Mink öszveülünk
győzedelem-dücsővel
Tállyai balsamunkhoz,
ʼs kérkedő hadnagyka gyanánt,
gúnnya között az elvertt
kellemetes latornak,
aʼ reánk váró poharat
újra kezünkbe vesszük.
„Éllyen az álnok Ámor!”
mondgyuk egymásnak, ragyogó
gyöngyeit átköszönvén;
ʼs élledező tüzünknek
ah! csak új habzása utánn
vesszük iszonnyal észre,
hogy botorúl megittuk
aʼ kis Ámort is, ki magát
csalfa borunkba vette.