Csalfa Psiche! mit mosolygasz
lopva rám, ha nem szeretsz?
Vagy talán, ha rám kacsongasz,
annyit tesz, hogy megnevetsz?
Nem tudod, hogy kegytelenség
eggy olly szívvel játszani,
mëllynek lángját hűtelenség
el nem tudgya oltani?
Én tenékëd örvendezve
áldoztam szerelmemet,
‘s ekkoráig csüggedezve
kértem furcsa szívedet.
Kész is voltam kézfogással
megköszönni lángodot,
‘s lábaidhoz háladással
tenni tellyes voltomot.
Ah de szíved gúnnyal vëtte
a’ szokatlan esdëklést,
‘s ok gyanánt csak azt vetette,
hogy nem szenvedsz rabkötést.
Igy futékony kedveidnek
tág mezőköt kémëzël,
‘s nyája köztt sok hűseidnek
lepke szárnyon repdësel.
Ám de Ámor megboszúllya
még idővel vétkedet,
majd ha véletlen feldúllya
jobb nyilával mellyedet,
hogy megunván a’ sokaknak
állhatatlan lángjait
férjhez esküdtt asszonyoknak
járni kezdgyed úttyait.
Kéred akkor kedvesidtűl
önnkint majd a’ rabkötést
kik nevetve senyveidtűl
megvonnyák a’ frígyszövést,
végre eggy erőtlen vénnek
hültt ölébe ütközöl
‘s láng helyett a’ sínlő szénnek
hamva mellett fűtözöl.