Széphalom, Januáriusban, 1811.
Komám Uramnak ott fenn rossz napot
Csinála az, a’ kit eggykor olly mohon
Tett volt felévé; ’s a’ szegény Öreg
– Min vesztek-öszve, könnyen képzeled –
Kínjában öszvegyűjti fellegeit,
’S eldurczúlt, barna, vad szemöldökével
Int, hogy szakadjanak. Szakadnak ők
Mintha a’ Deukálion’ s Pyrrhája’ népét
Most másod’ ízben volna el ölni kedvek.
A’ Csattogónak lángoló nyilai
Felettem egymást-űzve hulltanak.
De Júpiter kíméli híveit,
’S csak a’ gonoszt sújtja és a’ vakmerőt;
’S baj ’s sérelem nélkül beérkezém,
’S szállást fogék a’ Szürke-ló’ szügyében.
A’ város’ úczájit mind elborítá
A’ szörnyü itélet’ árja; nem külömben
Folyt az, mint midőn az Ung’ vizét
Szőkére festi a’ Mármaros’ sara.
Én ablakaimból néztem a’ veszélyt,
Melly barmot és a’ búzás sok szekér’
Gubába-burkolt bús gazdájit érte.
Jön a’ Cseléd. – Eggy nem-tudom-ki akarna… –
„Vásáros? Úr?” – Sem eggy’, sem más’. – „Eresszd-be.” –
Belép. Pislongok. Bojtos pípaszár
’S sallangós kostök… – „Kit keressz, Uram?” –
Én, téged. – „Nincs szerencsém…” – Várva vártam
Regolta az órát, melly engem Hazámnak
Legérdemesbb és legdicsőbb fija’
Szemléletére méltóztatni fog. –
(Mint a’ ki titkos csínyán rajta veszt,
Úgy borzadék-meg, ’s a’ hőség kivert.)
’S fejével eggyet billent; de a’ derek
Hajolni nem tanúlt. – „Humillimus!
Szabad tudaklani érdemes nevét?” –
Hőgyészi Hőgyész Máté, alázatos
’S legkissebb szolgád, leghűbb tisztelőd. –
„’S lakása?” – Máté-Szalka. – Széket ád
Cselédem, és kifordúl. Űltetem.
Nem űl. – Elállhatok, ’s örömmel állok. –
Töröm magam’, mint kezdjem a’ beszédet,
’S tárgyától melly fortéllyal vonjam-el.
„Az Úr is a’ vásárra?” – Sőt nekem
Nemesbbek vágyásaim; Tudósainkat
Óhajtom látni, kik gyakorta nagy
Seregben szoktak itten megjelenni. –
„A’ Nyírben terme jól a’ búza, rozs?” –
Nem szinte rosszúl. Közzűlök sokakkal
Font-öszve már a’ legszorosbb barátság;
’S örűltek énnekem, mint én nekik.
Az a’ szerencse, melly most ér, kerűlt.
De végre meg van! Látlak, ’s lángomat…
„Nagyítva látni mások’ érdemét,
A’ tévedésnek eggyik szép neme.
’S ez a’ szerény érzés a’ gyenge kort
Leginkább ékesíti. Gondolom,
Szathmár ismerni fogja annak becsét,
Kit e’ szokatlan érdem fényesít.
Szolgálsz, Uram?” – Nem; én magamnak élek. –
Szép, és igen rút eggyütt! Arra just
Csak az kap, a’ ki másnak éle már.
’S hidd, a’ ki másnak él, magának él.” –
Az gáncsol é, kinek példája véd? –
„Igaz lehetne gáncsom, bár talán
A’ vétkes példa kárhoztatna is.
A’ férjfikor’ legelső éveiben
Megtettem a’ mit kelle, ’s ment vagyok.
Hajló koromban illő megpihennem.” –
Ravaszkodol; de nem mégy semmire.
Mint Ante-uscht kapá-fel Herculesch,
Úgy kap karom fel messzére a’ neked
’S nekem nem-honni föld’ al gondjaitól.
Szóllj, a’ hogy’ illik. A n c h ’ i o P i t t o r e ! –
Elrettenék Energuménuszom’
Képétől és hangjától. Jaj szegény
Bordáimnak Antaeusszá ha tészen!
Mondám, ’s főt hajték a’ P i t t ó r ’ előtt.
A’ rettenés feloldja a’ néma nyelvet,
’S hazudni ’s hízelkedni megtanít.
Nem tudtam eddig: illő, tudjam én is.
„’S Poéta az Úr?” ezt kérdém. – Pásztorink
Mondják, de nékik hinni nem merek.
„Oh szép! igen szép! Úgy Szathmár ködéből,
Mellyben Sylvester olta volt, kikél.
Tiszánk magyar dalt még önn gyermekétől
Nem halla; mert Szabó, Gvadányi, Földi
Vendégek voltak szélein, ’s az Ágisz’
Dallója rég’ elhagyta Berczelét.
Le lesz törőlve e’ szenny majd általad,
’S büszkén fog árkán a’ zengő szaladni.
Ha nem veszed bántásnak: Kit vevél
Vezérűl e’ pályára? Rájnis e
Példányod és Szabó? ’s Dayka é, ’s Virág…?” –
Rettentve néze rám ismét szeme,
’S elhallgaték. – „Mi baj? nem értelek.
Szóllj.” – fútt, ’s törlötte gyúladt homlokát. –
„Mi baj? Nem értlek. Szóllj!” – De hát neked
Sarcasmusch é mind írva mind beszédben
Leginkább kedvelt tónusod? – „Hogyan?” –
Vagy engemet van kedved öldökölni? –
„Hogyan?” – Hogyan ’s hogyan! És még h o g y a n
Azon felűl! Szóllj úgy, a’ hogy’ magyarnak
Magyarhoz illik; eggy nyájban vagyunk. –
„Uram, nem értem e’ neheztelést.
Megvallom: a’ kedv’ szesszenései
’S játékos hangja, melly simongva karczol,
Kedvesbb előttem, mint az a’ komolyság,
Melly latra tészi gondosan szavát,
’S szökellést adni fél a’ gondolatnak.
De én csak ott enyelgek a’ hol illik
És a’ hol értenek; bíztos barátim
Kedvezve hallják kényem’ hangjait.
Helyén nálamnál senki nem komolybb.” –
És még is azt a’ Négyet példaképen… –
„Mit? hogy’?” – Hisz azt Magyarnak… Nem hiszem…
Ingerlesz! – Csak most értém a’ bolondot!
Kilökjem? ah! De folytatá beszédét. –
Magyarnak én azt ismerem, ’s csak azt,
’S nem senkit, senkit! mint azt, a’ kinek
Szép nyelve még nincs elkeverve mással;
Ki nem szorúl a’ vendég’ maszlagára,
Kenőcsöt útál, ’s gondolatjait
Tisztán ’s tekervény nélkül mondja-ki;
Magát a’ nyelv’ urának nem hiszi,
Nem szabja a’ törvényt, új szót nem farag,
De a’ régit érti, ’s tiszteli a’ szokást;
Úgy ír a’ hogy’ beszéll – Eggy szóval: a’ ki
Közttünk lett, közttünk nőtt, közttünk maradt-meg. –
„’S ezek szerént a’ Négy?”… – Rossz Verselők! –
„Én őket jóknak nézem, bár közöttünk
Nem lettek és nem nőttek ’s nem maradtak.” –
Tüzem lohadt, ’s a’ Sátán, a’ ki utánam,
A’ mint tudod, majd eggy majd más alakban
Kísértve kullog, azt sugá nekem,
Hogy a’ legénykének vetnék csapot.
’S én, a’ ki az olly tanácsadót hijába
Nem szoktam sugni hagyni, teljesítém. –
„Engedsz eggy kérdést?” így szóllék. – Parancsolj! –
„Midőn belépél, engem a’ Haza’
Fő nem-tudom-mijének mondogattál.
Minek tekint az engem, a’ kinek
Rossz Író ez a’ Négy? fejtsd-meg titkodat!” –
’S ím’ újabb tréfa! ’S azt hiszed talán,
Hogy én nem értem, hogy magasztalásaid,
Mellyekkel rólok írva szóllsz, d ö f é s e k ?
V a l ó k n a k őket csak Mihók veszi.
Nem mersz beléjek kapni, ’s l o p v a sújtod. –
Megszégyenűlve rogytam öszve, ’s nem volt
Erőm elfedni a’ döbbenést. Azonban
Eggy nagy rakás vers asztalomra lép.
Hol vette, nem tudom. Gyors forgatással
Szaladt-el rajta végig. – Itt van! ugymond;
Halld ezt, ’s javaltad’ tőle meg ne vond!
»Az Istenek nagy Gyűlést hirdetének
A’ Szengellér’ hegyén, ’s Arpád Király
A’ nemzet’ Írójit mind bémutatta.
Jobbra a’ Poéták, balra a’ Prosaisták
Fogának helyt; és íme Júpiter
Tüzet lobogtat, ’s mond: Eredjetek,
Amott van a’ tárgy; lássuk, ki a’ legény!
Előjön a’ szakálas Reghiekrűl,
Futásnak indúl, s ah! – orrára esik.
Előkerűl köszvényes lábain
Sylvester, futni kezd, ’s – orrára esik!
Előkerűl Tinódi jó Sebestyén,
Büdöslik a’ bortól, ’s – orrára esik!
Fut Pesti Gábor is, ’s – orrára esik!
Dúdolja Ilosvai Toldinak bikáját,
Halad, szökik, ’s ah! – most orrára esik!
Így Szenczi-Molnár, és Filiczkije,
Így Zrínyi Miklós Bán, és Gyöngyösi,
Így a’ szegény Beniczky Uram, ’s azok,
Kik a’ poétai Krónikában élnek.
De végre előjön G y á r f á s , ’s rókaprémű
Tógáját ölbe vészi, ’s megszalad,
A’ szem sem éri, ’s nézzd – a’ tárgy övé!
’S, lett ’s nőtt ’s maradt! ezt zengi Júpiter,
És Júpiterrel a’ Gellér’ hegye.«
„Bizony szép! mondhatom; már ez bizony szép!
Kegyetlenűl szép! ’S mind a’ költemény
Mind a’ kidolgozás! ’s a’ vers kecses!” –
Taréja nőttön nőtt az emberemnek.
De, mint gyakorlott ember, tetteté. –
’S ím’ itt Pázmányról!monda; kérlek, halld ezt!
»Hogy Pázmány magyarúl alkalmasint tuda,
Tekintsd, hol született, ’s többé nem lesz csuda.
Szűlte volna Eger, Győr, Soprony, Pécs, Buda,
Úgy szóllana mint szóll síp mellett a’ duda.
De mivel az a’ táj szűlte nemzetünknek,
Melly szűz birtokában vagyon szép nyelvünknek,
’S fel nem vette rongyát irhás zsellérünknek,
Nagy méltán tarthatjuk ragyogó díszünknek.«
Hogy téged a’ gonosz!… mondám magamban.
De ím nyílik ajtóm, ’s a’ Cseléd jelenti,
Hogy Pipszem érkezik; – nem lél szobát
’S vendégem lenni vágy. Ez kelle! mondám;
Hadd jőjön; ő most kétszerestt Apollóm!
„Isméri az Úr Dezsőffyt? Ő Virágnak
Dühödt barátja, ’s értte botra kél.
Tréfálni a’ Gróffal…” Groóf? – „De Gróf! ’s barátiért
Botot nem kímél; jó lesz elszelelni.”
Az én emberkém kapja verseit,
’S szalad, ’s az ajtóban Pipszembe botlik.
Sikoltva mégy a’ grádicsnak ’s lefordúl.
Tolvajnak véli minden; öklözik,
Rugják, ütik, verik. De ő kiált:
Közttünk lett, közttünk nőtt, közttünk maradt-meg!
–––––
Barátom, eggy szót! eggy okost! Elég
Volt eddig dévajkodni. Van határ
Mindenben. Valld-meg, mint zengett fülednek
Ez a’ közöttünk lett, nőtt és maradt?
Oh, írd könyvedbe, ’s mondd-el reggelenként
És a’ midőn az álom ágyba csal,
Hogy téged a’ kettős hegy’ bérczeitől
Hőgyészi Hőgyész Máté tiltva tart.
Haszontalan! te nem levél közöttünk,
’S Szemerével, vélem, ’s kedves Kölcseymmel
Mételytelen mezőkön nem legelsz.
Egernek nőttél zajgó habjai mellett,
’S atyád továbbad azt a’ bölcseséget,
Melly Szent-Cyrillről ’s társáról maradt,
Budai felének jött tanítani.
Te lessz az e l s ő , kit később Horányink
Tisztelve fog nevezni, hogy hazánk’
Nyelvét, mint annak méltó gyermeke,
Révaink’ tüzénél gyúlt szívvel szeretted.
De elég a k a r n i ? Ah, Meséidet,
Mellyekre Lessing is javalva néz,
’S Epigrammáidat gúnyolva fogja
Recenseálni Hőgyész, ’s elbeszélli
Hogy itt ’s ott, és emitt ’s amott, ’s temérdek
Más ’s más helyekben vétkeket követtél,
Mert, a’ mit sajnál, vétekben születtél.
A’ könyvcsinálást hagyd nekünk, ’s rohanj
Rengő karokkal mátkád’ szép keblébe,
’S csókjaiddal hintsd-el φοβεροτατῶς.