Manikkheusschá lettem, ’s azt hiszem,
Azt vallom, a’ mit új relígióm
Hogy higyjek valljak nékem is parancsol.
És a’ mit vall szám, szívem is hiszi.
Eléggé ellenkezém; a’ fény levert.
’S ám tedd-meg a’ próbát, ha tartja kedved,
Üss, tömlöczözz, csípdestess vas-fogókkal,
Állíts a’ tűzrakásra, hogy megint
Nyájamhoz vonhass, mellyet a’ Picárdi
<Proféta> gyűjtött – én Manikkheusch,
Nagy Mester
*Az áthúzott szó helyett a sor fölé más írással betoldva.
Én új, én buzgó, nagy Manikkheusch,
Testestűl lelkestűl Manikkheusch,
Manichaeusz-hitem’, ha kell halállal,
Ha kell, deresben – ámbár fáj, ’s Nemeshez
Bot és kötél nem illik – megpecsétlem.
’S a’ nyúzott-bőrű Mánesz, hív tanúja’
Vesztében, ismét megdicsőjtve lesz.
Két, két Isten van, és nem eggy! nem eggy!
Szelíd az eggyik ’s jóltevő; szeret
Segéllni a’ jámbor botlón, ’s tévedéseit
Megszánva nézi, ’s jobb ösvényre vonja
Gyakorta még ha rugdalózik is.
Kaján a’ másik, ’s örvend a’ bukásnak.
Fénybe öltözik hogy csalhasson, külömben
Sötét alakban kullogván, ha hol
Prédát találhat, melly cselébe hull.
’S e’ kettő verseng ’s harczol szűntelen’,
’S rabolja a’ másikának híveit.
Amannak sergét Ész és Rény vezérlik:
Ezért Test, Ördög, és a’ fényes délben
Pusztító Döghalál’ dandárja harczol.
Csudáljam é, hogy most ez, majd amaz győz?
Ez a’ hatalmas két Ellenkező
Gyakorta harczol énmiattam is.
’S a’ kormos Isten, a’ ki rényemet
Még minden rám-omlás alatt erősbbnek
Lelé hatalmánál, most már agyamra
Tevé-ki a’ czélt, és azt ostromolja.
Basalt alakját ismerem; remegve
Futok Ő-Egyiptuszi-Istensége előtt
Mint a’ gyerek fut, a’ midőn az Advent’
Estvéjin rá bukkan Sankt-Nikolá’sz;
’S hogy annak a’ másiknak véljem őtet,
Fejérbb alakba kél mint a’ Velletrii
Pallász’ csudált márványa ’s az Azé
Ki Pythonon nyert fényes győzedelmet,
’S a’ Vatikánt elhagyta az új Győzőért.
’S így sugja nékem álnok oktatásait.
Illyenkor őtet nézem a’ fejér
Istennek, ’s elnyél a’ vetett kelepcze.
Majdan magamhoz térek, ’s a’ csalást
Csalásnak ismerem, ’s uramhoz állok.
De ah, megint új kín rohan reám!
Mert megzavart lelkem most azt gyanítja,
Hogy a’ fejér, kit híven tisztelek,
Csak ál kép, és alatta a’ kormos űl.
Ismerd-ki a’ leczkén, oh Te, kit tovább
Nem hánynak a’ habok, kitől jön az;
’S tanácsod fojtsa-el e’ kétségeket.
Azt hittem, és azt volnék hinni kész,
Ámbár gyalázatjára van nememnek,
De a’ való – való! bár nem mosolyg,
Hogy népünk rabnép ’s nem szabad; ’s hogy azt
Fekvése, vére, ’s kor ’s példa
*’s példa Az ’S sor fölötti betoldás.
vezérlik.
Pythagorásszal most az égbe száll,
’S csudálja a’ Szphaerák’ szent harmóniáját;
Majd a’ baromhoz süllyed, és alább!
’S midőn szeméről a’ veszélyes hályog
Lehull, magát elundorodva látja.
’S az érthetetlen mind így mind amúgy
Nem több és nem kevésbb, mint – föld’-lakója.
Ily tűnődések köztt lepett-meg álmom,
’S lelkem Morpheusznak édes lótuszában
Fellelte nyugtát melly régen kerűlt,
Midőn előttem megjelent fejér
Alakban eggy Tűnet; Jó é? kaján é?
Nem értem; ’s ekként hallatá szavát:
Lantjáról ollykor édes hangokat
Szedett-ki ’s öszve fonta a’ prósai
Énekkel, mint Velúti ’s Sessi szokták
A’ Recitatívet félig zengeni.
––––––––––––––––––––––––––––
„Csudálatos, szent Istenné, Szabadság!
Vagy é te? vagy hogy vagy, csak úntalan
Vágyásunk képzel? Hol vevéd lakásod’?
Feléd lángolnak óhajtásaink,
’S sohol nem lelnek! A’ ki tégedet
Erővel megkapott, és azt hiszi
Hogy már ölébe zárt, ’s ottan maradsz-meg,
Elhűl midőn feleszmél, ’s karja köztt
Csak árnyat lél és elfoszló ködöt.
Sanyar vagy hozzá, és igaz. Neki
Magad nem kellesz. Ő nem értted ég.
Ajándékodra vágy és bért keres.
Törvény alá szeretne hajtani
’S nem látja hogy te jármot nem viselsz.
Igaz vagy, és csak annak szállsz keblébe
Ki benned téged kedvell, ’s a’ Szabadnak
Szabadon ereszti láncza alá magát.
A’ martalék, kit földig nyom-le sullya,
*sully<od>a, Ráírással javítva.
’S epedve nyújtja utánad karjait,
Nem érti hogy te tőle messze nem vagy,
’S el-elhalasztja a’ megjelent Kegyest.
Ne kapkodjon feléd, és bírni fog.
De a’ ki tőled vette szellemét,
Az tégedet szelídebbnek tapasztal.
Nehéz bilincseit játszva csörteti.
Kezéről a’ vas önn-magában húll-le,
’S rettentő börtönében is szabad.
Úgy van, nemünknek hív Védangyala,
Úgy van! Te a’ Természet hajthatatlan
Ércz kéntelenségét széljel-töröd.
Hogy a’ mit a’ szent Végezés szabadnak
Rendelt, szabad legyen; de a’ mi néked
Útadba lép, ’s ellenzi mívedet,
Tömlöczre hányod kérlhetetlenűl.
’S az a’ nép, mellyet mentté tenni vágysz,
A’ melly leginkább nyerte-meg kegyed’,
A’ melly miatt a’ szörnyekkel hatalmas
Karod csatáz – ha boldog é? magad szóllj.
Mondhat’d szabadnak a’ mi nyomva van?
Ah őtet önnön vak természete
Döntötte-el inség közzé! ’S
*’S Ráírással jav. ebből: ’s
hogy teréhjét
Bírja és fölkeljen, nem nyújt néki erőt.
[…]
*Az időzőjelben lévő rész itt fébeszakad, a lap közepén, az új lapon, más írással a vers zárórésze következik, „Bérekesztése az Epistolának’ felírással.
––––––––––––––––––––––
A’ Tűnet szörnyű Metaphysicus,
’S badar beszédén látni hogy sokat
Forgatta Plátót. Engem ízletem
Más útra vonsz-el. A’ ki napjait
A’ Szépnek szentelé ’s még a’ Valót is
Azért kedvelli mert alakja szép,
’S
*<És> ’S
mert a’
Való ’s a’
Szép eggy tő’ virágai,
Testetlen lelken úgy nem lél kecset
Mint a’ lelketlen testen nem találhat.
Azomban míg ez engem a’ magas
Empyreumnak boltján végig hurczol
’S hallatja vélem czifra zsargonát (franczia szó)
A’ másik, látván, néha hogy mosolygok,
Fülem’ czimpáját titkon megragadja,
’S int hogy tekintsem a’ philosophus
Palást alatt a’ kecskelábakat.
A’ kecskelabat a’ palást alatt
Hijába lestem, ’s azt kezdém gyanítni
Hogy ím ez intést a’ kaján sugallja.
*sugallja<,>.
Én nem mosolygom a’ zsargont, ’s kerűlom
*kerűlom Tollhiba, em.
A’ kik mosolygják, mert az nékik új,
’S egyedűl azt értik, a’ mit minden ért.
De még is a’ sok sok. – ’S a’ Bölcs szabad? –
Oh az! ha néki csendes nyúgodalmat
’S jó reggelt nem mond másnap a’ – Profósz.