1816 A |
1817 Ba |
1817 Ba |
1817 Ba |
1820/1822 Bb |
|---|---|---|---|---|
Farsangi-alak járúl hozzád,
Nagy férjfi; vedd e’ parolát.
Te őtet így (az az lárvában) nem ismered?
Pedig ő neked jó embered,
’S ha érzed e’ hív kézszorítást,
Helyébe, tudom, nem kívánsz mást.
Orczám, úgy a’ hogy latod, viaszk,
De én magam eggy új Hans Sachs.
Csizmákat, mint ő, még nem varrtam,
De verset halmokkal faragtam,
’S tán nem rosszabbakat mint ő,
Mikor a’ jó kedv rám néha jő.
Csak hogy engem versre édes tűz
’S a’ szárnyas Isten’ nyila űz;
Őt inkább az a’ kegyelem,
Melly a’ Suszterektől nem idegen,
Melly világítja a’ Jacob Böhméket,
Látni angyalkákat, ördögcséket.
Őt gyúlaszták vastag Postillák:
Engem piros pozsgás Fringillák.
Van nékem is eggy Postillám;
De meg nevét nem mondom ám.
Mikor elhamvadzik tüzem,
’S haszontalan töröm eszem’,
Körmöm’ haszontalan’ rágcsálom,
’S ki belőle a’ rímet még sem vájom,
Előveszem kis könyvemet,
’S mingyárt fellelem rímemet.
’S a’ verset nagy halommal szórom,
Pedig sem ráspolyom sem srófom.
Derék könyv! jobb mint Schmétius;
Nem t’dott annyit Horatius,
Ő, a’ ki öltözve fényességbe,
Úgy ment-fel, mint hattyú, az égbe.
’S mit is akartam mondani?
Úgy! – hogy más alakba állani
Okos emberhez nem illetlen.
Ember nem lehet az szűnetlen,
’S illyet magok a’ nagy Istenek
Igen is gyakran miveltenek.
Ki szép bikává változott,
’S a’ teng’ren eggy lyányt ált’hozott,
Ki galambbá lőn, ki gerliczévé,
Ki farkassá, ki rút tevévé,
Csak hogy czéljához elérjen,
És keresett jutalmat végyen.
Én egyebet nem keresek,
Mint hogy víggá tehesselek.
Ruhád miatt te nem mégy bálba,
Engem betegség vága az ágyba;
’S így a’ farsang jó napjaiban
Mind a’ kettőnknek része van.
Hallád te hírét Jupiternek?
Az atyja volt az első embernek,
’S így osztán a’ többinek is.
Van eggy könyv, Homerusnak hívják,
Az úgy mondja hogy ez a’ buják
Adott lakókat az égnek is;
’S azért őt így titulázgatja:
„Istenek és halandóknak atyja.”
E’ fajtalan Isten eggyszer
Látni akarta volt hogy az ember
Ez árnyékföldön mit csinál,
’S mint hajdan a’ jó Mátyás Király,
Elfedve királyi Méltóságát,
Ál névvel járta be országát,
Merkúriusnak eggyet int,
Találjon eggy kis csínyt megint,
Hogy az ő kedves ágyas társa
Elillantását meg ne lássa.
Merkúr az illyenre magát
Nem kérette soká, tehát,
Felséges atyám, királyom, mond,
Az a’ te fiadnak csak kis gond.
Felséged várja kis békével,
Merkúr mindent felér eszével.
Már itt van ’s vállán eggy csomót hoz,
’S így szóll a’ mennyei királyhoz:
Vegye csak magára Felseged
E’ megkopott kék köpenyeget,
Vonja-fel e’ málybőr csizmát,
Itt e’ nadrág is; ’s e’ nád pálczát
Markolja a’ jobbik kezébe,
’S e’ sinkót nyomja-bé fejébe
Én e’ gubát vetem magamra,
’S szőrös bocskort fűzök lábamra,
’S Uram így szegény legény nemes-ember,
Jó-magam pedig tót süheder.
Júnó lenéze az ablakon,
’S meglátta őket az udvaron,
’S ők az egek’ királynéjának
Nagy mélyen főt és térdet hajtnak.
Hé Sára, e’ két idegen
Talán tőlem éhen megyen.
Menj, tudakozzd Mihály Mestert
Jól tartotta e e’ két embert.
A’ Kultsár nyisson kamarát;
Ne szánja a’ kenyeret, szalonát.
De míg a’ királyné így beszell
A’ két idegent elhordta a’ szél
Szépen kiérének a’ várból
’S a’ tót süheder ekként szóll: etc. etc. etc.
| Farsangi alak járúl hozzád,
Jó férjfi, vedd e’ parolát.
Te őtet, úgy e?*
<mint> úgy e<,>? A kérdőjel ráírással javítva. nem ismered.Pedig ő neked jó embered.
’S ha érzed e’ hív kézszorítást,
Helyébe, tudom, nem kívánsz mást.
Orczám, úgy a’ hogy látod, viaksz,
De én magam eggy új Hans-Sachs.
Csizmákat, mint ő, még nem varrtam,
De verset*
verset<,> halmokkal faragtam;’S tán nem rosszabbakat mint ő,
Mikor a’ jó kedv rám néha jő.
Csak hogy engem versre édes tűz
’S a’ szárnyas Isten’ kis nyila űz.
Őt inkább az a’ kegyelem,
Melly a’ Suszt’rektől nem idegen1
A Psychologuszok azt jegyzik-meg, hogy a’ Pietismus’ a’ Susztereket azért űli-meg inkább mert életeket űlve töltik.
Melly világítja a’ Jákób Böhméket,
Látni angyalkákat ’s ördögcséket.*
A szó után lábjegyzetindex (*), ehhez az indexhez azonban nem tartozik jegyzet.
Őt gyúlaszták vastag Postillák:*
Postillák<,>:
Engem piros pozsgás Fringillák.
Van nekem is eggy Postillám,
De meg nevét nem mondom ám.
Mikor elhamvadzik tüzem,
’S haszontalan töröm az eszem’,
Körmöm’ haszontalan’ rágcsálom,
’S ki belőle a’ rímet még sem vájom,
Előveszem kis könyvemet,
’S mingyárt feltalálom rímemet.
’S a’ verset nagy halommal szórom,
Pedig sem ráspolyom sem srófom.
Derék könyv! jobb mint Smétius!
Nem t’ott (= tudott) annyit Horátius;
Ő, a’ ki, öltözve fényességbe,
Úgy ment-fel, mint hattyú, az égbe.
Mit is akartam mondani?
Úgy! – hogy más alakba szállani
Okos emberhez nem illetlen;
Ember az nem lehet szűntelen.
’S illyet magok a’ nagy Istenek
Igen is gyakorta miveltenek.
Ki szép bikává változott,
’S a’ teng’ren*
teng<e>’ren eggy szép lyányt általhozott,Ki galambbá vált, ki giliczévé,
Ki farkassá, ki rút tevévé,
Csak hogy czéljához elérjen,
És keresett jutalmat végyen.
Én egyebet nem keresek,
Mint hogy víggá tehesselek.
Ruhád miatt te nem mégy bálba:
Engem betegség vága az ágyba;
’S így a farsang’ jó napjaiban
Mind a’ kettőnknek részünk van.
Hallád te hírét Jupiternek?
Az atyja volt az első embernek,
’S úgy osztán a’ többinek is.
Van eggy könyv; Homérusnak hívják;
Az úgy mondja, hogy ez a’ buják
Ada új lakókat az égnek is;
’S azért őt ekként titulázza:
Istenek’ és halandók’ atyja.
E’ fajtalan Isten eggyszer
Látni akarta volt hogy az ember
Ez árnyékföldön mit csinál;
’S mint hajdan a’ jó Mátyás k’rály,
Elfedve királyi méltóságát,
Ál névvel járta-be országát,
Merkúriusnak eggyet int,
Találjon eggy kis csinyt megint,
Hogy az ő kedves házas társa
Elillantásokat meg ne lássa.
Merkúr az illyenre magát
Nem kéreté soká, tehát,
Felséges atyám ’s királyom! mond,
Az a’ te fiadnak nem nagy gond;
Felséged várja kis békével;
Merkúr mindent felér eszével.
Júnó asszony néz az ablakon,
’S meglátja őket az udvaron,*
az <abl> udvaron,
’S ők az egek’ királynéjának
Nagy mélyen főt és térdet hajtnak.
Hé Sára, e’ két idegen
Tőlem talán éhen megyen.
Menj, tudakozzd Mihály Mestert,
Jól tartotta é e’ két embert.
A’ Kultsár nyisson komorát,
Ne szánja a’ kenyeret szalonát.
De míg a’ királyné beszél,
A’ két idegent elhordta a’ szél.
Szépen kiérének a’ várból,
’S a’ csinytalan ficzkó így szól:
Gazd’ Uram, ne nyissak itt lyukat?
Mert Kóly ide még jó falat –
Kóly, a’ világnak közepe.2
Kóly Biharban. Egy századok olta fenn forgó beszéd azt terjesztgeti a’ község köztt, hogy Kólyon van a’ világ’ közepe.
Legjobb lesz ottan szállani-le.
Te lássd, jó szolga, mond az Úr.
’S ez az ég boltján egy lyukat fúr.
A’ lyuk naggyá lesz hirtelen,
’S a’ két útas a’ földön terem.
Merkúr rosszúl furta a’ lyukat,
’S az ég’ boltja nem jól szakadt.
Acsád ’s Adony köztt estek földre
Eggy puszta sűrű nyírligetbe.
Sohol se’ látszott semmi ház;
Az ég setétült; zúzmaráz
Fagylalta-összve ruhájokat,
Szakálokat és bajuszokat.
Itt, monda a’ szolga gazdájának,
Megadjuk árát a’ tréfának.
Csak boldog a’ ki otthon űl,
Azsagja mellett ’s kuczikban fűl!
Éj, mond Kroníon, kis veszélybe’
Illik e esni legott kétségbe?
’S messzére eggy rossz viskót meglátnak,
’S útasaink szemet szát tátnak.
Merkúr duzzog: Lesz éjszakánk,
Eggy szelet rozskenyér egész vacsoránk!
Bohó, mond Zeusz, az illy viskóba
Drágább gyémánt van hébe’ hóba’,
Mint a’ millyennel nőm dicsekszik,
Ha szépségétől elrészegszik.
Eggy nyolczvan esztendős gyémánt,
Kin a’ nagy kor sok ránczot hányt,
Elébe jő a’ két embernek,
’S Isten-hoztát mond Jupiternek.
Merkúr kaczag ’s bosszankodik.
Ked csak maga van? kérdezik. –
Az Uram itt lesz nem sokára. –
Adna Ked szállást éjszakára? –
Szívesen, édes Uraim,
De nincs, mivel szolgáljak semmim.
Sürög forog a’ jó Öreg,
’S a’ tűzhöz széket tesz nekiek,
’S kifordúl, hozzá lát dolgához,
’S Zeüsz ígyen szól*
szól<a> Az áthúzott betű lehet t vagy l is. légér fijához: Szép, szép az ég: de e’ kis ház,
Ámbár falán csak látszik máz,
’S ámbátor ezt a’ szükség lakja
’S sem nektárja nincs sem arakja,
’S kávét ’s puncsot soha sem lát,
A’ mire sok Isten nagy*
nagy A sor fölött betoldva. szát tát, Szebb volna mint az ég, ha velem
Az éjt itt töltené a’ Szerelem.
’S midőn az Isten ekként szól,*
<szóla> szól,
Rózsaszag terjed, ’s az ágy alól
Szokott gyemántunk mellyen hálni,
Turbékolva eggy galamb sétál-ki,
’S addig teszi forgásait,
Addiglan űzi hév csókjait,
Míg a’ két Isten jól értette,
Ezt a’ galambbal ki tétette.
’S legott a’ 80 évű gyémánt,
Szép szűzzé válva, bepillant,
’S karján hoz eggy kis gyermeket
Kit meztelen a’ Nyírjesbe’ lelt.
Ki vala a’ gyermek, ’s mi lőn tovább
Azt néked nem szükség beszélnem.
Mint a’ mai bálban sok láb,
Elfáradtam a’ verselésben.
Nekünk ’s nekik kívánjunk hát
Alkménai jó éjszakát.
| Farsangi alak járúl hozzád,
Jó férjfi, vedd e’ parolát:
Te őtet, úgy e? nem ismered;
Pedig ő neked jó embered.
’S ha érzed e’ hív kézszorítást,
Helyébe, tudom, nem kívánsz mást.
Orczám, úgy a’ hogy látod, viaszk,
De én magam eggy új Hans Sachs.
Csizmákat, mint ő, még nem varrtam,*
<…> varrtam, Az áth. szó fölé írva.
De verset halmokkal faragtam,
’S tán nem rosszabbakat mint ő,
Mikor a’ jó kedv rám néha jő.
Csak hogy engem versre édes tűz
’S a’ szárnyas Isten’ kis nyila űz.
Őt inkább az a’ kegyelem,
Melly a’ Schusztrektől nem idegen;
Melly világítja a’ Jákób Böhméket,
Látni angyalkákat, ördögcséket;
Őt gyúlaszták vastag Postillák:
Engem piros pozsgás Fringillák.
Van nékem is eggy Postillám,
De meg nevét nem mondom ám.
Mikor elhamvadzik tüzem,
’S haszontalan töröm eszem’,
Körmöm’ haszontalan rágcsálom,
’S ki belőle a’ rímet még sem vájom,
Előveszem kis könyvemet,
’S mingyárt feltalálom rímemet.
’S a’ verset nagy halommal szórom,
Pedig sem ráspolyom sem srófom.
Derék könyv! jobb mint Smétius!
Nem t’ott (tudott) annyit Horátius
Ő, a’ ki, öltözve fényességbe,
Úgy ment fel, mint hattyú, az égbe.
’S mit is akartam mondani?
Úgy! – hogy más alakba szállani
Okos emberhez nem illetlen.
Ember nem lehet az szűntelen.
’S illyet magok a’ nagy Istenek
Igen is gyakorta miveltenek.
Ki szép bikává változott,
’S a’ teng’ren eggy lyányt általhozott,
Ki galambbá vált, ki giliczévé,
Ki farkassá, ki rút tevévé,
Csak hogy czéljához elérjen,
És keresett jutalmat végyen.
Én egyebet nem keresek,
Mint hogy víggá tehesselek.
Ruhád miatt te nem mégy bálba:
Engem betegség*
<barátság> betegség Az áth. szó fölé írva. vága az ágyba. Igy a’ farsang jó napjaiban
Mind a’ kettőnknek részünk van.
Hallád te hírét Jupiternek?
Az atyja volt az első embernek,
’S úgy osztán a’ többinek is.
Van eggy könyv; Homérusnak hívják;
Az úgy mondja hogy ez a’ buják (bika)
Ada új lakókat az égnek is,
’S azért őt ekként titulázza:
Istenek’ és halandók’ atyja.
E’ fajtalan Isten eggyszer
Látni akarta volt hogy az ember
Ez árnyékföldön mit*
mi<n>t Ráírással jav. csinál, ’S mint hajdan a’ jó Mátyás k’rály,
Elfedve királyi méltóságát,
Ál névvel járta-be országát,
Merkúriusnak eggyet int,
Találjon eggy kis csinyt megint,
Hogy az ő kedves házas-társa
Elillantásokat meg ne lássa.
Merkúr az illyenre magát
Nem kéreté soká, tehát,
Felséges atyám ’s királyom! mond,
Az a’ te fiadnak nem nagy gond.
Felséged várja kis békével;
Merkúr mindent felér eszével.
Már itt van, ’s vállán eggy csomót hoz,
’S így szóll a’ mennyei királyhoz:
Öltse csak magára Felséged
E’ megkopott kék köpenyet;
Vonja-fel e’ málybőr csizmát,
Itt e’ nadrág*
e’ <nád pálcz> nadrág is; ’s e’ nád pálczát Markolja*
<Vegye> Markolja Az áth szó fölé írva. a’ jobbik kezébe, ’S e’ sinkót nyomja-be fejébe*
nyomja-be <kezeb> fejébe
Én e’ gubát vetem magamra,
Szőrös bocskorkát fűzök lábamra;
’S Uram így szegény legény nemes embör,
Magam eggy Krajnyai tót sühedör.
Júnó asszony néz az ablakon,
Meglátá mint mennek az udvaron,
’S ők az egek’ királynéjának
Nagy mélyen főt és térdet hajtnak.
Hé Sára, e’ két idegen
Tőlem talán éhen mégyen
Menj, tudakozzd Mihály Mestert,
Jól tartotta e e’ két embert.
A’ Kultsár nyisson komorát,
Ne szánjon kenyeret ’s szalonát.
De míg a’ királyné beszél,
A’ két idegent elhordta a’ szél.
Szépen kiérének a’ várból,
’S a’ csinytalan ficzkó így szól:
Gazd’ Uram, ne nyissak e lyukat?
Mert Kóly1
Kóly, Biharban. A’ köz nép ott azt hiszi, hogy Kóly a’ világ’ közepe. A’ szóbeszéd messze földre ismeretes ide még jó falat – Kóly, a’ világnak közepe.
Legjobb lesz ottan szállani-le.
Te lássd, jó szolga, mond az Úr.
’S ez az ég’ boltján egy lyukat fúr;
A’ lyuk naggyá lesz hirtelen’,
’S a’ két útas a’ földön terem.
Merkúr rosszúl fúrta a’ lyukat,
’S az ég’ boltja nem jól szakadt.
Acsád ’s Adony köztt estek földre,
Eggy puszta sűrű nyírligetbe.
Sohol se látszott semmi ház;
Az ég setétült, zúzmaráz
Fagylalta összve ruhájokat,
Szakálokat és bajuszokat.
Itt, monda a’ szolga gazdájának,
Megadjuk árát a’ tréfának.
Csak boldog a’ ki otthon űl,
Azsagja mellett ’s kuczikban fűl!
Éj, mond Kroníon, kis veszélybe’
Illik e esni legott kétségbe?
’S messzére eggy rossz viskót meglátnak
’S útasaink szemet szát tátnak.
Merkúr duzzog: Lesz éjszakánk!
Eggy szelet kenyér egész vacsoránk!
Bohó mond Zeusz, az illy viskóba’
Drágább gyémánt van hébe hóba’,
Mint a’ millyennel nőm dicsekszik,
Ha szépségétől elrészegszik.*
<fel> elrészegszik. ’S eggy 80 esztendős*
esztendős Ráírással javítva ebből: éves, az é változatlanul maradt ékezetét elhagytuk. gyemánt, Kin a’ nagy kor sok ránczokat hányt,
Elébe jő a’ két embernek,
Istenhoztát mond Jupiternek.
Merkúr kaczag ’s bosszankodik.
Ked csak maga van? kérdezik. –
Az Uram itt lesz nem sokára. –
Adna Ked szálást éjszakára? –
Szívesen, édes Uraim,
De nincs mivel szolgáljak semmim.
Sürög forog a’ jó Öreg,
’S a’ tűzhöz széket tesz nekiek.
’S kifordúl, hozzá lát dolgához,
’S Zeüsz ígyen szól légér fijához:
Szép szép az ég: de e’ kis ház,
Ámbár falán vagyon csak máz,
’S ámbátor ezt a’ szükség lakja,
Sem nectárja nincs, sem arakja,
’S kávét ’s puncsot soha sem lát,
A’ mire sok Isten nagy szát tát,
Szebb volna mint az ég, ha velem
Az éjt itt töltené a’ Szerelem.
’S midőn az Ist. így szóla:
Rózsaszag terjed, ’s az ágy alól
Szokott gyémántunk mellyen hálni,
Turbékolva eggy galamb sétál-ki,
’S addig teszi forgásait,
Addiglan űzi hév csókjait,
Hogy a’ két Ist. jól értette,
Ezt a’ galambbal ki tétette.
Legott a’ 80 évű gyémánt
Szép szűzzé válva, bepillant,
’S karján hoz eggy kis gyermeket,
Kit meztelen a’ ligetbe’ lelt.
Ki vala a’ gyermek, ’s mi lőn tovább,
Azt néked nem szükség beszéllnem
Mint a’ mai bálban sok láb,
Elfáradtam a’ rímelésben*
<verselésben> rímelésben Az áth. szó fölé írva
Nekünk ’s nekik kívánjunk hát
Alkménai jó éjszakát.
| Farsangi alak járúl hozzád
Jó férjfi, vedd e’ parolát.
Te őtet, úgy e? nem ismered;
Pedig ő neked jó embered.
’S ha érzed a’ hív kézszorítást,
Helyébe, tudom, nem kívánsz mást.
Orczám, úgy a’ hogy látod, viaksz;
De én magam eggy új Hans Sachs.
Csizmákat, mint ő, még nem varrtam.
De verset halmokkal faragtam,
’S tán nem rosszabbakat mint ő,
Mikor a’ jó kedv rám néha jő.
Csak hogy engem versre édes tűz
’S a’ szárnyas Isten’ kis nyila űz.
Őt inkább az a’ kegyelem,
Melly a’ Susterektől nem idegen,
Melly*
<Ő> Melly vilagítja a’ Jakob Böhméket,Látni Angyalkákat ’s ördögcséket.
Őt gyúlaszták vastag Postillák:
Engem piros pozsgás Fringillák.
Van nékem is eggy Postillám,
De meg nevét nem mondom ám.
Mikor elhamvadzik tüzem,
’S haszontalan töröm az eszem,
Fejem’ haszontalan’ rágcsálom,
’S ki belőle a’ rímet még sem vájom,
Előveszem kis könyvemet,
’S mingyárt fellelem rímemet,
’S a’ verset nagy halommal szórom,
Pedig sem ráspolyom sem srófom.
Derék könyv! jobb mint Smétius!
Nem t’ott annyit Horátius;
Ő, a’ ki öltözve fényességbe,
Úgy ment-fel, mint hattyú, az égbe.
’S mit is akartam mondani?
Úgy! – hogy más alakba szállani
Okos emberhez nem illetlen.
Ember nem lehet az szűnetlen’.
Illyet magok a’ nagy Istenek
Igen is gyakorta miveltenek.
Ki szép bikává változott,
’S a’ teng’ren eggy lyányt álthozott;
Ki galambbá vált, ki gerliczévé,
Ki farkassá, ki rút tevévé,
Csak hogy czéljához elérjen,
És keresett jutalmat végyen.
Én egyebet nem keresek
Mint hogy víggá tehesselek.
Ruhád miatt te nem mégy bálba:
Engem betegség vága az ágyba.
Igy a’ farsang jó napjaiban
Mind a’ kettőnknek részünk van.
Hallád te hírét Jupiternek?
Az atyja volt az első embernek,
’S úgy osztán a’ többinek is.
Van eggy könyv – Homérusnak hívják,
Az úgy mondja hogy ez a’ buják
Ada új lakókat az égnek is.
’S azért őt ekként titulázza:
„Istenek’ és halandók’ atyja.”*
atyja<!>.”
E’ fajtalan Isten eggyszer
Látni akarta volt hogy az ember
Ez árnyékföldön mit csinál,
’S mint hajdan a’ jó Mátyás k’rály,
Elfedve királyi méltóságát,
Ál névvel járta be országát,
Merkuriusnak eggyet int,*
Merkuriusnak <int me-> eggyet int,
Találjon eggy kis csinyt*
csinyt Az y utólag toldva a szóba. megint,Hogy az ő szerelmes házas-társa
Elillantásokat meg ne lássa.
Merkúr az illyekre magát
Nem kéreté soká, tehát
Fels. Atyám*
<a>Atyám Ráírással jav. ’s királyom! mond,Az a’ te fiadnak nem nagy gond.
Felséged várja kis békével,
Merkúr mindent felér eszével.
Már itt van, ’s vállán eggy csomót hoz
’S így szól a’ mennyei királyhoz.
Öltse csak magára Felséged
E’ megkopott kék köpenyet.
Vonja-fel e’ málybőr csizmát,
Itt*
<Markolja kezébe> Itt e’ nadrág is; e’ nádpálczátMarkolja a’ jobbik kezébe,
’S e’ sinkót nyomja-bé fejébe.
Én e’ gubát vetem magamra,
Szőrös bocskorkát fűzök lábamra,
’S Uram így szegény legény nemes embör,
Jó magam pediglen tót sühedör.
Júnó assz. néz az ablakon
Meglátá őket az udvaron,
’S ők az egek’ királynéjának
Nagy mélyen főt és térdet hajtnak.
Hé Sára, e’ két idegen
Tőlem talán éhen megyen.
Menj tudakozzd meg Mihály Mestert,
Jól tartotta e ezt a’ két embert.
A’ Kultsár nyisson komorát,
Ne szánjon kenyeret, szalonát.
De míg a’ királyné beszél,
A’ két idegent elhordta a’ szél.
Szépen kiérének a’ várból
’S a’ csinytalan ficzkó így szól:
Gazd Uram ne nyissak e lyukat?
Mert Kóly ide még jó falat;
Kóly, a’ világnak közepe.
Legjobb lesz ottan szállani le.
Te lássd jó szolga, monda az Úr,
’S az az ég’ boltján eggy*
<nagy> eggy Az áth. szó fölé írva. lyukat fúr.A’ lyuk naggyá lesz hirtelen,
’S a’ két útas a’ földön terem.
Merkúr rosszúl furta a’ lyukat,
’S az ég boltja nem jól szakadt.
Acsád ’s Adony köztt estek földre
Eggy sűrű puszta nyírligetbe.
Sohol nem látszott semmi ház,
Az ég setétűlt, zúzmaráz
Fagylalta öszve ruhájokat,
Szakálokat és bajuszokat.
Megadjuk árát a’ tréfának.
Csak boldog a’ ki otthon űl
Azsagja*
Azsagja<ba> mellett kuczikban fűl!Ej, mond Kroníon, kis veszélybe
Illik e esni legott kétségbe?
’S messzére eggy rossz viskót meglátnak,
’S útasaink szemet szát tátnak.
Merkúr duzzog: Lesz éjszakánk,
Eggy szelet rozskenyér egész vacsoránk.
Bohó! mond Zeusz, az illy viskóba’
Drágább gyémánt van hébe’ hóba’
Mint a’ millyennel nőm dicsekszik
Ha szépségétől elrészegszik.
’S eggy 80 esztdős gyémánt
Kire a’ nagy kor sok ránczokat hányt,
Elébe jő a’ 2 embernek,
’S Isten hozttát mond Jupiternek.
Merkúr kaczag ’s bosszankodik.
Ked csak maga van? kérdezik –
Az Uram itt lesz nem sokára. –
Adna ked szállást éjszakára?
Szívesen, édes Uraim,
De nincs mivel szolgáljak semmim.
Sürög forog a’ jó Öreg
’S a’ tűzhöz széket tesz nekiek.
Kifordúl, ’s hozzá lát dolgához,
’S Zeusz ígyen szól légér fijához:
Szép, szép az ég, de e’ kis ház,
Ámbár falán vagyon csak máz,
’S ámbátor ezt a’ szükség lakja,
’S sem nektárja nincs, sem arakja,
’S kávét puncsot soha sem lát,
A’ mire sok Isten nagy szát tát,
Szebb volna mint az ég ha velem
Az éjt itt töltné a’ Szerelem.
’S midőn az Isten ígyen szól,
Rózsaszag terjed, az ágy alól,
Szokott gyémántunk mellyen hálni,
Turbékolva eggy galamb sétál-ki,
’S addig teszi forgásait,
Addiglan űzi hév csókjait,
Hogy a’ két Isten jól értette,
Ezt a’ galambbal ki tétette.
Legott a’ 80 évű gyémánt
Szép szűzzé válva bepillant,
’S karján hoz eggy kis gyermeket,
Kit meztelen a’ ligetbe’ lelt.
Ki vala a’ gyermek ’s mi lőn tovább,
Azt neked nem szükség beszéllnem.
Mint a’ mai bálban sok láb,
Elfáradtam a’ rímelésben.
Nekünk ’s nekik kívánj tehát
Alkmenai jó éjszakát.
| Farsangi alak járúl hozzád,
Barátom, fogd e’ parolát.
Te őtet, úgy e, nem ismered?
Pedig ő neked jó embered.
’S ha érzed e’ hív kézszorítást,
Helyébe, tudom, nem kivánsz mást.
Orczám, úgy a’ hogy látod, viaszk,
De én magam eggy új Hans-Sachs.
Csizmákat, mint ő, még nem varrtam,
De verset halmokkal faragtam,
’S tám nem rosszabbakat mint ő,
Mikor a’ jó kedv rám néha jő.
Csak hogy engem versre édes tűz,
’S a’ szárnyas Isten’ kis nyila űz.
Őt inkább az a’ kegyelem,
Melly a’ Suszterektől nem idegen;
Melly világítja a’ Jacob Böhméket,
Látni angyalkákat ’s ördögcséket:
Őt gyúlaszták vastag Postillák:
Engem piros-pozsgás Fringillák.
Van nékem is eggy Postillám,
De meg nevét nem mondom ám.
Mikor elhamvadzik tüzem,
’S haszontalan töröm az eszem’,
Körmöm’ haszontalan’ rágcsálom,
’S ki belőle a’ rímet még sem vájom,
Előveszem kis könyvemet,
’S mingyárt fellelem rímemet.
A’ verset nagy halommal szórom,
Pedig sem ráspolyom sem srófom.
Derék könyv! jobb mint Smetius!
Nem tudott annyit Horátius,
Ő, a’ ki öltözve fényességbe,
Úgy ment-fel, mint hattyú, az égbe.
’S mit is akartam mondani?
Úgy – hogy más alakba szállani
Okos emberhez nem illetlen.
Ember nem lehet az szüntelen.
Illyet magok a’ nagy Istenek
Igen is gyakorta miveltenek.
Ki szép bikává változott,
’S a’ tengeren eggy lyányt álthozott;
Ki galambbá vált, ki giliczévé,
Ki farkassá, ki rút tevévé,
Csak hogy czéljához elérjen,
És keresett jutalmat végyen.
Én egyebet nem keresek,
Mint hogy víggá tehesselek.
Ruhád miatt te nem mégy bálba:
Engem betegség vága az ágyba.
Így a farsang’ jó napjaiban
Mind a’ kettőnknek része van.
Hallád te hírét Jupiternek?
Az atyja volt az első embernek,
’S úgy osztán a’ többinek is.
Van eggy könyv Homérusnak hívják,
Az úgy mondja, hogy ez a’ buják
Ada új lakókat az égnek is;
’S azért őt ekként titulázza:
Istenek’ és halandók’ atyja.
E’ fajtalan Isten eggyszer
Látni akarta volt, hogy az ember
Ez árnyék földön mit csinál;
’S mint hajdan a’ jó Mátyás Király,
Elfedve uralkodó méltoságát,
Ál névvel béjárá országát,
Merkúriusnak eggyet int,
Találjon eggy kis csinyt megint,
Hogy az ő szerelmes házas társa
Elillantásokat meg ne lássa.
Merkúr az illyenre magát
Nem kéreté sokat, tehát
Felséges atyám ’s királyom, mond,
Ez a’ te fiadnak nem nagy gond.
Felséged várja kis békével,
Merkúr mindent felér eszével.
Már itt van, ’s vállán eggy csomót hoz,
’S így szóll a’ mennyei királyhoz:
Öltse csak magára Felséged
E’ megkopott kék köpenyeget;
Vonja-fel e’ málybőr csizmát;
Itt e’ nadrág is, ’s e’ nádpálczát
Markolja jobbik kezébe,
’S e’ sinkót nyomja-be fejébe.
Én e’ gubát vetem magamra,
’S szőrös bocskorkát fűzök lábamra.
Uram így szegény legény nemes embör,
Jó magam pediglen tót sühödör.
Júnó asszony néz az ablakon,
’S látja őket menni az udvaron.
’S ők az egek’ királynéjának
Nagy mélyen főt és térdet hajtnak.
Hé Sára, e’ két idegen
Tőlem talán éhen megyen.
Menj, tudakozzd Mihály Mestert,
Jól tartotta e e’ két embert.
A’ Kulcsár nyisson komorát,
Ne szánjon kenyeret szalonát.
De míg a’ Királyné beszéll,
A’ két embert elhordta a’ szél.
Szépen kiérének a’ várból,
’S a’ csintalan ficzkó így szóll:
Gazd’ Uram, ne nyissak e lyukat?
Mert Kóly ide még jó falat;
Kóly, a’ világnak közepe!
Legjobb lesz itten szállani-le.
Te lássd, jó szolga, mond’ az Úr.
’S az az ég’ boltján eggy lyukat fúr;
A’ lyuk naggyá lesz hirtelen’,
’S a’ két útas a’ földön terem.
Merkúr rosszúl furta a’ lyukat,
’S az ég’ boltja nem jól szakadt.
Acsád ’s Adony köztt estek földre
Eggy puszta sűrű nyírligetbe.
Sehol nem látszott semmi ház,
Az ég setétült, zúzmaráz
Fagylalta-öszve ruhájokat,
Szakálokat és bajuszokat,
Itt, mond’ a’ szolga a’ gazdájának
Megadjuk árát a’ tréfának.
Csak boldog, a’ ki otthon ül,
’S azsagja mellett kuczikban fűl.
Ej, mond Kroníon, kis veszélybe’
Illik e esni legott kétségbe?
’S messzére eggy rosz viskót meglátnak,
’S útasaink szemet szát tátnak.
Merkúr duzzog: Lesz éjszakánk!
Eggy szelet rozs-kenyér egész vacsoránk!
Bohó, mond Zeüsz, az illy viskóba’
Drágább gyémánt van hébe-hóba,
Mint a’ millyennel nőm dicsekszik,
Ha szépségétől elrészegszik.
’S eggy nyolczvan esztendős gyémánt,
Kin a’ nagy kor sok ránczot hányt,
Elébe jő a’ két embernek,
’S eggy Hozta-Istent mond Jupiternek.
Merkúr kaczag ’s bosszankodik.
Ked csak maga van, kérdezik. –
Uram őkeme itt lesz nem sokára. –
Adna Ked szállást éjszakára? –
Szívesen, édes Uraim,
De nincs mivel szolgáljak semmim.
Sürög forog a’ jó Öreg,
’S a’ tűzhöz széket ad nekiek,
’S kifordúl, ’s hozzá lát dolgához.
’S Zeüsz ígyen szóll légér fijához:
Szép, szép az ég: de e’ kis ház,
Ámbár falán vagyon csak máz:
’S ámbátor azt a’ szükség lakja,
Sem nektárja nincs, sem arakja,
Kávét, puncsot soha nem lát,
Mire szát sok Isten ’s ember tát,
Szebb volna mint az ég, ha velem
Az éjt itt töltné a’ Szerelem.
’S midőn az Isten ígyen szóll:
Rózsaillat terjed-el, ’s az ágy alól,
Szokott a’ gyemánt mellyen hálni,
Turbékolva eggy galamb sétál-ki,
’S addig teszi forgásait,
Addiglan űzi csókjait,
Hogy a’ két Isten jól értette,
Ezt a’ galambbal ki tétette.
’S legott a’ nyolczvan évű gyémánt,
Szép szűzzé válva bepillánt.
’S karján hoz eggy kis gyermeket,
Kit meztelen a’ ligetbe lelt.
Ki vala a’ gyermek, ’s mi lőn tovább,
Azt nem szükség talán beszéllnem.
Mint a’ mai bálban sok láb,
Elfáradék a’ rimelésben.
Nekünk ’s nekik kívánjunk hát
Csendes nyugalmas éjszakát.
|