Farsangi-alak járúl hozzád,
Nagy férjfi; vedd e’ parolát.
Te őtet így (az az lárvában) nem ismered?
Pedig ő neked jó embered,
’S ha érzed e’ hív kézszorítást,
Helyébe, tudom, nem kívánsz mást.
Orczám, úgy a’ hogy latod, viaszk,
De én magam eggy új Hans Sachs.
Csizmákat, mint ő, még nem varrtam,
De verset halmokkal faragtam,
’S tán nem rosszabbakat mint ő,
Mikor a’ jó kedv rám néha jő.
Csak hogy engem versre édes tűz
’S a’ szárnyas Isten’ nyila űz;
Őt inkább az a’ kegyelem,
Melly a’ Suszterektől nem idegen,
Melly világítja a’ Jacob Böhméket,
Látni angyalkákat, ördögcséket.
Őt gyúlaszták vastag Postillák:
Engem piros pozsgás Fringillák.
Van nékem is eggy Postillám;
De meg nevét nem mondom ám.
Mikor elhamvadzik tüzem,
’S haszontalan töröm eszem’,
Körmöm’ haszontalan’ rágcsálom,
’S ki belőle a’ rímet még sem vájom,
Előveszem kis könyvemet,
’S mingyárt fellelem rímemet.
’S a’ verset nagy halommal szórom,
Pedig sem ráspolyom sem srófom.
Derék könyv! jobb mint Schmétius;
Nem t’dott annyit Horatius,
Ő, a’ ki öltözve fényességbe,
Úgy ment-fel, mint hattyú, az égbe.
’S mit is akartam mondani?
Úgy! – hogy más alakba állani
Okos emberhez nem illetlen.
Ember nem lehet az szűnetlen,
’S illyet magok a’ nagy Istenek
Igen is gyakran miveltenek.
Ki szép bikává változott,
’S a’ teng’ren eggy lyányt ált’hozott,
Ki galambbá lőn, ki gerliczévé,
Ki farkassá, ki rút tevévé,
Csak hogy czéljához elérjen,
És keresett jutalmat végyen.
Én egyebet nem keresek,
Mint hogy víggá tehesselek.
Ruhád miatt te nem mégy bálba,
Engem betegség vága az ágyba;
’S így a’ farsang jó napjaiban
Mind a’ kettőnknek része van.
Hallád te hírét Jupiternek?
Az atyja volt az első embernek,
’S így osztán a’ többinek is.
Van eggy könyv, Homerusnak hívják,
Az úgy mondja hogy ez a’ buják
Adott lakókat az égnek is;
’S azért őt így titulázgatja:
„Istenek és halandóknak atyja.”
E’ fajtalan Isten eggyszer
Látni akarta volt hogy az ember
Ez árnyékföldön mit csinál,
’S mint hajdan a’ jó Mátyás Király,
Elfedve királyi Méltóságát,
Ál névvel járta be országát,
Merkúriusnak eggyet int,
Találjon eggy kis csínyt megint,
Hogy az ő kedves ágyas társa
Elillantását meg ne lássa.
Merkúr az illyenre magát
Nem kérette soká, tehát,
Felséges atyám, királyom, mond,
Az a’ te fiadnak csak kis gond.
Felséged várja kis békével,
Merkúr mindent felér eszével.
Már itt van ’s vállán eggy csomót hoz,
’S így szóll a’ mennyei királyhoz:
Vegye csak magára Felseged
E’ megkopott kék köpenyeget,
Vonja-fel e’ málybőr csizmát,
Itt e’ nadrág is; ’s e’ nád pálczát
Markolja a’ jobbik kezébe,
’S e’ sinkót nyomja-bé fejébe
Én e’ gubát vetem magamra,
’S szőrös bocskort fűzök lábamra,
’S Uram így szegény legény nemes-ember,
Jó-magam pedig tót süheder.
Júnó lenéze az ablakon,
’S meglátta őket az udvaron,
’S ők az egek’ királynéjának
Nagy mélyen főt és térdet hajtnak.
Hé Sára, e’ két idegen
Talán tőlem éhen megyen.
Menj, tudakozzd Mihály Mestert
Jól tartotta e e’ két embert.
A’ Kultsár nyisson kamarát;
Ne szánja a’ kenyeret, szalonát.
De míg a’ királyné így beszell
A’ két idegent elhordta a’ szél
Szépen kiérének a’ várból
’S a’ tót süheder ekként szóll: etc. etc. etc.