HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
SÍPOS PÁLHOZ. PROF. <VÁLYI-NAGYHOZ>*
Az eredeti cím: SÍPOS PÁLHOZ. Ez utóbb áthúzva, s fölé írva: PROF. VÁLYI-NAGYHOZ. Utóbb eggy világosabb színű tintával a név áthúzva, s fölé írva: SÍPOS PÁLHOZ. Ez utolsó világos tinta nagyon hasonlít a lejegyzés tintaszínéhez, de azonosságukat feltételezve feloldhatatlan ellentmondáshoz jutnánk a lejegyzési szakaszokat illetően.
SÍPOS PÁLHOZ.
Manicheusszá lettem, ’s azt hiszem,*
<?vagyok> hiszem,
Azt vallom, a’ mit új relígióm,
Hogy higyjek, valljak, nékem is parancsol;
És a’ mit vall szám, szívem azt hiszi is.
Eléggé ellenkezém; a’ fény levert.
Ám tedd-meg a’ próbát, ha tartja kedved,
Üss, tömlöczözz, csípdestess vasfogókkal,
Állíts a’ tűzmáglyára, hogy megint
Nyájamhoz vonhass, mellyet a’ Pikárdi
Újító gyüjtött: én Manicheusz,
Testestűl lelkestűl Manicheusz,
Manicheusz-hitem’, ha kell, halállal,
Ha kell, akármelly kínnal, megpecsétlem;
’S a’ nyúzott-bőrű Mánesz, hív tanúja’
Vesztében, ismét megdicsöjtve lesz.

Két, két Isten van, higyj nekem, nem eggy.
Szelíd az eggyik, ’s jóltevő; szeret
Segélni a’ jámbor botlón, ’s tévedésit*
tévedés<e>it
Megszánva nézi, ’s jobb ösvényre vonsza,
Gyakorta még ha rugdalózik is.
Kaján a’ másik, ’s a’ bukásnak örvend.
Fénybe öltözik hogy csalhasson, külömben
Sötét alakban kullogván,*
kullogván A k és a ll olvashatatlan betűkből jav.
ha hol
Prédát találhat, melly cselébe hull;
’S e’ kettő versenyg ’s harczol szüntelen’,
’S rabolja a’ másikának híveit.
Amannak sergét Ész és Rény vezérlik:
Ezért Test, Ördög, és a’ fényes délben
Pusztító Döghalál’ dandárja küzd.
Csudáljam e, hogy most ez, majd amaz győz?

Ez a’ hatalmas két ellenkező
Gyakorta harczol énmiattam is.
’S a’ kormos Isten, a’ ki rényemet
Még minden rám-omlás alatt erősbbnek
Lelé hatalmánál, most már agyamra
Tevé-ki a’ czélt, és azt ostromolja.
Bazalt alakját ismerem; remegve
Futok Ő-Egyiptuszi*
Ő-Egyiptuszi Az utolsó két szótag olvashatatlan betűkből jav.
Istensége előtt,
Mint a’ gyerek fut, a’ midőn az Advent’
Estvéjén rá bukkan Sankt-Nikolaus;
’S hogy annak a’ másiknak véljem őtet,
Fejérbb alakba kél mint a’ Veletrii*
Vel<l>etrii
Pallász’ csudált márványa, ’s az Azé,
Ki Pythonon nyert fényes győzedelmet,
’S a’ Vatikánt elhagyta a’ Louvreért;*
Louverért; Tollhiba, em.
De most, nem tűrve a’ szentetlent tovább,
’S pirulva, visszatért Heszpériába;
’S így sugja nékem kétes oktatásait.
Illyenkor őtet nézem a’ fejér
Istennek, ’s elnyel a’ vetett kelepcze.
Majdan magamhoz térek, ’s a’ csalást
Csalásnak ismerem, ’s uramhoz állok.
De ah! megint új kín rohan reám,
Mert megzavart lelkem most azt gyanítja,
Hogy a’ fejér, kit híven tisztelek,
Csak ál kép, és alatta a’ kormos űl.
Ismerd-ki a’ leczkén, oh te, kit tovább
Nem hánynak a’ habok, kitől jön az,
’S tanácsod fojtsa-el e’ kétségimet.

Azt hittem, és azt volnék hinni kész,
Ámbár gyalázatjára van nememnek,
De a’ való való, bár nem mosolyg,
Hogy népünk rabnép ’s nem szabad; ’s hogy az
Fekvése, vére, példa ’s kor vezérlik.
Pythagorásszal most az égbe száll,
’S csudálja a’ sphaerák’ mennyei zengzetét;
Majd a’ baromhoz süllyed és alább;
’S midőn szeméről a’ veszélyes hályog
Lehull, magát elundorodva látja;
’S az érthetetlen, mind így mind amúgy,
Nem több és nem kevésbb mint föld’ lakója.
Ily tűnődések köztt lepett-meg álmom,
’S lelkem Morpheusznak édes lótuszában
Fellelte nyugtát, melly régen került,
Midőn előttem megjelent fejér
Alakban eggy tűnet. Jó é, kaján é,
Nem értem, ’s ekként hallatá szavát:
– Lantjáról ollykor édes hangokat
Szedett-ki, ’s öszvefonta a’ prózai
Énekkel, mint Velutti ’s Sessi szokta
Recítatívját*
Recítatívj<ai>át Ráírással jav.
félig zengeni.

„Csudálatos nagy Istenné, Szabadság!
Vagy é te?*
A kérdőjel vesszőből jav.
vagy hogy vagy, csak untalan
Vágyásunk képzel? Hol vevéd lakásod’?
Feléd ragadnak óhajtásaink,
’S sohol nem lelnek. A’ ki tégedet
Erővel megkapott és azt hiszi,
Hogy már ölébe zárt, ’s ottan maradsz-meg,
Elhűl midőn feleszmél, ’s karja köztt
Csak árnyat lél és elfoszló ködöt.
Sanyar vagy hozzá és igaz. Neki
Magad nem kellesz. Ő nem érted ég;
Adományaidra vágy, és bért keres.
Törvény alá szeretne hajtani,
’S vak látni hogy te nem tűrsz semmi jármot.
Igaz vagy, és csak annak szállsz keblébe,
Ki benned téged kedvel, ’s a’ Szabadnak
Szabadon ereszti láncza alá magát.
A’ martalék, kit földig nyom-le sullya,
’S epedve nyújtja utánad karjait,
Nem érti hogy te tőle messze nem vagy,
’S el-elhalasztja a’ megjelent kegyest.

Ne kapkodjon feléd, és bírni fog.
De a’ ki tőled vette szellemét,
Az tégedet szelídebbnek tapasztal;
Nehéz bilincseit játszva csörteti;
Kezéről a’ vas önn-magában hull-le,
’S elzárva börtönében is szabad.

Úgy van, nemünknek hű Védangyala,
Úgy van! te a’ Természet’ hajthatatlan
Ércz kénytelenségét széllyel-töröd,
Hogy a’ mit a’ szent Végezés*
<Végzés> Végezés
szabadnak
Rendelt, szabad legyen: de a’ mi néked
Útadba lép, ’s ellenzi mívedet,
Tömlöczre hányod kérlhetetlenűl.

’S az a’ nép, mellyet mentté tenni vágysz,
A’ melly leginkább nyerte-meg kegyed’,
A’ melly miatt a’ szörnyekkel hatalmas
Karod csatáz, ha boldog e? magad szólly.*
szól<j>ly. Ráírással jav.
Mondhat’d szabadnak, a’ mi nyomva van?
Ah őtet önnön vak természete
Döntötte-el inség közzé, ’s*
’s Sor fölötti betoldás.
hogy teréhjét
Bírja és fölkeljen, nem nyújt néki erőt.
Azt higyjük é, hogy őtet megvetetted,
Örökre elhagytad? Nem, Kegyes, te néki
Jelen vagy szűnet nélkül, és segéled
Elrejtve azon szükségbe, melly alatt nyög;
Melly őt, nem a’ hová tetszik magának,
De a’ hová tetszik neked, taszítja.
’S gond addiglan viseltetik reá,
Míg szabadon megismeri azt, ’s alája
Önn kényén ’s jó kedvvel vállalkozik.
Te vagy, szent Mindenüttjelenvaló,
Ki bennünket szemlélhető alakban
Környüllebeglesz. Én rád ismerek
Az ál lepelben is. Szabad tetszésed
Az a’ mi nyommasztó szükség gyanánt tűnt
Sandalgó pillantásaink’ elébe.
Mi mik vagyunk nem értjük, ’s elvakít
Maga a’ tudás is, melly megfoghatatlan
Voltodban elvész, ’s megszűn fényleni.
Minket sötét bús éj ölelt körül,
Melly semmi felderűlettel nem ér
A’ szép új fényhez, melly reánk terólad,
Ki nem ragyogsz, kit köd rejt, áltvilágít.
Hatsz, és csak e’ hatás a’ fény nekünk.
Hasonlatos vagy a’ naphoz; maga
Sötét az is, de fényt ad. Így terólad
Sötétről, fényt a’ Gondolat*
A szókezdő nagybetű kicsiből javítva ráírással.
nekünk.

Oh boldog, a’ kinek már felkele
Ez a’ te fényed! Nem fogja azt tovább
Téveszteni ál fény; és ha a’ láthatónak
Behunyja is szemét, ő a’ világot
Láthatlan ábrázában nézni fogja.
Ő a’ Természetet csak tetszetes
Szüksége alatt tekinti; mert szeme
Szabadság, téged lát való szükségben,
’S benned lelé-fel a’ törvényszerűt.
Otromba káromlás vala az, midőn
A’ megvakultak téged féktelen
Kéjnek neveztek; téged, a’ ki szent
Örök ’s állandó törvény vagy magadnak,
És semmi esetben azt meg nem szeged.
A’ lehető tenálad szűnet nélkül
Egyetlen és szükséges. Nem te ingasz,
De csak az akarat; mert martalékja
Az óhajtásoknak, ’s azért erőtlen.
Ez a’ hatásra intéztetik, ’s egésznek
Szövedékje köztt hat: de te, szent Szabadság,
Szabadon hatsz, mert egészre hatsz, ’s egésznek
Szövedékjén kívül; nem mint eggy erő,
Mellyet viszonthatás tol és taszít.
Te a’ nem-levőre hatsz; te éltet öntesz
A’ holtba, minden elgondolható
Viszonthatások nélkül, és hatásod
Az alkotáshoz e’ miatt hasonlít.
Hogyan? hasonlít? Sőt való alkotás.
Ezért nincs semmi néked lehetetlen,
Ámbár mind a’ mi van, szükségesen van.
Ellenkezés nekünk! de csak nekünk az,
Mert tégedet mi meg nem foghatunk…

A’ Tűnet szörnyű Metaphysicus,
’S badar beszédén látni, hogy sokat
Forgatta Plátót. Engem ízletem
Más útra vonsz-el. A’ ki napjait
A’ Szépnek szentelé, ’s még a’ Valót is
Azért kedvelli, mert alakja szép,
’S mert a’ Való ’s a’ Szép eggy tő’ virágai,
Testetlen lelken úgy nem lél*
<kap> lél
kecset,
Mint a’ lelketlen*
<test> lelketlen
testen nem találhat.
Azonban míg ez engem a’ magas
Empyreumnak boltján végig hurczol,
’S hallatja vélem czifra zsargonát,
A’ másik, látván, néha hogy mosolygok,
Fülem’ czimpáját titkon megragadja,
’S int, hogy tekintsem a’ philosophus
Palást alatt a’ kecskelábakat.
A’ kecskelábat a’ palást alatt
Hijába lestem, ’s azt kezdém gyanítni,
Hogy ím ez intést a’ kaján sugalja. –
Én nem mosolygom a’ zsargont, ’s kerűlöm
A’ kik mosolygják, mert az nékik új,
’S egyedűl azt értik, a’ mit minden ért.
Jaj annak, a’ kinél homály marad
Az a’ mi az értelmesnek nem homály.
De még is a’ sok s o k . –
’S a’ Bölcs*
A szókezdő nagybetű kicsiből javítva ráírással.
szabad? –
Oh az! ha néki csendes éjszakát
’S jó reggelt nem mond más nap a’ – Profósz.




























<é>’s <Rény>Erény és Szív*
<é>’s <Rény> Erény Az áthúzott szó fölé írva, de a sor végén egy újabb variáns szerepel, e korábbi áthúzása nélkül.






<rényemet> szívemet*
<rényemet> szívemet Az áth. szó mellé írva.













<Heszpériába;> a’ Vatikánba;*
<Heszpériába;> a’ Vatikánba; Az áth. szó mellé írva.
oktatás<a>it.*
Utólagos áthúzás.