Álnok lyánka! mit mosolygasz
lopva rám, ha nem szeretsz?
Csalfa szëmmel mit kacsongasz,
hogyha titkon mëgnevetsz?
Nem tudod, hogy këgytelenség
ollyas szívvel játszani,
mëllyben ég az érzékenység,
mëlly hitet tud tartani?
Még aʼ hantonn bel tüzektűl
elborítva éneklëk,
ʼs fosztván mindën örömektűl,
csak tëérted esdëklek,
Óh! të addig lepkeséggel lepkeszivvel
aʼ patakhoz tévelyegsz,
kedvesidnek seregével
rám hunyorgva édelëgsz.
Ám de, hidd el, mëgboszúllya
aʼ Kis Ámor vétkëdët,
majd ha véletlen fëldúllya
hő nyilával szívedët,
Én mëggúnyoltt szerelmemnek
másutt érëm czéllyait
ʼs hitvësëmmel életëmnek
vígan töltöm napjait.
De të csalfa pásztoridnak
kérëgetvén szíveit,
Nem lelsz, aʼ ki lángjaidnak
csëndësítse mérgeit.
Végre ëggy ízetlen vénnek
hűltt ölébe férkëzël,
ʼs elpazarlott szërëncsédnek
sírjánn holtig könyvezël.