Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A’ háború elemésztette javait. A’ tetemes adó kölcsön-vételre kényszeríté; fiának munkás keze karddal cserélte-fel a’ kapát ’s nem hagyott egyebet hátra mint egy kisded unokát, édes terhűl a’ szerencsétlen nagy anyának.

Hiában ülsz te ajtód’ küszöbén, szegény árva fiú! várakozólag harczból visszajövendő apád után; elesett ő. De lesz idő midőn estének örűlni fogsz majd és benne büszkélkedni, mert utána a’ hon ’s a’ szabadság’ ellensége futott ’s apád nem volt hasztalan áldozat.

’S te nagy érzésű anya, bár pórkunyhóban születél, éltél és sanyarogtál. A’ te füleidet érintette már a’ sok hősöket elsodró ütközet’ szele; de te megadád magadat, megnyúgodva az úr’ végzésében. A’ ház, mellyben ülsz, holnap már nem leszen tiéd, gyermeked, ki a’ csata’ első rendében elesett, nem fog megtérni többé; ám te nyúgalomban várod a’ jövendőt, a’ szent könyvben keresve és lelve vigasztalást, hol az úrnak igéi vannak följegyezve.

Összegyűlt az egész háznép; a’ nagy anya öt unokájával: három fiú és két leánnyal; eljött öregebbik fia is, ki szinte férj és atya már. Vasárnap délután volt; munkaszünet és ünnepélyes csend. ’S míg künn zúzos eső húllott és éjszaki szél üvöltött a’ ház megetti erdőcske’ fái közt, körűl ülék az öreget ’s az regéle nekik a’ hajdan idő’ történeteiből érdekes és álmélatra méltó kalandokat.

 Csűrben vala már a’ természet’ minden áldása, ’s földben ismét a’ jövendő remény; ráért hát henyélni a’ cseléd ’s vigadni az uraság. Még is, hiszi nem hiszi valaki, napestig munkában izzadt az, ’s kedvét nem lelheté semmiben ez. Hallatlan, de úgy van, ’s „hát mért van úgy?” kérdi olvasóm. ’S én, bár illy korán számolni állításáról egy irónak sem kötelessége, bár az olvasó’ kiváncsiságának illy egyszerre hódolni nem szokás, én, mondom, minden önkény ’s szokás’ daczára is, a’ nélkül, hogy e’ lapok’ végeig mindig függő várakozással valami különös titkot sejtetve, kínoznám az olvasót, ím tüstént megfejtem a’ csomót, ’s az előbbi kérdésre alázatos készséggel felelem: „Azért, mert…” de hiszen már úgy is tudnivaló, ’s én szinte szégyenlek illy nagy hüvelyben illy mindennapi kis dolgot rejteni, melly csak úgy inog-binog benne, mint Jancsi béres’ tág saruszárában a’ sovány lábszár. – Mondom, szinte szégyenlem, ha már minden tudja, hogy t. i. fölebb azért mertem olly hallatlant állítani, mert Peterdiné asszonyom volt ám a’ gazda, ’s Andor, a’ nagy bekecsű nőtelen Andor, az ifjú úr! – De bezzeg azt már csakugyan senki sem tudja, míg el nem mondom, ki volt hát az a’ Peterdiné asszonyom, ’s ki az a’ nagy bekecsű kis úr? Ezt már igazán csak magam tudom; de elmondom, ha unalmas szavaimra türelmet ígér valaki ásítás nélkűl; mert ha ezt látok, én azonnal még nagyobbat ásítok, ’s megszakad a’ történet’ fonala, pedig, dicsekedés nélkül szólva, kár lenne érte. Ám halljuk hát! De előbb még hadd vegyek egy nagy lélekzetet, mert ennek hosszú históriája leszen! –

Peterdiné asszonyom tehát, mint neve is mutatja, volt egy asszony, az alföldön, még pedig ha nem gyémántos, nem aranyos is, de jó földes asszony. Lakhelyét több pusztáknak vélhetné az ember távolról, azonban huszonöt-harmincz ház egy egész falut teve, csakhogy rendetlen távolban állának egymáshoz. Áldottabb szomszédságot már gondolni sem lehet, mint e’ faluban volt. Itt kerítésen át össze nem pörölhettek a’ szomszédok, két okból: először, mert kerítések még divatba nem jövén, azokat csak névről ösmerék, ’s útjában látá egykét fentebb tökélyű lakos, kik pesti vásárkor élelem-keresés végett a’ nagy útra elszánák magokat; másodszor, mert egyik szomszédnak a’ másikát elég volt látni, ’s ide is éles szem kivántaték, a’ nyelv’ legtüzesbb hatalmát is elvevé Peterdiné’ fájdalmára az iszonyú távol. Ne is menjünk hát tőle a’ szomszédba, mert így magát, a’ ki pedig feje a’ krónikának, soká láthatnánk-meg. Az ő úri lakát – némellyek ezt háznak is nevezik – irígyen rejti-el az útas’ szeme elől egy gazos domb, mit udvarnak hitt a’ cselédség; nem azért pedig, mintha a’ világszerte híres magyar vendégszeretetet akarná hazudtolni e’ háztáj, mintegy elbúva látogatók elől: hanem csak mivel szépapja is ott lakott, ’s a’ kéjelmesebb, derültebb dombra szállítását a’ már lerozzanó félben álló háznak, tiltá a’ magyar ősi eredetiség’ gondos őrzése a’ hív unokáknál; ’s én is azt mondom, hogy a’ hol az öreg apja ellakhatott, mért ne lakhatnék ott el épen Peterdiné asszonyom?! Aztán hogy a’ csínos fekvésű dombot tüskéktől, bogácstól megtisztítva, legalább tiszta zöld pázsittá nem formálák, ne gondolja ám olvasóm, hogy henyeségből, szorgalmatlanságból történt volna; ezt gazdasági kinézések okozák, mert hol is díszlhetett volna nagyobb kényére az apró baromfiak’ köztársasága? ’S épen e’ czélból terült-el a’ lápban, mindjárt az ablak alatt, egy mocsár is. Hogy egy árok húzással az kiszárítható, ’s még termékeny csínos kertté alkotható lehetne, ezt Peterdiné asszonyom is bölcsen átlátta, de mit teend kácsáival, lúdjaival, ha lecsapoltatnék a’ kedves vizenyős tanya? Ezért egy kis házi csín, és kényelem nélkül ellehet az ember, ezért őszönként egy egy hónapig gyötrő harmadnapi hideglelés, melly a’ mocsáros levegőből származik, igen eltűrhető. Fogja hát látni az olvasó, hogy minden csekélységért, kivált első pillantatra, az embert tüstént megszólni nem illik. Nincs is rútabb az ember-szólásnál; még Peterdiné asszonyom’ egyik maximája is ezt tartá, ki ha illyesbe néha emberi gyarlóságból keveredett is, azonnal ki tudá magát belőle tisztítani ekképen: igazmondás nem ember-szólás! De menjünk tovább. A’ mint az említett dombon, nyaktörő félelmek közt – mivel a’ víz is azon rohanik-le az említett pocsolyába – az ember leereszkedik, azonnal egész pompájában szeme előtt lesz a’ tisztes ősi lak, ’s nagyobb tisztelet okáért azonnal még hat kuvasz is rugaszkodik az ember’ köszöntésére, mint egy egy cerberus, ’s ha szerencsére Pista béres künn ekét nem igazítván, az ösztökével, hős elszántsággal, védelemre nem rohanna, nem tudom tehetnők e tiszteletünket Peterdiné asszonyomnál? Azonban, hála a’ végzetnek! szétverettek nyakunkról a’ bozontos gyilkosok, kikben ez egy becsület még megvan némelly emberek fölött, hogy hátul nem marnak, hanem vitézül szemközt rohannak; hála, mondom, a’ végezetnek, melly harapós ebek ellen furkós botot is rendele, mert életünk már biztosítva van, ’s a’ gödrös pitvarban maga a’ házi asszonyság bámul felénk, kételkedő lélekkel, befusson e tiszta főkötőt tenni, vagy zsíros kötényben is elfogadhatja a’ vendéget. Rajta az ó, közép és új kort baráti frigyben látjuk. Feje ó, magyar bodros fejkötőjével; dereka közép, rövid vállas mellényével, ’s lábai új világban tipegnek, tarka szövetű harisnyájukkal, mellyek Peterdiné asszonyom’ kedvét minden újságuk mellett is szerencsések valának megnyerni, mert csak ritkán mosandók ’s több szappan marad. Az épület’ homloka elég méltóságos, de vakolását sok irgalmatlan sebes eső lemosván, sötét színével a’ fölötte át zúgott vésznek homályain látszik borongani. A’ tető nád és zsindel; épen mint mikor a’ tisztes kopasz főt rosz bagoly-süveg takarja, mellynek egy részéről már a’ szőr lekopott. Ólak, életes kamra és pincze, külön-külön elszórva az udvaron, melly határtalanul egész a’ kukoricza földekig terjedez. Úgy állt ezek közt az öreg lak, mint öreg anya fiatal unokái között, ’s hogy ezek közül a’ pincze lehetett a’ kedvencz, kitetszik, mert külseje is már legizletesebb, csakhogy mit az öreg lak’ homlokától idő ’s viszontagságok rabolának-el, azt ettől fiatalsága tagadá-meg. Hisz a’ bevakolás ráér, midőn már düledezőben lesz is a’ fal! – Keskeny ajtók, szűk ablakok, még a’ kedves régi homályban tarták a’ szobák’ belsejét is – (teremet mondanék, de ezek csak szobák voltak) – szorgosan ügyelve, hogy az új korszellem’ ártalmas világa akármi kém ablakon is be ne hasson! A’ tisztes tornyos ágyak még itt szabadon nyuladoztak égfelé, kivált ha az alacsony mestergerenda nagyravágyásokat nem zabolázná. Ugyan e’ fölött egyéb hasznos házi jegyzetek ’s rovások közt hevert a’ nyugtában legtöbbet háborgatott győri kalendáriom is. „Győri? hisz’ a’ debreczenit hamarább kaphatták volna?” Igen! de mikor azon egy hitvány czigány-dade^* is kitesz, a’ győri pedig igaz idő-próféta, e’ mellett a’ régi lőcsei formára van!^* Peterdiné aszszonyom is tudta azt, hogy ha már haszontalan itatós papirosért pénzt ád, legalább szabad legyen belőle a’ jövendő’ titkaiba is néha tekinteni. Hátha még a’ hosszú fonó estéket is gondolóra vesszük, mellyeknek komoly egykedvűsége az elmés furcsa krónikák által derítendő, mellyek e’ fölött még eszközök is, hogy Andor úrfi az olvasásból végkép ki ne jőjön. – A’ testes karszékek olly csintalan hízelgéssel ajánlkoztak, hogy alig ébredt-föl az ember, azonnal új szundikálásra kívánkozék tág ölükbe. A’ tetemes asztal, biztos sátora Andor’ agarainak, maga már kész, étvágyat – akarám mondani apetitust – gerjeszteni az éhes gyomorban, hátha még Peterdiné asszonyom’ drága főzeteivel ékesülhete?! – És illy renddel és móddal álla kivül belűl, közelre és távolra Peterdiné asszonyom’ háza. „Bizonyosan özvegy lesz? mivel mindig csak aszszonyról szólt eddig a’ krónika!” fogja gondolni türelmes olvasóm, ki a’ mellet hogy olvas, gondolni is szeret. Óh nem! Peterdiné asszonyom nem vala özvegy, csakhogy a’ tekintetes nemzetes és vitézlő férj, juris causarum per inclytum regnum hungariae fori utriusque advocacatus,^* az olly kicsinségekkel, millyenek egy ház’ igazgatása, bíbelődni nem szeretett. Ezen jogát – akarám mondani – jusát, a’ dominus spectabilis mindjárt házasságra lépésével – engedelmet, drága való szó! ha ezentul minden lépten nyomon elő nem rántandom; hiában, szűk világ van, össze kell huzódnunk még a’ nyelvvel is! – mondom, kormányozási jogát még házasságra lépésével veszté-el Peterdi úr. Ez pedig következőkép történik vala. Peterdiné asszonyom egyetlen kis cziczuskája vala mamájának, kit ezért az házától messze nem igen örömest ereszt vala. Történt azonban, hogy hosszas hányás-vetés után Peterdi úr, jóra és gonoszra el-szántan, a’ drága szép kisasszony’, a’ senkivel nem osztozandó kis örökösnének keze után sovárog vala, kit hosszas tanakodás ’s ellenvetések után végre meg is nyert, e’ föltétellel, ha mátkáját önfészkébe (mi szerencséjére még úgy sem volt) nem vinné, hanem kedves mamája mellett hagyná, ’s maga is hozzájok hurczolkodnék. Így hát Peterdiné asszonyom úr maradt a’ maga mindenében, ’s Peterdi úr szolga – akarám mondani – szívesen látott vendég a’ máséban, hideg tökélettel esküvén-föl a’ papucshősök’ vitézi rendébe. Így lőn, hogy Peterdi urat csak feleségéről ösmeré a’ környék, kinek, szerencséjére, nagy corpus jurisán mindig volt valami rágnivalója, melly soványon fűszerezze legalább a’ keserű falatokat, mellyeket utóbb úgy megszokott, de úgy ám, mint orsó megszokja a’ pörgetést. Hisz a’ szegény férfit, kit olly áldott szelíd természettel ruháza-fel a’ teremtő, könnyű is ám mindenhez szoktatni, kivált a’ ki úgy tudja a’ módját, mint Peterdiné asszonyom, ’s még is miket nem beszél a’ világ ez ártatlan nemre, majd hogy egészen veszett nevét nem költé már. Ezekből látható, hogy Peterdiék’ házánál áldott béke és nyúgalom uralkodott, olly áldott nyúgalom, melly még nyúgodalomnak is beillheték: valahányszor az asszonyság szúnyadt, honn, akarám modani, odahaza nem volt, vagy már kifáradt a’ perlekedésben. Mert ő áldott aszszonyság volt ám, csakhogy kormányzati elveit – átkozott toll, hogy ez mindig új szókra botlik! utóbb még a’ derék principium is hoppon marad nyelvünkből! – principiumait tehát, szájában, a’ könnyű forgású nyelvben hordá; ő áldott nő volt, ki még feleségnek is beillheték, csakhogy férjét csupa czímernek tartá a’ háznál; ő áldott gazdasszony is volt, csakhogy cselédet, ki minél többet dolgozott, annál kevesebbet ennék, soha sem kapott! – És ím, most már tudjuk, ki volt Peterdiné asszonyom, ’s mért nem nyughaték a’ cseléd nála szent ádvent’ táján is – quod erat demonstrandum!^* De az ifjú urat még nem láttuk; róla még semmit sem tudunk, pedig ő leend hőse krónikánknak. Azért a’ második lélekzet-vétellel őt próbálándjuk megösmertetni – ollyannak, millyennek a’ világ őt tarthatá – a’ szives olvasóval.

Andor úrfi újságkivánó, mint más úrfiak szoktak lenni, épen nem vala; azért hát ha idegeneket látott bejőni, ő az oldalajtón többnyire kisuhant, ’s mire a’ vendég a’ sok hálálkodásból kifogyván, a’ beszéd fonala’ megkötéséért arra jött, hogy a’ kis úrfit kérdené, ekkorra már ő legalább egy nyúlat kiugratott a’ kukoriczákból. No de – tisztelettel legyen említve – ugyan minek is tátotta volna ő idegenekre száját benn? ő szólni nem szeretett, ’s a’ természet e’ hiányt avval akará pótolni nála, hogy azért szája még is mindig nyitva állt ha más beszélt. Agarai érték füttyentését, minek hagyott volna ő benn magával mást vesződni? Én részemről igen helyesnek tartom, hogy ha vendég jött ’s ő szökhetett, azonnal vadászni illant. Édes szüléinek ő egyetlen legédesebb gyermeke volt, sem bátyja sem nénje, sem húga, sem öccse, kikkel a’ szülei kedvezésben osztozhatnék. „No leszen ebből úrfi, pedig kényes!” fogja gondolni figyelmes olvasóm, ki a’ mellett hogy gondol, tapasztalással is bír e’ dologban. És én is azt mondom, hogy Andor úrfi ezt nehezen kerüli-el csakugyan, ha a’ gondos természet előrelátóbb nem lesz, ’s az anyai elkényeztetés’ veszélyeinek nagy mértékben kitett ártatlan kisdedet avval nem kivánja védeni, hogy áldott csendes véralkattal, mit itt-ott még phlegmaticum temperamentumnak^* is hívnak magyarul, ’s több hússal tán mint velővel ruházta-fel. A’ bölcs természetnek ezen megfizethetetlen ajándéka mindjárt első hetekben kitűnt a’ kis Bandikán. Ő eleitől fogva többet szopott mint sírt, ’s többet aludt, mint mozgott. Peterdiné asszonyom férje, a’ tens ügyvéd úr, gyakran rázogatá erre fejét, ha a’ tens asszony nem látta, mint rosz jelre, mit ő malum ómennek^* hítt; de bezzeg, ha elkésett vele, vagy épen akkor próbálá csóválni fejét a’ szendergő kisded fölött, midőn a’ szelid nő kegyes vala épen rápillantani: ugyan lakolt ám félénk kétkedéséért, mert Peterdiné asszonyom ugyan nem sajnálá torkát és nyelvét, megmutogatni azt, hogy Bandikában az apjából egy csepp vér sincs, az egészen az ő hasonmása testben és lélekben, olly szelid, olly mérséklett! melly állításának a’ diák moderatus szóval még nagyobb erőt tuda adni. – A’ tens úr egyet sóhajta, ’s lábhegyen kiment a’ szobából, hogy az úrfi föl ne ébredjen, kit szerencséjére a’ tüzes szóvita is alva hagyott bölcsőjében. Ad vocem bölcső! Sok élet – írásokban, vagy kinek öregeink közül inkább tetszik – biographiákban – olvashatjuk, ha nyulászás helyett különben néha olvasni is szoktunk, a’ nagyra ment férfiaknál néha még a’ bölcsőben kitörő lángésznek, vagy zseninek, vagy talentumnak hatalmas szikráit! Azonban én sajnálni vagyok kénytelen, hogy a’ kis Bandikáról illyes mivel kíváncsi olvasóimat meg nem lephetem. Az ő első két évei (pardon drága esztendő szó! ön úgy hiszem eléggé meg van tisztelve a’ múlt évi Hasznos mulatságokban^* közlött tudós védő értekezéssel. Ha önre szorulandok egykor, azonnal teendem kérelmes tiszteletemet esztendőségednél!) két szóval leírható: ő szopott és aludt. A’ következő négy ismét így, e’ különbséggel, hogy szopás helyett most már evett és aludt. Én, mint életírója tisztelt hősünknek, nagy köszönettel tartozom ezen életbeli boldog egyszerűségért; mert ha ő egy kicsint gonoszabb lett volna, vagy benne különös vágyak, indulatok, hajlamok – már e’ vakmerő szóért csakugyan félek magam is, hogy megszidna sok öreg úr, ha olvasná; azért minden esetre ide teszem érthetően: propensiók – fejlődtek volna ki gyermek-éveiben; ez esetben, mondom, mind ezeknek betűről betűre hiteles közlése íveket töltene-el, pedig a’ nyomtatási költség sok, ’s mit gondol vele a’ világ, eszik e csupán valaki, vagy egyebet is tesz? a’ fizetés mindegy, ’s a’ kiadó könnyen bukhatnék. Ezért, úgy hiszem, hódoló köszönetemet Andor úrfinak az olvasó is méltánylani fogja, mi itt mellesleg legyen említve! Hogy hát a’ történet’ fonalát el ne tévesszük ’s mellette rövidek is legyünk; a’ kis Bandika addig evett, addig aludt, míg egyszer Bandi, utóbb Andor lett belőle. Mint már tudjuk, ő áldott természetű jámbor úrfi volt, ’s a’ szerencsés phlegma annyira védé elkényeztetéstől lelkét, hogy az anyai kedvezésnek egyetlen jele csak testecskéjén mutatkozék, melly a’ neki dugdosott sok czukmistól – ez, úgy hiszem, elég magyarán van írva – meglehetősen hízott. Szüléi a’ debreczeni vásárról különböző ajándékokkal lepék-meg, atyja a’ kis Gyula’ könyvét, ’s anyja mézeskalácsostól báb-abc-ét, más ehető játékokkal hozván neki; ’s ki sejtene illy éles ítélő tehetséget a’ kis gonoszban? a’ könyvre nem is nézett, de annál mohóbban nyélé a’ sifli-abc–ét. „Ebből még nagy tudós leszen! monda mosolyogva Peterdiné asszonyom, ni mint tömi magába a’ tudományt!” – Képzelhetni milly szépen növekedett úrfink illy boldog környülmények közt, ’s e’ tökéletesedés’ fokán addig meg sem állt, míg el nem éré az időt, mellyben a’ cselédség parancsot vön a’ „jer ide kis Bandi!” helyett, őt így szólítani: „tessék ide jőni az úrfinak.” Iskola-évei legérdektelenebbek életében, bár nem épen enhibájából, mert hiszen ő örömest tanult volna, de a’ hazulról küldött sok csemege’ emésztgetése is sok időt kívánt. – Apja, egészen a’ maga kaptájára akarván ütni fiát, még a’ just is elvégezteté vele, alkalmassá teendő evvel őt vármegyei tisztségekben fénylésre is idővel; de itt már megszakadt a’ pálya, az édes mama haza kíváná fiát, kit a’ censura-adásban elsoványodástól igen félte; aztán hogy’ is lenne az, hogy az ő fia, a’ tens ifjú úr, majd nemzetes eskütt úrrá legyen? egy szóval az apa’ nagy tervének, melly ez idők szerint még planumnak hívatott, ezer legyőzhetetlen gátokat vete elébe, ’s Andor csakugyan haza jött – úrnak. És ím előttünk áll már ő is, mint derék köpczös, bajuszos legény, nagy sarkantyúkkal, ostor a’ vállán, a’ kukoriczák közt, mert itt vala leginkább látható; itt nyílt izmos lábainak a’ dicsőséggel vívandó pálya, mellyről nyúlbőrrel ékesítve tért rendesen haza, mert a’ szegény félénk állatkáknak ügyes agaraitól elfogatása csak egy kurjantásába került. Távol legyen azonban őt mind e’ mellett végkép elveszettnek tartani, el vala csak benn nyomva minden szellem most még, hibás nevelése által ehhez nem értő anyjának, ’s tán eljő majd az idő, mellyben kifejlendik földi burkaiból a’ nemesült lélek, hogy diadalát ünnepelje Andorunkban is a’ csupa testiség fölött, ’s addig függesszük-fel ítéletünket is felőle. – ’S ez volt a’ másik lélekzet-vétel. –

Hanem most, most, kedves olvasó! most kell ám nagyot lélekzenünk, ’s kinek rosz tüdeje van, bár milly szerencsémnek tartom e’ szellemi társalkodását, magam intem még is, hogy ne kövessen; mert szinte egy századot kell átugranunk, hogy a’ sorstól illy kegyetlenül elszakított krónikában hősünket, az ostoros Andort, föllelhessük. Halljuk csak!

Peterdiné asszonyom vakoltat, meszeltet, zsuroltat, az udvart bogoktól irtatja, a’ Pestről hozott új, 500 p. forintos hintónak új színt állít az öreg béres, új fényes szerszám ragyog a’ lovakon; Peti, a’ kocsis, csizmát húz szokatlan lábaira, pedig kényest, mellyben lehetetlen alázatosan lépnie, és sarkantyúsat; a’ jámbor ködmönt zsinoros dolmány váltja-fel, veres mellény, új kalap, bajusza kikenve, és még sudara is selyemből fonott. Hja! Peti már könnyen beszél, mert e’ változás három új szeretővel gazdagítá egyszerre, ’s a’ gonosz csont, ki hinné felőle? csak úgy félválról szól is nem is a’ magas kellemei után epedőkhöz, kik hő gerjedelmökben észre sem vevék, hogy a’ kifényesített Peti, már már a’ hosszú ruhás ’s tűzött hajú új szobalányra is vetegeti szerelmesen hunyorgó szemeit; ’s ez, uraim, mind a’ módtól van! – De Andor úrfi illyes valamivel még sem dicsekedhetik, neki a’ feszes új attila egy hódolást sem eszközle még ki, sőt agarai is csak úgy sompolyogva ’s kétkedő félénkséggel közelítenek az ösmeretlen alakhoz, kit máskor, a’ rövid rókaprémes dolmányban, meg is ugráltak. Hogy’ is lelhetnének a’ magas vágyak illő tárgyat illy alacson faluban? Óh messze, messze rejtezik még valahol a’ dicső lény, fényteremeiben, messze kell hát érte menni is, ’s illő pompában. – ’S ím, a’ szemes olvasó, ki a’ rege’ kezdetéből annak kimenetelét is biztosan gyanítja, melly általában halál szokott lenni, vagy házasság, itt is eltalálá már, úgy hiszem, e’ változások’ okát. De hisz’ ez könnyű is volt ám; mert ha halálra készülne a’ történet fejlődni: úgy Peterdiné asszonyom’ bölcseségéről feltesszük, hogy fényes hintó helyett gyász fátyolt, ’s lovaira rezes szerszám helyett fekete posztót vásárlott volna, ergo ellenkező környülmények közt bizonyosan házasságot várhatunk, mert – tertium non datur.^* – Kosártól illy kifényesített vőlegény csakugyan nem tarthat? – Más tán először leányt nézett volna, ’s csak önalakjában, ’s midőn megnyeré, vőlegényi drágaságát csak a’ nász’ pompájában lett volna kitűntetendő. Azonban ösmert ’s régi, ezért igaz magyar példabeszéd ez: mennyi ház annyi szokás! ’s hogy Peterdiné asszonyom másként tett fiával, ennek csak ez egy oka van, hogy ő az effélét másként szokta. De mentsége is van neki, csak türelmünk legyen krónikánk’ folytatására. Neki egy leánykori barátnéja élt Dunán túl, ’s mint maga írá, elég gazdag fényben és pompában, kinek régi barátsága egyszer csak újra zöldellni kezde. Levél levelet, baráti izenet izenetet válta köztök, ’s ennek okául adni, úgy hiszem, igen elég lesz magát a’ gyermekkori barátságot; bár az ember, ha rágalmazásra volna hajlandó, rá foghatná, hogy Pazariné ő nagyságánál – így hívták a’ barátnét – a’ tulságos fényűzés már az erszény’ fenekéig merészkedett, hogy két, sok költséggel nevelt kisasszonya egészen kedves mamájára ütött, kik pesti vásárokról sokkal többet szoktak hozni, mint vinni, ’s még is bő társalkodási kalandjaikban csak a’ szerelmi határszélekig tudának haladni; de ott a’ sok sunnyogó obligatio, intabulatio – már ezek olly régi bevett igaz magyar szavak, hogy csakugyan hízik az ember ha olvashatja; azért engedelemmel legyenek mondva! – ez alattomos őrök, mondom, mindeddig elkövetének minden cselt és csínyt, csakhogy a’ házasság’ boldog országába ne juthassanak a’ szerencsétlenek. ’S így már most azt is következtethetné az ember a’ mondottakból, hogy az alföldi Peterdinének egy örököse méltó figyelmet érdemelhetett e’ nagyságos dunántuli kastélyban, ki, bár tiltott portéka gyanánt is, legalább egyik kisasszonyt átlophassa magával a’ vágyaknak ama’ látatlan édes honába. Azonban mentsen isten, hogy én magamat, sőt még drága olvasóimat is pletykába – mellynél már szebb szót ezen rút dologra magyarul nem találtam – keverni akarnám! mit szólna rá Peterdiné asszony, de mit még inkább a’ kisasszonyos nagyság? Nem, ezt nem tehetem; azért csak maradjunk mi a’ mellett, mit előbb is állítánk, hogy mind ez csupán és valódi barátságból történt. Nem is szép olly kiváncsinak lenni, hogy mindig mindennek a’ tőokára hasson az ember! ’S evvel egyszersmind elhárítva is hiszek minden homályt, mi krónikánk’ folyamának egymásból ömlését kétségessé tenné; azért siessünk úrfinkkal Dunán-tulra, leány-nézőbe! – Azonban míg e’ nagy útra indulnánk, nem hisszük érdektelennek Peterdiné asszony’ bölcseséggel hímzett dialógját – mellyel fiát szinte egyedül készíté a’ nagy vállalatra, még a’ szegény papát is kitiltva a’ szobából – legalább kivonatban hallgatni. Történt ez a’ nagy induló előtti este, asztalszedés után, midőn is Peterdiné asszonyom ígyen szóla andalgó, ’s a’ jövő’ éldeletén merengő fiához, Andor úrfihoz:

„Kedves fiam! te kevés idő mulva czélnál leszesz…” notabene! Peterdi úr ez úttal elég gyönge volt férfilétére a’ kulcslukon kiváncsiskodva végig hallgatni a’ beszéd’ folyamatát. „Nekünk – így folytatá a’ mama – vagy legalább nekem, ohajtásim mahónap teljesülést érnek rajtad.”

Az úrfi már álmos volt, de a’ teljesülés szóra magosabban pillanta, ha erőltetve is, nehéz pilláival.

„Holnap te nagy útra mégy, melly üdvösségedet hozza…”

„Vigyázok, hogy meg ne haljak az úton” szól bele Andor, szokott fontos rövidséggel.

„Nem így fiacskám – igazítá anyja – te földi mennyet keressz, ollyat, millyet a’ paradicsomi első embernek engedett az úr, midőn Ádámnak oldalbordájából teremté a’ hűséges Évát, hogy segítsége lenne!”

„Hát miért csalta-meg még is?” kérdé majd gyaníthatatlan elmésséggel Andor.

„A’ sátán’ incselkedése volt, nem az asszonyé! így menté nemét Peterdiné, ki ne higyen hát ennek? de ez ma már nem történik, mert a’ kígyó’ feje meg van törve.”

„Elég kár!” mond Andor, ’s nem vitatva tovább, hallgata; Peterdiné asszonyom pedig folytatá, mondván:

„Én téged fiacskám nagy gonddal fölneveltelek, most sok költséggel kifényesítélek, hogy nőj és ragyogj. Te új attiládban dús háznál tehetsz szerencsét, vigyázz hogy el ne szalaszd, mert úri mátkáddal fényt és dicsőséget hozsz szüléidre is!” ’s itt hosszasan előadá a’ Pazariné ’s köztei viszonyokat.

„De okos légy! e’ végintéssel bocsátá aludni az ásítozó Andort, te még kevés háznál fordultál-meg a’ magunkén kivül, ’s bár itt ugyan láthatál mindent példám ’s oktatásomból, a’ mi szép és a’ mi jó; de ez egy figyelmeztetésem, úgy hiszem, nem leszen még is fölösleg: Mennyi ház annyi szokás! Ha hát másnál talán ollyat látnál, mi előtted még új volna, meg ne ütközzél rajta, hanem igyekezzél magadat hozzá alkalmaztatni, ’s kivált a’ melly háztól valamit vársz, annak szokásait tulajdonoddá tedd. Meglehet, ott is, hova most készülsz, eleinte begyeskedők, hidegek lesznek irántad; de föl se vedd, mert ez ott csupa szokásból eshetik, ’s ha magadat alkalmazni tudod, meglásd szép mátka koszorúzza türelmedet!” ’s annyira ellágyult öröme’ érzetében a’ gyöngéd anya, hogy fiát meg is csókolá. Ecce! hát csakugyan kisült, a’ mit előre már a’ rezes szerszámú lovaknál gyanítánk, t. i. hogy Peterdiné asszonyom házasítani készül fiát! – Andor nehezen várá végét, mert már álmos volt, ’s holnap korán kelle indulnia, még is a’ mint szobájába sietne, kezénfogva újra föl-tartóztaták. Atyja volt, ’s magával szobájába vivé! – Még éjfél után is gyertyavilágot láttak itt a’ későn nyugvó cselédek; ’s midőn végre kijőne az úrfi, az utána zárkozó leány könyeket is veve észre mécse’ világánál annak szemében, mellyeknek tanúja mind e’ mellett a’ néma éj maradt örökre, mert Peterdiné is a’ jövő’ édes álmaiba mélyebben sülyede, hogysem legkevesebbet is e’ titkos együtt-lételből sejthetett volna. ’S mi is azt tartjuk, minek tudnók azt, a’ mit Peterdiné asszonyom sem tud? Nem is kérdezzük hát Peterdi urat a’ titok iránt, hisz’ érdekesebbet hallottunk már fölebb magától a’ tens aszszonytól, már pedig ő a’ fő, ’s tőle tudjuk, hogy fia holnap korán Dunántúlra indul leány-nézőbe, a’ mi itt legfőbb dolog. Ama’ száraz beszéddel, melly a’ fiscalis úr’ sovány ajkairól származhaték, csak a’ kedves olvasó kikért türelmét próbálnók. Azért most minden kíváncsiság nélkül alunni, ’s holnap – nászba! –

Andor úrfi nyugtalan hánykódék nyoszolyáján az éjnek még hátra lévő részén át, ’s midőn végre álom szállna fáradt pilláira, erős dörömbölés ’s gyertyavilág riasztá-fel ablakán, jelentvén a’ kocsis, hogy ő már készen volna, parancsolnák e a’ befogást? Közmozgásba jött a’ ház e’ jelre. Peterdiné maga rendelé-el a’ pogácsákat és sonkát, hogy boszús szemekkel néznének majd belőle lakozó fiára a’ fogadósok; megkerülé még egyszer a’ kocsit, hogy keréktörés ne örvendeztessen-meg valamelly faluban kovácsot és bodnárt;^* bevivé végre tulajdon kezein kedves fiának a’ tán utolsó reggelit, ’s még egyszer körülnéze, mivel már a’ földieket látá, az égieken, nem pislog e egy szomorú csillag délre záport a’ kedves útas fölé, nyugott e dél és éjszak, derült e kelet és nyúgot? De fájdalom! bíborlángban feslék a’ hajnal, rémséges pirt vetve nyúgot’ fellegormaira; vész süvölte éjszakról, lassú morajjal dörge rá választ a’ sötét dél, ’s e’ borzasztó neszen is áthangzik Peti kocsis’ diadalmas pattantása; e’ szívrázó jelekben előáll a’ kocsi, még egy „isten hozzád!” ’s a’ négy sárkány felvágtat a’ dombnak, hogy minél előbb annak irígy völgye rejtse hintónkat a’ kísérő szemek elől. Döbbenve tért-be az udvarról Peterdiné asszonyom, nem vélt súly, az elválás’ súlya omlék szívére, sejtések, előérzések keltek borzasztó álomként lelkében, ma egész nap türelmes, mint a’ bárány, ’s engedékeny volt mint az ártatlan gerle; mert nagy vállalat’ őrvényébe merült a’ kedves fiú, ’s az égi jelek mintha magyaráznák borzasztó tüneményökkel: Anya! házasodni küldéd fiadat, de ölelni többé a’ visszatérőt nem fogod! Peterdi úr mire bejött, ismét rendiben lelt mindent, hitvesét csak olly nyájasan köszönté mint tegnap, findsáját annyi hörpentéssel üríté-ki mint tegnap, utána annyit lépe fel-alá a’ szobában mint tegnap, szinte azt^* kérdé a’ mit tegnap, e’ különbséggel, hogy feleletet kapni rá, az anyai érzelmek’ tengerében fuldokló drága nőtől szerencsés nem lehete, de szerencséjére ez ismét meg nem zavará lelkét, ’s a’ nélkül hogy kérdené: elment e már fiunk? – mert ez ma az ő házi szokása’ körén túl esett – visszaballaga szobájába annyi léptekkel mint tegnap; de magára csuká az ajtót, ’s e’ szerint hogy benn a’ szokottakon kivül mást tett e? igen természetes okból nem tudhatjuk. Illy boldog a’ víz-vér! illy boldog a’ szokás’ embere!!

Andorunk azonban ez alatt hegyen völgyön túl van már, ’s szerencsénk épen, hogy még mi egy kicsint Peterdiéknél maradtunk, mert mondhatom, útja olly természetesen, olly minden regényes kaland nélkűl folyt mind eddig hősünknek, hogy ha kísérjük, bizonyosan vele együtt el kellett volna aludnunk! De most már épen egy csárdába tér-be a’ Duna-rében,^* hol ma a’ nagy szélvészben, mellynek kitörését Peterdiné asszonyom még reggel meglátá, már át nem viszik. Már itt egy éjen keresztül csak történhetik valami – vigyázzunk!

A’ homályos ivó szoba’ hosszú asztalának végső sarkán, egy veres szegélyű fehér kupból, bodor füst verdesé az alacsony deszkázatot, mint hóval fedett füstölgő volkán. Melly merészke hasonlításnak, megvallom, csak fele igaz: volkán volt t.i. belől a’ kup-alak, de nem hóval fedett hegy, hanem fehér köpönyegbe burkolt láng-szívű huszár tiszt, mélyen merülve gondolatiba, eregeté pipája’ sűrű füstjeit, mintha egy vár’ bevételi tervén tusakodnék lelkében; úgy hogy bundás útasunkat, a’ belépő Andort, nem is köszönté, kinek tüstént eszébe jutának anyja’ szavai: mennyi ház annyi szokás! mert hon alig léphete valahová, hogy levett kalappal ne üdvezeljék; ’s ím itt egy mindennapi fogadjisten sem juta szegénynek. Nota bene! a’ kocsmáros épen pinczében volt, ’s kevés pillanat múlva tán inkább fizetést-szerető készséggel föllejtve borával, megtöré a’ méla csendet vendéglő teremében, mellynek egyik szegletén a’ zsírba fúlt mécs-bélt fölegyengetvén, némi világot^* is kívánt gerjeszteni. Egymásra pillanta most a’ két hős, ’s a’ huszár egy ásítással, mellyből gyanítatá, hogy előbb untából szundikált, kiveré pipáját, közbe nagyot sóhajtva, melly ismét szív-nyugtalansági kórjel lehetett, ’s keservesen felhajtva poharát, újra rágyujtott. Andorunknak igen ínye szerint lehetett e’ néma vendég-társ, mert szólni, kivált idegennel, nem igen szeretett, ’s a’ künn dúló vész igen is nyilván jelengeté magát a’ hasadt ablakokon besüvöltésével arra, hogy említését, mellyel beszéd kezdődnék, szükségessé tegye; azért behozatván sonkás tarisznyáját, messzely bora mellett ő is némán falatozott. – De most fölkelt ültéből a’ tiszt, hogy végig sétálja a’ szűk szobát, melly különben izmos lábú zömök padokkal e’ vágyának irígy gátot vetvén, kedvetlenül álla-meg a’ sonkázó Andor előtt, ’s hogy épen ok nélkül ne állt legyen meg, beszédbe eredt, illyeténkép szólván:

„Jó étvágyat uram!”

„Köszönöm, tessék hozzám jőni!” felelt Andor szivesen magyar szokásként.

„Ah, barátom, én nem földiekkel élek!” Andornak a’ köpönyeges garabonczás diákokról hallott mesék villanának át lelkén, ’s gyanús szemmel mérvén az egész bizodalommal mellé települt tisztet, fenékig üríté szíverősítőül poharát. Amaz folytatá:

„Az úrnak is boszúság e’ morgó vész úgy e?”

„Igen!” monda egytagúlag^* Andor, ’s új sonkát szele kenyerére.

„Ah! ha megállíthatnám a’ dühöngő elemeket!” (ezt a’ tiszt mondá nem én, azért az elementum^* elmaradásáért engedelmet reménylek).

„’S tehetné?” kérdé borzadozva Andor, rágatlan maradva a’ sonka nyitott szájában.

„Ha egy varázs-pálcza volna – folytatá a’ tiszt – édent derítenék e’ vidék, ’s egy rózsahídat az irigy habok fölé, mellyen egy pillantat alatt vágyaim óhajtott czéljánál lehetnék!” –

Andornak illy szokatlan föllengés’ hallására egészen elment kedve az evéstől. Szép csendesen összetakarítva asztalát, visszaraká élelmét is vászon szekrényébe, hogy a’ vélt bűbájos ki ne nézze valahogy kezei közül.

„Bizony rosz időnk van!” mondá Andor, hogy szóljon valamit.

„’S meddig szándékozik az ur?”

„Pazarig!”

„Mit? Pazarig? hol égi angyalok tanyáznak!” szóla hévvel fölugorva a’ tiszt.

„Egyet el akarok belőlök én is venni!” felel csöndesen Andor.

„’S mellyiket? barátom, feleljen az úr?”

„A’ jó isten tudja! kettő közül majd az egyiket.”

„’S az úrnak szabad a’ bemenetel?”

„Úgy hiszem, mert magok hínak!”

„Óh boldog halandó! mint irigylem sorsát!”

„Én nem nagyon magamnak, mert lovaim, ha addig így tart, igen megromlanak a’ homokban.”

„Hány van, ki gyalog is örömmel tenné ez útat?”

„Szomszédból elhiszem, de tőlünk odáig lónak is sok!”

„’S az urat még magok híják? bámulandó szerencse!”

„Nekem is furcsán tetszik, de anyám mondá: mennyi ház annyi szokás! nálunk sem igen tennék, de ott tán így szokják?”

A’ tiszt, most már csillapulva heve, mély pillantatokkal nyugvék hősünkön, mintha lelkét akarná kémlelni. Azután egész nyugottan ismét mellé ült, ’s bizodalmasan kérdé:

„Kedves úr! soha sem volt még a’ háznál?”

„Soha!”

„Én ösmerős vagyok ott, útasítást adhatnék.”

„Köszönöm, a’ kocsisom jól tudja az útat.” A’ tiszt most már egészen hitte ösmerni, kivel lesz dolga, ’s folytatá:

„A’ nagyságos asszony igen fennhéjázó, – míg kinyittatná a’ kaput, megnézeti a’ bekéredzőt, ’s ragyogjon, ha bebocsátást kíván. Paripán menőnek, vagy két lovú kocsisnak semmi esetre meg nem nyittatik.”

„Az én négy lovam a’ kapun is keresztül visz, ha megeresztetem Petivel az ostort.” – A’ tiszt kétkedve fontolgatá, ki lehet e’ különcz? négy ló meg’ sonkás tarisznya, hogy’ férnek össze? Ismét folytatá:

„De az inas letegye ám köpönyegét, mikor már közel lesznek, hogy messziről elejökbe csillogjon az arany paszománt.”

„Inasom nincs, hát nem is csilloghat.”

„Mit? inas nélkűl? szól győzedelmi gúnymosolygással a’ tiszt; sajnálom, hogy hiába annyi homokot átgázolt az úr.”

„Hát tán be nem eresztenének? jó! úgy át sem kelek a’ Dunán, ’s holnap estére otthon leszek.” A’ tisztet kínzá e’ hideg határozottság, mert kétes tervének a’ legkivántabb eszköz ajánlkozék e’ véletlen összejövetelből, azért nem tágíta Andorunk körül, ’s folytatá:

„Szép szerencsét veszt, melly már markában van, e’ csekélységért. Ha oda juthatna, a’ nyerésért jót állok, ha rám vígyáz.” Most titkosan közelebb szövetkezék a’ meglepett Andor mellé. „Én, ha akarja – folytatá – beavatom a’ ház’ titkaiba! A’ nagyságos asszonyt hiszen már ösmeri, ennek csak paszomántos inas kell, meg’ négy ló…”

„De lovaimat csak nem adom ő nagyságáért!” vág bele Andor.

„Nem is úgy – mosolyga a’ tiszt – hanem őt illyekkel lehet hajlandóvá tenni. Ezután jő Auróra kisasszony. Ehhez ne is szóljon az úr, felette büszke, ha csak térden nem imádják, meg sem hallgatja a’ szót…”^*

„Anyám is említé már, de mondá, hogy alkalmazza magát az ember a’ ház’ szokásihoz. – Majd meglássuk!”

„Cornélia lesz az úrnak jó, a’ második kisasszony. Ő nyájas és vídám, ugrik és tánczol, nevet és múlat, mellette jó és szép, millyen szépség földön még nem terme…”

„Bizony derék!”

„Aztán a’ successio sem megvetendő…”

Most már Andornak is mező nyílt, ’s élénken kérdé:

„Hány ökörrel szántanak?”

„No – kettővel, úgy hiszem így szokás…” mond akadozva a’ tiszt.

„Hohó! az lehetetlen! Egyszerre – elhiszem, ha jó porhanyú a’ föld, kettő is elhúzza az ekét; de mind össze mennyit szánt aztán?”

„Üm! vagy úgy? Már annak tán száma sincs; – egész gulya ott az ökör.”

„’S mintegy mennyit vetnek-el őszit és tavaszit?”

„Már a’ mint akarják, hogy több vagy kevesebb teremjen. Ha néha keveset vetnek, azt csak az teszi, hogy a’ tavali is megvan, hát nem akarják, hogy épen ollyan sok legyen. – Hanem szép leány mondhatom, és fiatal, mint az első hajnal’ hasadta, mint az ígéző bimbó, melly a’ ráderülő nap’ sugárin új pompára feslik!” Így végzé a’ tiszt, könnyűlten, hogy a’ nehéz gazdasági problémán, mellyhez nem érte, szerencsésen átesett. Andor gondolkodott, mert ezt szoká tenni, ha valamit nem érte, ’s neki viszont a’ tiszt’ költői oldala volt érthetlen; de mind e’ mellett a’ gulya-ökör is megfordult elméjében.

„Tudja, mit? monda határozottan a’ tiszt, nekem sok hasznomat vehetné az úr. Én mint inasa kísérném a’ házhoz, ott is sok tanáccsal tudnék szolgálni.”

„’S így beeresztenének e?” kérdé Andor.

„Csak így, és másként nem!” felelt a’ tiszt.

„Jó! majd az éjjel megálmodom!” szólt Andor, ’s ágyat kért, hogy alugyék.

A’ tiszt is újra köpönyegébe burkolódzva, az előbbi sarokra vonult, hogy elmélkednék a’ vállalatról, melly őt mosolygó jövővel bíztatá, ha elsűl. Ezen szóról szóra fölidézett beszélgetésből, úgy hiszem, két dolgot fogott észrevenni a’ figyelmes olvasó: először, hogy tiszt-urunk a’ háznál, hova most Andor menendő, szerelmes; másodszor, hogy az odamenés neki tiltva van! ’S én, mint e’ jelen krónikának magyarázója, még csak ezen okkal tartozom a’ felgerjedt kiváncsiság’ kielégítésére, t. i. miért hogy a’ tiszt úr a’ házhoz épen nem mehetett? Ez pedig csupán ebből történt, mert Pazarinénak előbb kevéssé nagyítva rajzolt fenhéjázásában csakugyan van ám valami; aztán a’ katonákat (tán mivel első szeretője, ki megcsalá, katona volt) épen ki nem állhatta. Már pedig tisztünk csak egy szegény volt, ’s e’ szerint elég arra, hogy a’ házhoz mind eddig nem merészkedheték. Most még is útban volt oda, ’s a’ kocsmában épen abban töré fejét, mint juthatna jó módjával a’ kívánt helyre, midőn a’ történet hősünkkel itt összehozá. Virgoncz elméjében kész lett egyszerre a’ terv, ’s inasként Andorral ha a’ házhoz mehetne, a’ többit majd tudná ő végezni. ’S most hagyjuk őt egy kicsinyt az asztal-sarkon alunni, ’s lessük-meg Andort ágyában.

Azt vélné az ember, hogy útasunk jóllakva, eltörődve, már kedvére hortyog nyekergő zsúp-ágyán. Épen nem! most is ébren van ő, a’ múlt éji álmatlansággal is daczolva. ’S talán, mert nem édes anyja veté ágyát? Épen nem! a’ hallott beszéd, ’s a’ vállalat’ holnap mutatkozandó sükere nyugtalaníták. Fiatal szívre a szép, halandó zsebre az érték, vajmi hatalmasan munkálnak! ’s ezért csuda e, ha ifjú hősünk is e’ sors-választó út közben, minden fontolás nélkül el nem alhatott. Hát még az atyja miket össze nem beszélhetett neki a’ múlt éjjel, miről mi semmit sem tudunk, ’s titok többnyire nehéz szokott lenni vivőjének. Ezért elégedjünk-meg vele, ha tudjuk, hogy mind eddig szegényke el nem alhatott, ’s hogy ez álmatlanságában elhatározá magában, a’ tiszt’ ajánlását elfogadni, akár tréfából, akár fölgerjesztett kíváncsiságból, azon különös házat megláthatni, hova bemehetésre, egy arany paszomántos inas olly elmúlhatatlanul szükséges volna. – Rövid elszenderülés után az ujdonúj úri cseléd már fölötte állt útasunknak, őt az átkelésre, ’s este adott szavára emlékeztetvén. Andornak tetszék e’ pompa, ’s a’ vég megegyezésig még csak ezt akará megtudni, miért hogy épen ő érte kívánná tenni a’ tiszt úr e’ fáradságot? De ő elég cseles volt kivágni magát kérdései alul. Különben is keresztül menne, mondá, de lóháton a’ beeresztés kétes volna, pedig egy tréfa, egy fogadás, egy terv, vagy akármi más illyes miatt, a’ házat okvetetlen meg kell látnia; melly okokra nézve, utóbb már magyar szívességére is kényszerítvén Andort, ez többé ellent nem állhata kívánságának, gondolván, hogy az ő föltételében a’ hadnagy különben is inkább segéd mint gát lehetne. ’S így, egy közhuszár, a’ tiszt’ legénye, utánok ballagván a’ paripákon, ők, ’s pedig Andor mint úr, a’ tiszt mint inasa, beszálltak átkelés végett a’ kompba, dunántuli partokra evezendők. Kívánjunk nekik szerencsés útat, ’s elhagyván a’ nehéz hintót, tekintsünk-be, míg oda érnének, Pazariné ő nagyságához is, hogy épen mindnyájan ösmeretlenek ne legyünk az estei összejövetelnél. –

Ő nagyságát a’ tiszt úrtól már ösmerjük nagyából, ’s így Auróra ’s Cornélia kisasszonyokat is, kikhez ha szerencsénk lehet, majd el ítélhetjük magunk, mennyiben volt, vagy nem volt a’ hadnagy úrnak igazsága. De volt még egy negyedik, kiről semmit még nem hallánk, ’s ez Jusztin volt, nem leánya Pazarinénak, hanem szegény árva a’ háznál, mellette rokon, kit a’ nagyságos néni volt kegyes, keresztényi szeretetből, nevelésre magához venni, mert hisz’ így egy szobalánnyal kevesebbet kelle fizetni, pedig e’ bértelen, munkásabb vala mindeniknél. – Pazariné ő nagysága különben igen okos asszony volt, ’s nevelési elvei Jusztinka körül különösen dicséretesek. Kis korában munkás életre szoktatá nevendékét; mert, úgymond, te szegény leány vagy, az az, ha megnősz, helyetted ne kelljen szobaleányt fizetni; – tűkörről jókor még elszoktatá; mert, úgymond, a’ leánykák’ koszorúja nem a’ szépség, hanem a’ szív’ jósága, az az, ragyogó kisasszonyaim mellett, szegény árva leány, szembetűnni valaha ne vakmerősködjél; – türelemre szoktatá a’ szelid lelket; mert, úgymond, egy leánynak mindent kézből kell várnia, azért ne zúgolódjék tehetetlen a’ sors ellen; az az, leányaim mellett eldugva ha honn avulsz, ezt nem én, hanem az ég akará így; – vallásos buzgóságra gyújtá ártatlan lelkét; mert, úgymond, az egész leánylét inkább kérelem, mint tett, azért imádj istent, hogy elégedve telnek napjaid; az az, társasági vigalmak elől egyházba küldhessünk áhítatoskodni; – megkedvelteté vele a’ csínosságot is; mert, úgymond, ez ajánlja, czifraság és pompa helyett, a’ leánykákat; az az, elégedjél-meg vele, ha ünnepi új helyett, tisztán mosott viselt ruhába jelenhetel-meg! – ’S e’ szabályok, ez elvek szerint virult-fel a’ szép ’s a’ még jobb Jusztín, pompájára nemének, bár irígyül elrejtve, homályos árny alatt, szinte észrevétlenül díszelge a’ lelkes leány, türelmében ’s vallási szent buzgóságában nem is érezvén a’ méltatlanságot, melly lelkét zsarlá, ’s ha másért nem, azért legalább hálával tartozék nénjének, hogy ha a’ méltó bánást megtagadá, legalább a’ méltatlannak nyugton tűrését tőle tanulá! Nem is panaszlá ő soha senkinek sorsát, mert hiúság lelkét nem békétleníté, dolgában eljárt, szeretett mindent, jövőjét isten’ kezében hivé, – reményle! Egy nevelés mint képezhete illy külön alakú lelkeket? fogja kérdeni olvasóm, a’ büszke Auróra ’s könnyelmű Cornélia lévén előtte, a’ lelkes Jusztin mellett! Hiszen nem is egy nevelés volt ez! Jusztin árva leány, amazok fényes polczon ragyogó kisasszonyok, ’s így külön, finomabb nevelés illeté őket. Mintha nem tudott volna ehhez a’ nagyságos mama úgy e? Dejszen! jobban érté mint akárki, milly szüksége egy övéivel hasonrangú kisasszonynak munkátlanságra, külszépségre ’s ennek tudására, hiúságra, türelmetlenségre, daczosságra, pompa és külfény-áhitásra ’s a’ t. és így nevelé, külön elvek szerint, a’ büszke Aurórát, a’ könnyelmű Cornéliát, ’s még is, halljuk csak, ez ám a’ csoda! hizelgők ugyan eléggé lepdezék a’ kényes virágokat; ’s kérő, mind eddig csak egyetlenegy sem mutatkozék! Pedig – alig lehet könyhullatás nélkül említeni – a’ virágkornak már épen legvirúlóbb szakán állának, a’ ház’ hitele roskadóban, ’s egek! ha a’ hanyatló nap borús felhőkbe bú, ’s a’ kitörendő vész alapot és tetőt megrendít, milly borzasztó este váltja-fel a’ dús reményekben büszkén nyílt hajnalt! – És most eszmélt hajdani leány-társára, Peterdiné asszonyomra, Pazariné ő nagysága, kinek ház-módját, szemes gazdasszonykodását, magába vonultságát, de eléggé terjedelmes javait a’ Duna’ mellékén jól ösmeré, ’s összekötni gondolá a’ régi barátság’ lánczát, mellyen egy jó birtokú vőt fogjon. Elkészíté erre leányait is, ’s különösén Auróra, mint idősb, volt szánva a’ nagy reményű mátkának, ki büszke várából elég egykedvűleg várta a’ félig-meddig ohajtott ellent, kinek sem hódolás, sem visszaverés meg elhatározva nem volt, a’ kétes föllépéstől függesztve-föl minden. Azért kevés gonddal, de annál több gyűrű ’s más ékszerekkel bibelődve várá a’ titkos mát, mellyre az ígért jövetel határozva vala. Az asszonyság a’ konyhát rendelgeté szakácsával, a’ kisasszonyok, szobáik’ ékesgetését elvégezvén, magokat készítgeték, köszöntéseket próbálgatának, franczia románok s költőkből gyöngéd érzelmeket tanulának-be, hogy idegen virágokat szőnének a’ honi nyelv-parlagba; tűkörben, mint szorgalmas szinész, arczvonal-gyakorlást tartának, nyájasszelid, andalgó-szerelmes, bús-epedő alakokat próbálgatva. ’S még ki tudja mire nem jut az ember? így okoskodék Cornélia, hát ha el is kell ájulnunk? ’s azonnal kezdé lélekzetét fogyasztani, keble sürűbben emelkedék, ’s lecsukva pilláit, nénje’ karjaiba roskad, kinek újonnan vasalt kemény ruha-újjait öszvetörvén, az boszúsan ugrik-el tőle, a’ helyt hogy felfogná, ’s az ájuló szépen a’ padlatra terül. – E’ pillantatban nyit ajtót egy komoly vidéki alak, sárosan és izzadva, de köszöntése e’ furcsa helyezeten tátott szájában marad. Cornélia sikoltva ugrik-fel, ’s ki az oldal-ajtón; Auróra ijedtében tükröt tör, mellyből tört ruháját igazgatá, ’s a’ sok, kellemeinek udvarló, hajpor és kenőcs, iskátulákban ’s köcsögökben földre húll, megakadt ruhája végig reped, ’s maga is – csakhogy Cornélia után ugorhatott. A’ sáros alak most is az ajtóban ámul még, be és kilépéstől egyképen félvén, határozatlanul, bámulva. – Ugyan, drága olvasó, kinek gondolja ön ez idegent itt? Én sokban mernék fogadni, hogy nem kevesbbé, mint ő, fog meglepetni, ha bizonyossá teszem, hogy ez Andor, a’ mi négy lovas, inasos hősünk, kit ma reggel még a’ kompban hagyánk. „Andor? a’ négy lovas hős?” – Ugy van, Andor, a’ négy lovas hős, magán ’s gyalog jött-be a’ kastélyba. „’S miért?” Mert fél-órányira a’ falutól új kocsijának próbálatlan kereke egy gödörbe döcczenvén, eltört, ’s ő cselédit, míg segítséget küldhetne, ott hagyva, maga ballaga-be a’ kastélyba. – Jó darabig mélázgata már, még mindig csak az ajtóban Andor, a’ midőn hirtelen anyjának utasító jelszava: mennyi ház annyi szokás, juta eszébe, ’s megnyúgodott. Tán itt ez a’ szokás, hogy a’ vendég elől elfussanak, gondolá, ’s ehhez az intés szerint alkalmaztatnia kell magát az embernek, ’s most beljebb lépvén, határozottabban sétála a’ szobában, készakarva erősebben kopogván, hogy valaki hallaná-meg’s bejőne. Vőlegényi gondatlanságában észre sem vevé – ’s állapotja, úgy hiszem, minden szerelmes előtt kimenti őt — hogy minél tisztább ’s fényesebb volt a’ nem rég síkált padlat, annál több sárt hoza ő be széles talpain a’ gyalog útról, vastag nyomát hagyva lépteinek. Most madár’ röpteként hang süvölte felé a’ mellékszobából:

„Szörnyűség! a’ kisasszonyok toilett mellett, ’s egy idegen férfi rajtok tör!”

Andor képpel a’ hang felé fordul, hogy illőn tehesse köszöntését. Az ajtó megnyílik, ’s ott áll szikrázó szemekkel Pazariné ő nagysága. Egyik sem szól, csak néz, végre:

„Uram!” megszólal Pazariné.

„Tessék!” válaszol Andor, mert nálok szólításra ez a’ szokás.

„Hogy mert belépni, mikor a’ kisasszonyok…?”

„Talán valamellyik beteg, mert itt hever látom a’ sok orvosságos köcsög…”

„Istenem – őrült!” kiált Pazariné, ’s kifut.

Andornak szűk fogalma körén e’ furcsa jelenetek túl estek; már ezt szokásnak is sokallotta, hogy az asszonyoktól is illően nem fogadtaték. Látta milly sok új szokás van még a’ világon ő előtte, mellyekkel nyúlak helyett tanácsosabb lett volna ösmerkednie, ’s a’ honi, titokban költ beszélgetésre eszmélve, lelkéből felsohajta, mert üdvöt e’ háznál, anyja’ jóslata ellen, látá milly hiában keres! – Most egy inas jött, hogy ki-útasítsa a’ hívatlan vendéget. Hősünk rámered, de elnyomva boszúját mondja, hogy ő Peterdi Andor az alföldről, jelentené-meg ezt az asszonyságnak. „Ő nagysága tehát?” szól bámulva és ijedve az inas, és elsiet. Andornak új meg új világok fejlődének-ki a’ homályból. Ez felette különös szokás még is, fontolgatá magában, – előbb kiigazítanak mint őrültet, ’s most a’ puszta névért nagyságolnak! Hogy’ kelljen ehhez magamat alkalmaztatni? De tán csak a’ ház’ szokása, mert anyám említé, hogy meglehet föl sem vesznek, hidegen fogadnak…” ’s alig gondolá ezeket, midőn újra ő nagysága siet felé.

„Lehetetlen!” kiabálá még messziről, „lehetetlen! Az én drága Julcsám’ fia volna?”

„Alázatos szolgája!” mond, meghajtva magát Andor.

„De milly sáros!” szól ismét kétkedő orrfintorgatással Pazariné, megütközve az esetlen külsőn. „Nem látta az ajtó mellett a’ tisztító kefét? vagy még okosabban – künn hagyhatta volna sáros lábait legalább.”

„Nélkülök nem tehettem volna tiszteletemet…”

„A’ csizmáit értem.”

„Nincs több velem, ’s mezítláb be nem jöheték.”

„Mért nem kért hajdúmtól? hahaha! annak lett volna egypár heverő! – Az úr engem meg akar csalni; hozott e levelet asszonyanyjától?”

Andor keresé zsebeit, de levele a’ hintó-zsebben maradt.

„Elég a’ játék! most tüstént távozzék, míg érdemlett méltatlanság nem éri sehonnai uramat!” mond gőggel Pazariné – ’s ment.

Andor leveretve állt szégyenben és boszúban. Szólni akart, de elakadt járatlan nyelve, ’s a’ méltatlan bánás’ fúlánkját most érezvén először, keservesen fölsóhajtott tehetetlenségén.

E’ pillanatban pattant az ablak előtt, ’s járat-be Peti, Andor’ kocsisa, egy az útfélen történetből hamarább kapott kerékkel a’ törött helyébe, ’s lárma és zaj lőn a’ háznál. Leugrik fürgén az inas, kit a’ huszár tisztben már ösmerünk, ’s kérdi, nem ért volna e már be az uraság? hogy nekik kerekök tört, de egy arra jövő helybeli pór szíves volt bevontatásra kerekét nekik kölcsönözni, ’s urasága ez alatt gyalog ballaga-be. – Pazarinét tetemesen megzavará e’ történet. Az idegen, kit szinte másod ízben igazíta-ki szobájából, csakugyan a’ várt vő, fényes szerszámban, négy lovon, inassal, ’s tétovázni kezde, mint hozhatná helyre az elkövetett hibát.

„Kedves drága uram öcsém!” siet most tárt karokkal elébe a’ komolyan mélázó Andornak, „mint meglepe bennünket, hogy a’ nagy örömben tán el is értők egymást!”

„Igen – én értem!” szólt komolyan Andor, ’s hallgata.

„Mennyi ház annyi szokás! ’s nálunk, ha leányaim öltöznek, felette nagy zavart okoz egy, kivált ösmeretlen, férfi’ megjelenése, – és illy észrevétlenül – gyanítatlan…” mentegetődzék ő nagysága.

A’ kisasszonyok is kifutának most a’ vendég elé, ’s Aurórának meglepetve ’s kétséggel akadának-meg szemei Andor’ inasán.

„Ím a’ leányaim!” folytatá Pazariné, „gyermekek még, de magasra nyúladtak.”

„Auróra kemény, büszke tekintettel méré hősünket, Cornélia félre mosolyga, a’ nagyságos mama pedig karon fogja kedves vendégét, hogy bevezesse a’ szobába. – A’ kisasszonyok be nem jöttek, hogy a’ vendéget illetőket künn elintézzék. Pazariné kérdést kérdésre halmoza, mert ebben mutatkozék legfőbb szívessége, nem is várta, jő e mindenikre felelet, vagy nem? ’s Andor csakugyan nem győzött mindenikre felelni. „Hát a’ mama, hát a’ papa élnek e? mit csinálnak? nem voltak e betegek? mivel múlatják magokat? van e helységökben Casino, olvasó-társaság, vagy theatrum? falu e vagy város a’ hol laknak?” ezek ’s több illy sok egybe nem függő üres kérdések valának a’ nyájas háziasszony’ öröme ’s szívességének jelei, mellyekhez Andor, mint különös házi szokásokhoz, ugyan iparkodék magát erejéhez képest alkalmazni; de Pazariné sebes, ő lassú nyelvű lévén, semmikép’ meg nem egyezhetének, ’s mire ő az elsőre feleletét végezné, amaz már a’ hatodik kérdésnél járt, – szerencse, hogy kérdést ő nem is épen azért szokott tenni, mintha feleletet várna reá. Azonban ő nagysága’ tüdeje nem az ótestamentomi özvegy’ olajos korsója volt, hogy ki ne fogyjon;^* mind inkább csillapult a’ nyelv, ’s ritkult a’ kérdés, ’s mert Andor sem volt hajlandó csak egy cseppet is élénkebbé tenni a’ beszélgetést: utóbb még a’ köhentésnek is hasznát vették mindketten, csakhogy egy kis neszök legyen. A’ kisasszonyok még mindig künn voltak, ’s Pazariné legalább őket tudakolá, ’s indula keresni, hogy beküldje, látván ujdonúj uraöccseé milly nem a’ legérdekesebb társalkodás.

„Soha se fáradjon!” szóla Andor, „úgy is eluntam már az ülést; kocsimat, lovaimat is körül kéne tekinteni…”

„Ez nálunk szokatlan,” vág közbe ő nagysága, „hogy a’ vendégnek kellene körülnézni. Minden el van eddig, úgy hiszem, végezve; de ha leányaimat akarjuk felkeresni, nem bánom.” És mentek. A’ szobák üresek valának, udvar, kert néma, de a’ mint visszajőnének, egy hátsó szobácska’ ajtaján élénk vihogás, vidor nevetés haták-meg füleiket.

„Ahá! itt lesznek!” mond Andor, ’s az ajtó kilincshez nyúl.

„Ugyan mit gondol? ez a’ cseléd-szoba, ’s itt a’ kisasszonyok? Távozzunk!” inté Pazariné, féltve, ha Andornak igazsága lenne.

„Mennyi ház, annyi szokás! azt mondá anyám;” szól Andor, tán cselédség közt intéznek-el valamit? – nézzük-meg…” ’s míg ő nagysága okokkal vagy erővel elvonhatná, be-nyitja hirtelen az ajtót. A’ két kisasszony volt, meg’ a’ tiszt-inas, bizodalmasan ülve egymás mellett, ’s szerelmi kézszorításban Aurórával, a’ büszke Aurórával, kitől térden kell választ koldulniok a’ szegény férfiaknak! Ő nagysága’ arcza e’ reménytelen látványra elváltozott; a’ kisasszonyok elijedve, az inas pedig merészen ugrék-el, parancsot várva, e’ szavaival:

„Tens uram…!”

„Nézd körűl a’ romlott kocsit, ’s értekezzél helyreállítása felől!” ezzel útasítá őt ki Andor a’ szobából.

A’ tiszt távozott, ’s legelébb Pazariné jöve szóhoz:

„Reménylem, nem fog megütközni drága uramöcsém e’ jeleneten…?”

„Épen nem!” felel egykedvűleg Andor, „anyám inte, hogy alkalmaznám magamat a’ ház’ szokásihoz, ’s ezeket én tisztelem is mindenütt.”

Ismét elakadtak. Pazariné maga sem tudd magát e’ kényes szokatlan helyezetben föllelni. Leányaiban ha minden hiba meg volt is, de illy elvetemült leereszkedés köznéphez csakugyan messziről sem vala sejthető. – Mi azonban annyira mint ő nem bámulunk, tudván, ki lappang a’ tisztben, sőt Auróra kisasszonytól sem veszszük olly rosz neven e’ gondatlan társalkodást, ha őtet e’ jelenésben csak egy szerelmes leánynak tekintjük, ki a’ mult farsang óta szívvágyait csak üres sohajtásokkal elégítgeté-ki soványul, ’s most egyszerre ál alakban olly közel, olly sejtetlen, olly biztosan tűnik-fel körűle a’ kedves. De ő nagyságának mind ez olly megfoghatatlan lett, hogy szinte tudtán kivül szédelgene-ki a’ szobából, e’ baleset által romba dőlve látván reményeinek fényes fellegvárait. Andor szinte tudván felét a’ dolognak, itt is csak egykedvű maradt, ’s a’ visszatekinteni alig merő Pazarinénak új bámultára Cornéliát karon vezeté utána. Erre nagyot lélekzett ő nagysága is, ’s drága uraöccsének szerencsés vaksága ’s együgyűsége kezeskedni látszanak előtte, hogy semmi a’ dologból még elrontva nincs.

Estére, élénkebb öröm végett, társaság vala összehíva, mellynek Andor, mint messziről jött kedves rokon ’s ünnep’ hőse, bemutattaték. Jelentő gyanús mosolygásokkal üdvezlék az új vendéget a’ ház’ baráti, némi elménczkedő czélzásokkal fűszerezve a’ kölcsönös beszélgetést, mellyből Andor, mert szokva illyenekhez nem vala, mit sem értett. Annál többször pirult pedig el a’ jártasabb Auróra, akár kis boszúból, akár csupán kitűntetésére, hogy a’ tárgy ő, ’s érzi mikor van érintve. E’ vendégi vidor szeszély azonban maga magát oltá-el, miután Andort lassú természete, Aurórát betanult női szemérme, szoros közönbösségben tartá. Ezért nem is forrhatott egy egésszé a’ társaság; mindenik behúzá vitorláit, hogy egyedül ne ragadtassék a’ kedv’ zajos síkjára. Feszesség, mellynek a’ büszke Auróra vivé sötét zászlóját, lépe a’ derülni kezdő teremekbe, mi oka lőn, hogy a’ férfiak és dámák lassanként az udvari illedelmek’ járma alól könnyülni akarván, egymástól külön osztályokra vonulnának.

Csendesen folyt beszéde a’ pipázó férfiaknak, az új vendégtől némikép’ fékezve érezvén magát a’ társaság; annál nagyobb zsinattal valának azonban a’ dámák magokra hagyatva, ’s szinte a’ vendégen holmi igazítni valókat, észrevételkéket is lelve nyelvecskéjök. Egyszer azonban szokatlanabb lármával telének-el a’ szobák, mellyre még Andor is fölfigyelt, ’s ím nyílik az ajtó, ’s Pazariné ő nagysága egész triumphussal, gőgösen villámokat szórva fennjáró szemein, bemutatja a’ már ösmert tiszt urat, Andor’ előbbi inasát, mint – mint – ugyan eltalálná e kedves olvasóm? mint – – Peterdi Andort, ’s most már mint – Aurórának valódi mátkáját, – ’s a’ mi Andorunkat, azt az igazit, szegényt annyira el-bűvölé ez újság, hogy aggódva kérdené szomszédjától: kiféle legyen az a’ Peterdi Andor, ’s honnét? Megértvén pedig, hogy az Auróra kisasszony’ vőlegénye volna az alföldről, hajlonga a’ hajlongókkal, ’s üdvözlé a’ boldog párt több üdvözlőkkel, mint a’ ház’ szokása kiváná, mellyhez magát alkalmazandani anyja inté. – Ím most, a’ mit reggel alig gyaníthatánk, két Andorunk, két vőlegényünk leve; lehetetlen hogy mindenik igaz járatú legyen! a’ mint ezt krónikánk alább kifejteni fogja, ’s a’ pseudo-Andor’ keletkezésének okát is illő pontossággal előadja.

Hanem mielőtt ehhez fognánk, vegyünk harmadszor is egy nagy lélekzetet, de akkorát ám, melly sohajtásnak is beilljék; mert tüstént látni fogjuk, miként a’ gonoszság diadalmat vőn a’ jámborságon, ’s a’ furfangos kajánság legázolá az ártatlan együgyűséget!! – ’S most ad rem!

Andorunk, az igazi, látók fölebb, mint jöve gyanúba a’ nagyságos háznál, különös fölléptével, ’s hogy az anyja’ levelét elő nem mutathatá. A’ fürge eszű tiszt, mostani pseudo-Andorunk, ezt okosan használni tudá. Peterdiné asszonyom’ levelét a’ kocsi-zsebből, még Andor a’ kastélyba gyalogolt, magáévá tevén, ’s Aurórával egyetértve az említett kis szobácskábán hirtelenében egy kis hiteles mesét gondola-ki, melly szerint az igazi Andor ő legyen, amaz pedig szegény csak az inasa, kit előre en személyében tréfából küld vala ’s maga neve alatt a’ kastélyba. Most azonban véget akarván vetni az úgy nevezett komédiának, fényesen öltözve megjelenik a’ dámák közt, meséjét Pazariné’ különös bámultára elmondja; hajlongása, kézcsókja, nyelve sokkal ügyesebb amazénál, ’s ki hinné mesének illy hihetetlen sükerét? Ő nagysága rögtön rá ösmert benne Julcsája’ egyetlen, gazdag, csinos házasulandó fiára. A’ rege meglepő, kivitele kielégítő; szóval, a’ levél’ olvasta után, karon fogva, győzedelmi örömlármával viszi igazi hősét az estének, a’ pseudo-Andort, mint jövendő vejét bemutatni a’ férfiaknál is. „Ki ne ösmerje-meg e’ bájló nemes alakban Julcsámat, az egyetlen barátnét, ’s ennek hű mását? És ki ne gyanított volna tüstént pórlelket, ha bár úri hüvelyben is – e’ szolgánál?” mond föllengve Pazariné, éles gúnnyal szúrván a’ hűledező igazi Andort, ki varázsvilágba lévén áthajolva, szerencséjére nem érte semmit, ’s a’ háznak illy különös szokásain annyira el nem igazodhaték, hogy most már alkalmazni sem tudván többé magát, csak bámult, ’s versent nevetve a’ nevetőkkel, új kaczajnak leve élő forrásává. Most párválasztás leve, mellyben a’ büszke Auróra a’ fényes vőlegénynek juta, ’s mindeniknek még, Andoron kivül, egy.

„Uraim! most a’ tánczterembe velem, a’ megrivallott^* hangszerek köszöntik már ez estének véletlen magas örömeit, mellyekben együtt vagyunk mindnyájan osztozandók.” szól méltóságos tekintettel a’ házi asszonyság – ’s indul.

„Igen… de… kedves asszonynéném…” e’ szókat tördelé utána Andor, az igazi, mellyre Pazariné kegyes volt válaszolni, mondván:

„Kend most kimehet abba a’ kis cselédszobába, ha ura mást nem parancsol. Gondoskodni fogok, hogy mesterileg játszott szerepét ott kéjelmesen leihassa!” Erre ismét indult, a’ társaság nagy hahotával követé, ’s ha krónikánk színen^* adatnék-elő, a’ kárpitnak itt sebesen legördülnie kellene; de így Andort, a’ kijátszott szerencsétlen vőlegényt, semmi el nem fedi előlünk; azért maradjunk vele a’ boldogtalannal még egy két perczig. A’ többi már vígalmakba merülend úgy is a’ tánczteremben, de neki elhagyottnak nincs egy ösmerőse, barátja, nincs senkie, ki a’ történeteket neki megmagyarázná, ki részt venne visszás sorsában. Ő még most is a’ nagy kaczaj közt eltűntek után ámulva áll a’ szoba’ közepén egyedül, ’s eszmélni kezd, nem őt illeti e e’ kinevetés? – Egy inas boros palaczkokat ’s poharakat hoza, hogy itt lennének a’ férfiak’ számára. Andor még most is itt állt, ámulatok közt, határozatlanul, a’ mint az inas dolgát végezvén, időtöltés’ kedvéért megszólítja:

„Mit búsul pajtás uram, tán a’ pünkösdi királyságot siratja?”^*

Andor mélyen érzé, hogy már csordultig van töltve a’ keserű pohár, de némán elnyomá fájdalmát. Az inas, magokban levén, a’ közvigalom’ rovására egykét boldog perczet kívánván éldelni – azaz, hogy ehhez ő szolga létére tán nem is tudott, ’s idejét, a’ borral együtt, inkább csak töltötte, miként szegényesen lehet; elég az hozzá, hogy a’ hozott italok legnemesbikéből poharat tölt, ’s kínálja Andort is:

„Már mi e’ háznál így szoktuk. Ha az uraságokkal nem, előbb vagy utóbb kell részesülnünk a’ jóban. Tegye ezt pajtás uram is;” ’s könyeket facsart szemeiből az egy huzomban le-öntött erős bor.

„Sok furcsa szokás van a’ kendtek házánál,” mond andalodtából ébredezve Andor.

„Hja! mennyi ház, annyi szokás! Nekünk itt, igaz hogy pokollá teszi előre az életet ő nagysága, az a’ vén Lucifer; de tán a’ jövő életbelit álljuk-ki most itt egy úttal; aztán az illy dinom-dánomokból a’ szemes legény még is kiveheti néha a’ vámot.”

„És gyakran van ez?”

„Rendesen minden héten, de ha a’ szükség kívánja, többször is. Szokásként minden péntek a’ napja, de most illy gazdag vőlegény, mint a’ kend ura, megérdemli, hogy a’ szokástól egy kicsint eltérjünk, ’s ma vasárnap ismételjük a’ lakomát.”

Andornak mintegy idegvonaglás mereszté-ki karját a’ tele-pohár után, mellyet egy cseppig mohón nyele, ha a’ félkábultságból, mellyben feje boronga, egész válhatnék, ’s egy jóltevő varázsálom után ismét Dunán túl, mellyet ma átevezett, ébredhetne! ’s megrázkódva bortól és érzelemtől, némán tevé-le az üres poharat.

„Biz úgy!” folytatá a’ szolga; „pajtás uraimék itt kedves vendégek, mert ha ez a’ jó szerencse nem akad, nem tudom ki fizetné-meg az új esztendei contókat!”

„Contók?”

„Igen, mert nálunk már ez a’ szokás, hogy megszerzünk ugyan mindent a’ mi drága, de kérje aztán valaki az árát… De lépteket hallok, – távozzunk, nehogy a’ jó ozsonna után keserves vacsoránk legyen.” ezzel a’ szolga ment, ’s kivoná magával Andort is. –

Egykét kiváncsi cseléd a’ folyosó ablakáról nézé lopva a’ zajos belvigalmat. Andor is meg-állapodék, hogy legalább valamit láthasson a’ rovására adott mulatságból. – Egy kedv-chaos vala az egész terem, melly fényét a’ mindenek fölött ragyogó büszke Auróra kisasszonytól nyerné, ha még elválasztlan nem volna benne világosság a’ sötétségtől, szellemi lég a’ nehéz földtől, tűz a’ vizektől. Andoron állt, hogy „legyen világosság!” de ő hallgatva, a’ történetre bízá, hogy majd fejtse-ki a’ valót, ’s ijedve futott ez álfényben csillogó panorámától, hogy csendes rejtekben pihentethesse zavaros fejét, mellyet itt biztos kebelre még nem hajthata. – Az említett kis szoba felé tarta a’ homályban, mellynek ablaka gyenge fénnyel világíta elébe. A’ jó Jusztin űle benn asztal mellett, varrójával, silány mécs-világnál; ki felől, ha most elő nem hozzuk, tán nem is tudakozódott volna senki a’ tisztelt olvasók közül, figyelmük inkább a’ csillogó táncz-terem Gratiáit ’s Adonisait lesvén tomboló vigalmak között. Ő űle itt, mondom, a’ szelid munkás leány, elrejtve, mit nem is gyaníta, kaczér szemek elől, együgyű magányában, munkája mellett, a’ mint Andor rá nyitá az ajtót. Illően kele-föl helyéből a’ leányka, a’ váratlan látogató előtt, kinek esetét egyedül ő nem tudá csak még a’ háznál, következésképen való alakjában fogadá, ’s szerény meghajlással letéve munkáját kérdé:

„Tán valamit méltóztatik parancsolni nagysád?”

„Én e?” viszonz Andor, rá bámulva, mintha egyedül e’ kérdés emlékeztetné, hogy ő csakugyan Peterdi Andor.

„Igen! tán a’ szolgák el vagynak ott benn foglalva?”

„El!” sohajt Andor; „minden el van már ott benn foglalva, ’s én e’ boldog magányban itt nyugtot jövék keresni, mert máshol – láb alatt vagyok. Szabad e megpihennem melletted kedves leány?”

„Óh kérem – itt minden olly szűk, olly illetlen…” pirulva így tétováz Jusztin, meglepetvén a’ kérdéstől, ’s szorongva néze-ki a’ homályba, mint boldogtalan a’ sötét jövőbe – nem leskelődik e künn irigy szem, melly gúny’ tárgyává tehetné e’ jelenést. Majd Andort kémlelé félénk pillantatokkal, mint szabad bokorban tanyázó őz az első vadászt, kinek hálójából nem szabadulhat, valljon jót vagy roszat akar e ez? csupa történet vagy bizonyos czél hozza e őt hozzá? ’s akármelly esetre mint kelljen magát viselnie?

„Légy nyúgodt hugom!” mond Andor, észrevevén a’ leány’ küzdését; „engem te elösmerél. Én nem úr, hanem kisasszonyod’ mátkájának szolgája vagyok –” ’s röviden elmesélé azt, mit a’ tiszt és nagyságos asszony ottbenn róla meséltek-el.

„Ugyan úgy e?” felele könnyülten Jusztín, ’s elfoglalá újra asztalánál helyét; „beh furcsa! ha akar, űljön-le.”

„Köszönöm jó leány!” mond Andor, ’s egy alacsony padon elfogadá a’ kínálást. –

Darabig szótalanul ülének most, mindenik azon töprenkedve, min kezdje a’ beszédet? végre Jusztin, legalább hogy csak szóhoz jőjenek, e’ kérdést tevé:

„Hát millyen ember az a’ maga ura?”

„Egy – egy – jó ember, és más – semmi!” sohajta Andor.

„Szegény…!” mond sajnálva Jusztin; de mintha gondatlanul ’s gyanúsan szólt volna, elharapá a’ szót.

„Nos – miért? tán sajnálnád uramnak kisasszonyodat?” kérdé figyelemmel Andor. „Szólj, jó leány, mit lehet tartani uram’ mátkája felől?”

„Minden jót, úgy hiszem;” válaszola jószivűleg Jusztín. „Különben én nem ösmerem, de sokkal fölöttem is áll ő, hogysem ítélhetnék…”

„’S ki vagy te, jó leány?”

„Egy szegény árva, távolról tán rokon is e’ házhoz, ezért tart a’ nagyságos asszony.”

„Rokon? ’s te nem részeltetel a’ ház’ vigalmaiban, mellyek itt idegeneket is honosítanak?”

„Megszoktam már e’ részvétlen magányt, örömmel munkálok csendességben, ’s tudom, hogy a’ nagyságos asszony ezt így szereti…”

Mennyi ház annyi szokás! gondolá keserűn Andor, de eltökélé, hogy ennyi balszokáshoz magát alkalmazni soha nem fogja. Itt szokás a’ vőlegényt nevéről ’s értékéről ösmerni-el; szokás a’ mátkának várt vőlegénye helyett idegen kezet szorítani; szokás még is rovására mulatságokat adni, mellyből maga kizáratik; ’s szokás végre az árva rokont, szem elől eldugva, munkája mellett szigorú magányban hagyni, míg az utolsó inas is legcsapongóbb kedvét halászhatja a’ zavarban! – Andor érzé ezt, ’s mélyen sohajta, fölállva alacson padjáról, ’s mert új érzelmeinek szavakat adni nem tuda, minden szó nélkül távozni akara.

„Hát el akar hagyni?” kérdé igéző bánattal, tűjét varrójában felejtve Jusztín.

Andor megállapodék, ’s mohón nyelé az epedő pillantatokat, mellyek távoztát látszának félteni. Kétkedése végre erős tökéletté vált, ’s hatalmas indulat ébredve szúnyadó lelkében, küzdése közt a’ bámuló Jusztin mellé lépe, ’s hévvel szorítva kezét ajakihoz, szóla:

„Leány! te angyala vagy e’ háznak, engedj futnom ennek sátányai közűl!” ’s kirohant a’ szobából.

Jusztín ámultában mozdulatlan marada székén. „Istenem! mi vala ez?” kérdé lelkében gyanúsan magától, ’s fejét, mellynek az indulatzaj alatt támaszra volt szüksége, egyik kezére bocsátván, égi álmakba szenderült, mellyek közt csak a’ szív vala ébren. És láta képeket, mellyek külön alakokban csak az eltűntet mutogatták, lelke elfogultan, felejtve múltat és jelent, csak a’ homályos jövőbe merenge, míg – míg – a’ kelő nap’ első sugárira, mellyek ablakán át köszöntek, ébredni kezde, a’ nélkül, hogy alutt legyen, ’s varrójánál lelé magát, a’ nélkül hogy tisztán eszmélhetne, este van e még vagy reggel!

Csend uralkodék még az éjen át dobzódott udvarban, csak Jusztínt emlékezteté az együgyű reggeli tárogató, szokott foglalatosságaira, ’s indult az ól felé, hogy felvigyázna ott a’ fejő cselédekre. Bámultára, udvaron keresztül mentében, a’ vendég vőlegénnyel – ’s mi tudjuk, hogy az a’ tiszt úr volt – találkozék, ki nyugtalanul az ólak felé kémlelődni látszék.

„Ugyan, jó leány, nem tudnál inasomhoz útasítani?” kérdé a’ szembe jövő Jusztínt.

„Én – nem tudom – hol van…” mond ő elpirulva, ’s hogy zavarodása észre ne vétessék, elsiete. –

A’ tiszt Andorunkkal akara szólani, hogy azt a’ történtekről felvilágosítsa, ’s illy nem várt sükerét látva vállalatának, további segédéül a’ játéknak okosan fölkérje; olly játéknak, mellytől az ő egyetlen földi szerencséje függ. Andor azonban nem vala sehol található, ’s ez őt’ aggodalmakba ejté. –

Különös, hogy Andor illy egyszerre csak eltűnt, ’s hová lett szegény? így elmél olvasóm, ha krónikámat elölről és nem végről kezdve, eddig hata már, ’s én bátor vagyok egész illendőséggel jelenteni, hogy Andor ez éjjel – megszökött! – Most már szeretném látni az embert, ki e’ pontnál bámultában egypár pillanatig legalább meg ne állapodnék, ’s ne kérdené: de hát hogyan, vagy miért? – Hja! ennek ismét hosszú históriája van, ’s én merem állítani, hogy mi még sem Andort, sem atyját tökéletesen nem ösmerjük, ’s nem hallók kivált együtt-beszélgetésöket a’ nászba indulás’ éjén. Ezt hát föl kell még világosítanunk, hogy érthessük e’ hirtelen változást; azért teljes alázatossággal, és ezúttal tán utoljára, van szerencsém tisztelt olvasóm előtt még egy kis türelemért esedezni. –

Az öreg Peterdi úr a’ maga szobájában igen okos ember volt, csakhogy külső dolgaiban a’ nő kormány annyira kifogott már rajta, hogy hatásköre csak magában határozódott. Látta ő, és keserű elméletekre fakadva látta, fia’ neveltetését, kiben az anyai kényeztetés mellett, minden szellemin eddig diadalmaskodék a’ testi erő, noha nem volt apja’ csendes, mélyen fontoló, tiszta itéletének minden nyoma nélkül; de szúnyadt mind eddig a’ lélek, lenyomatva a’ porélet’ súlyától, mint óriási rom alatt a’ kincs. Azonban a’ kedvező pillantat megérkezék, ’s az apa’ igazságos vágyai, mellyek fiának az ösmert fényüző Pazariné’ házával kötendő frigyen valának végkép’ elhalandók, hatalmasan kelének-föl keblében az ártatlanságnak megmentésére, ’s fiát, az indulás előtti estén, titkosan szobájába vivé, mint fölebb látók. Itt ő, mert nejétől távol envilágban volt, kevéssel lerajzolá Andornak magát, megmutatá semmiségét, fölébreszté benne a’ vele rokon szellemű, de szendergő dicsvágyat, kivágyni agarai közül, ’s megutálva a’ munkátlan túnya életet, egy magasabb, méltóbb körben, munkában fényleni más hasonlók felett. Eszközöket mutata a’ czél’ elérésére, ’s szív’ mélyére ható apai tekintettel fogadtatá-meg fiával tanácsának, intéseinek engedelmeskedni. Andort megrázá lelkében e’ hív rajza életének, ’s mintegy örökös álomból ocsódva-fel, elborzada a’ képtől, mellyet az elébe tartott tűkör ada-vissza. Forró hálakönyekkel köszöné apjának e’ számára tartogatott mennyei kincset, ’s magából egy egészen új lényt alakítani, szentül feltevé magában. – Tanács vala most Pazariékhoz elmenni, hogy anyjától elválasztassék, ’s világot lásson, mellyet kézi-könyvül használand; de onnét vissza nem térni, míg magát illően kiképezni nem fogta. Eszköz vala egy jó summa pénz, mellyet apja, kis kora óta e’ szent czélra össze zsugorgatott, neje’ tudta nélkül, ’s egy ajánló levél a’ fővárosban Peterdi úrnak egy iskola évekbeli lelkes ’s most nagy tekintetű barátjához. – Így indula Andor leány-nézőbe, illy gondolatok foglalatoskodtaták útjában, míg minden nyomon apjának szavait igazaknak látván, föl nem sohajta: milly sok szokás van még a’ világon, mellyeket eddig ő nem is gyanított, ’s mellyeknek előtte ösmeretlensége annyi hiányt éreztete, annyi pirulást okoza. E’ küzdése közt, érzelmeinek e’ forrásában, tünék-fel neki Jusztin, a’ szelid, lelkes leány, mint az örök sötétséget megvilágosító első égi fény, ki annyira álla méltóságában a’ divat’ ’s külfény’ ama’ bábjaihoz, mennyire ő, tőlök visszaiszonyodék. Ő látá a’ leányt, szerény kis világában, másoktól sejtetlen, mint elrejtett szent képet díszleni, hallá bájhangjait, érté lelkét, melly vele rokon vala, ’s látá kivált ama’ távoztát féltő pillantatokat, mellyek epedve, mint a’ parton maradt kedveséi az örömét ragadó távolba halának-el utána, ’s pedig a’ játékba rang és név, érték és álfény nem elegyedének! ’S egy illy ritka percze az életnek ne gyújtsa e magasra a’ lelket, ’s tettre ne buzdítsa a’ halandót? ezt csak az hozhatná kétségbe, ki rideg magányában sinlődve, az életnek csak borongó telét, de viruló langy tavaszát soha nem ízlelé. – Andornak most egészen ínye szerint esek, a’ vele olly furcsán szövetkezett tisztnek regényes föllépése Pazariéknál, mellyen annyira megütközék először; mert ő alakját ott hagyhatá, legalább az első gyanú’ elhárítására még is maga futhata, hogy föllépjen az új pályára, mellyről soha, vagy csak dicsőséggel lelépendő! – ’S ím most már ösmerjük egész mivoltában Andort, kinél először csalt a’ külszín; de későbbi viselete, komolyabb föllépése óta, mély érzelmet, ha műveletlent is, ’s szilárd férfi-charaktert gyanítata már. Kívánjunk neki szerencsés útat, ’s kedvező pályát nemes czéljához!

De míg mi itt Andor’ belső szellemi létén philosophálánk, ’s tulajdonival ’s határozatával ösmerkedénk: ez alatt ébredezének a’ múlt éj’ vigalmainak sáppadt hősei is. A’ tiszt még most is keresé Andort, de nem volt, ’s eltűnte egy kis lármát okozott a’ háznál, mellynek oka ismét ez vala: a’ tiszt tökéletesen meggyőződvén Andor’ eltűnte felől, még bizonyosabban adhatá-ki magát képében, sőt új cselre bátorítá a’ reménytelen eset, hogy Andort tolvajnak, ki minden vele hozott pénzét magával vivé, kiáltsa-ki. Most már a’ dolognak, ha részére kedvezőleg akar végződni, sebesen kelle haladnia, miért az Aurórával egybekelést minden módon sürgetni kezdé. Két akadály volt még előtte; katonasága ’s a’ cautio. Pazariné rá akará beszélni a’ kilépésre, de ő zászlójához erősen ragaszkodék, ’s érté nyelvével ő nagyságát is meghódítani, ki, mint fölebb láttuk, a’ katonákat nem igen tűrheté. Azonban ezredének kevés idő mulva összevonulási pompás áthuzódása a’ falun, Pazarinénál teljes diadalt nyere részére. Az ifjú hős, szilaj szökdelő paripán, arannyal csillogva osztálya előtt! – ah! ez a’ világ minden egyeteme’ tudományos okleveleinél többet tesz! – Fenndoboga Pazariné’ szive is e’ látványra, ’s maga javaslá vejének a’ további katonáskodást. A’ dolog sürgős vala, – szomszéd helységben az ezered’ tulajdonosa, ’s ennél olly hamar, olly könnyen ki lehetne csinálni a’ dolgot, csak pénz kellene! – Hja! de ezt a’ megszökött inas vivé-el magával, haza menni foglalatosság és idő nem engedék; kölcsön kelle hát felvenni a’ kívánt summát; ismét a’ Peterdi’ rovására. Volt a’ háznak egy zsugori, szinte már agglegény, de pénzes ösmerőse, ki Cornéliát egy darab idő óta már szerelmi kinézésekből szemmel tartá,’s kiben, szerencsére, a’ minél később annál hevesebb lángra gyúlt szenvedély amazon, t. i. a’ pénz’ szeretetén, győzedelmeskedék. Minden jól ment, a’ kívánt summa letéteték, ’s Pazariné fölül rá még a’ könnyelmű Cornéliát is gazdagon adhatá-el, kinek érzelem úgy sem igen laká kebelét, csak mulathatott, csak pénzes nő lehetett legyen! Ez mind olly sebesen, olly szépen folyt egymásból, mint a’ lánczszem, ’s alig fogja hinni kedves olvasóm, hogy egypár év alatt Pazariné a’ legelégültebben, ’s a’ szokottnál is nagyobb gőggel ünneplé leányainak kettős lakodalmát. – Notabene! mind ezt szegény elbujdosott Andorunknak, ki isten tudja most hol járt, rovására.

’S így most már addig beszélénk, addig regélénk, hogy házasság is történt, pedig kettős; ebből gyaníthatja kiki, hogy krónikánk vége felé hajol. De mielőtt ez lenne, illő leend egy kis dörgés-morgásnak vegyülni a’ dologba; mert Pazariné ő nagysága ugyan férhez adá leányait, de bezzeg Peterdiné asszonyom mit fog rá mondani, kinek hamarjában elő sem tudjuk majd fiát adni? Azért még egy kis türelmet, ’s most már igazán legeslegutoljára kérek a’ szíves olvasótól.

Harmadik hete már, hogy Andor búcsút vőn egynéhány napra anyjától, ’s mind eddig sem maga, sem híre nem jő. Peterdi úr gondolá magában mi történt, de az asszony semmikép sem tudott a’ hosszas kimaradás’ okára jőni: azért eltökélé fia után menni, hogy valót tudhasson. Leporoltatá hát a’ még menyasszonyi ajándékban kapott ó castrumot,^* mert az új, Peti kocsissal, kit a’ tiszt magához pénzele, még mindig Pazariéknál volt; ’s a’ két öreg sárgát, fakó szerszámába befogatván, indult dunántulra. – Épen a’ lakodalom’ estéjén éré oda, hol minden örömben és fényben úszék már, midőn ő, mint valami tévelygő üstökös, rongyos alkalmával az udvarra, kiváncsi figyelmet gerjesztve, behajtatott. Belép a’ kivilágított terembe, ’s ott úti köntösei alatt valami véletlen maszkot gyanítva, körül fogák az újságvágyó vendégek. Ő köszön, magát hajtogatja, de senki nem viszonoz semmit; ámulva várja a’ dolog’ kifejlését. Végre jő a’ házi asszony, ’s Peterdiné üdvezlő csókolására siet; de az előle félre áll. Peterdiné körülnéz, pirul, haboz, ’s elijed a’ háztól, mellynek szokásait nem ösmeré, még is vele közelebbi frigybe lépni ohajta, ’s hol tán – mert minden arra mutatott – épen menyekzőjét tartják fiának.

„Megengedjenek,” szóla végre Peterdiné, „ha úti köntöseimben, ’s illy véletlen, tán az ünnepet zavarom; de úgy hiszem bejöheték… én… Peterdiné vagyok…”

„Mit? Peterdiné? Julcsám! egyetlen barátném!” kiált zajos örömmel, karjaiba futva Pazariné; „alig ösmerélek-meg a’ réglátás miatt!” ’s most csókjaival halmozá, egyszersmind kifelé vivé magával, hogy bundái közűl kibontva, díszesebben jelenhessék-meg a’ fényes társaság előtt.

„Mért nem korábban csak egy nappal is, kedves Julcsám, holott mi megírók az esküvés’ napját?” (de a’ tiszt úr, igen természetesen, a’ levelet el nem küldé.) „Ma kelének össze gyermekeink.”

„Ma?” kérdé halaványulva Peterdiné, ’s szokatlanul döbbent-meg szíve a’ váratlan újságra.

„Mindjárt szolgálatot küldök, barátném, hogy részt vehess a’ köz vigalomba,” mond Pazariné, ’s ment.

Egybekeltek? gondolá Peterdiné, és tudta nélkül? és az új meny most még csak kézcsókolására sem siet? De tán őt fogja most küldeni anyja – kecsegteté magát – ’s idegen szobalány jött tűkörrel ’s mosdó szerekkel. A’ szolgálat bő volt, mindenen fény és ragyogás, de egyszersmind hidegség uralkodott; ’s Peterdiné csak azt bánta, hogy ősi szokásként háztűz nézni^* nem jöhetett. Most ismét megjelent a’ társaságban, ’s a’ menyasszony, udvari hideg hajlongások közt, bemutattaték neki. Peterdiné elijedt a’ drága menytől, hogyan fér ez meg majd az ő szűk házában? – ’s a’ fia után tudakozódék, ki igen természetes okoknál fogva, a’ szobában nem vala. Erővel vonja-be a’ tisztet, mint vőlegényt, Pazariné, kinek szerény vonakodását elég bölcs vala onnét magyarázni, hogy egyszerű anyjának megjelenését, illy magasb szellemű társaságban, átalja. Peterdiné elébe siet, de kétkedve áll-meg a’ vőlegény előtt:

„Én a’ fiamat keresem!”

„No ’s? itt van!” mond megütközve Pazariné.

Peterdiné bámulva vállat von, ’s a’ vőlegény, napa előtt térdre hullva vallja-meg, utolsó szorultságában, a’ cselt, mellyel Aurórát nőül nyeré. Erre közös lett a’ zavar. Pazariné ájuldozott, aztán kínos görcsöket kapott, hogy le kelle őt fektetni, ’s Peterdiné hálákat ada lelkében istennek, hogy fiát, ’s kivált itt, háztűz-nézés előtt meg nem házasítá. De most szegényre rá is került a’ sor, mert Andor’ elbujdosását tudtára adák, ’s hollétéről senki sem tuda. – Szóval a’ lakodalmi örömöket sírás váltá-fel és bánat; csak Auróra, ki úgy is tudá a’ dolgot, maradt egykedvüleg büszkén, vágyainak, bár mi módon, teljesültével, ’s férje föllenge szerelmi érzelmeiben egyformán, titkosan örülve, hogy esküvő előtt nem érkezék ez a’ veszedelmes alföldi vendég. Cornélia’ mátkája is kedvét veszté, mert a’ gazdag sógor’ rovására adott pénz, igen tudá, milly bizonyosan el van veszve napánál; de szép ifjú nejével vigasztaló magát, ki szinte fölijedezék menyasszonyi álmaiból, most már szigorúbban átadva látván magát a’ könnyelműségéhez kevéssé vastagocska ’s komor férjnek. – A’ tiszt elég hajlékony, elég finom vala ugyan kikeresett szavakkal, forró igérettel ’s meleg kézcsókjaival napát iránta engesztelni; de az maga tudá, mint szegült egyszerre szárnya magas gőgjének, büszke vágyainak, ’s mint kelljen most már házának az adóssági súlyok alá sűlyednie!

Peterdiné meg nem foghatá fiának illy nyom nélkül ’s már szinte több heteki eltüntét, azért kétséges aggódások nyomák iránta lelkét. – Más nap tüstént indulni készüle, hogy otthonról szükséges nyomozásokat tehessen az eltévedt iránt; de míg elmenne, Pazariné őt titkos beszédre beteg ágyához kéreté.

„Az én sorsom, barátném!” így kezdé, „a’ legnyomorúbbá leve. Adósságokban olly mélyen űlök, hogy többé mindenem már velök föl nem ér; azért semmivel kell maradnom, ’s a’ kínos választás – egyik vőmnél panaszos kegyelem-kenyérre szorulni. Auróra tisztné, férjével kell hurczolódnia, én hát Cornéliához vonulok, ’s javaimra idegenek teszik kezöket. De egy árva rokonom van, barátném, kinek sorsa most mélyen érdekli szívemet. Őt gyám és ótalom nélkül nem hagyhatom, vidd magaddal barátném, legyen vigasztalód, míg fiad megkerül. Munkás, szelíd leány, ő körüled még hasznos is lehet!” ’s most Jusztinkáért csengete.

Peterdiné’ szíve ellágyult, barátnéja’ ’s az árvának sorsán, ki szerény beléptével, ’s nyájas külsejével olly kedvezőleg lepé-meg őt, hogy azonnal fogadást tőn barátnéjának, ótalmába venni az árvát. Hála ’s öröm-köny gördüle Jusztín’ szemeiből, forrón csókolá nénje’ kezét, ’s félénk bizodalma Peterdinéhez hódoló tiszteletté vált, a’ mint az, habozó szerény ajánlkozás után, a’ kedves leányt szívesen kebléhez szorítá. Ők elmentek, ’s el minden vendég, különféle érzések között. – A’ tiszt Aurórát szűk szállására vivé egy silány faluba, ’s Cornéliát a’ másik vő vivé, anyjával együtt, jószágára; hol a’ gazda adott irányt a’ nő’ minden tetteinek, hová hiúság ’s kéjelmes élet őt nem kísérheték, ’s hol csend és zaj, kéj és bú csak a’ férjnek derült vagy borult pillantatától függe. – És e’ rövid vonások után, úgy hiszem, egyik ifjú nőnknek házi környülményit sem kell világosabban rajzolnom az eszmélő olvasó elé. –

A’ harmadik év múlt már ez eset óta, ’s Andorunk még mind eddig elő nem került, ’s Peterdiné már csaknem kétségbe esék kedves fiának megláthatása felől ez életben. Jusztín, a’ szelid lelkű, derítgeté csak borús napjait, ő biztatá, ő kecsegteté a’ jövő’ arany reményeivel, mellyek nélkül szív-vágyai kihalván, eddig tán érzéketlenségben tompult volna el lelke. Engyermekeként tekinté a’ kedves leányt, kit a’ kitünő szíves bánás, ’s még egy magyarázhatatlan titkos kötél, olly édesen vona, olly hű érzelmekkel csatla a’ tisztelt gyámhoz, millyenekkel csak egy édes gyermek ragaszkodhatik szüléihez.

– ’S e’ viszonyok közt, ’s két év után már, emlékezzünk csak, szives olvasó, azon kis dunarévi csárdára, mellyben Andorral a’ tiszt úr olly furcsán szövetkezett, ’s látjuk Peterdinét, egy rokonától vissza tértében, beszállva ’s Jusztínnal a’ múltról ’s fiáról beszélgetve. – Zajos lármával nyit ajtót egy huszár tiszt, legénye által a’ belebb fekvő faluból lovakat parancsolva kocsija elé; utána jött egy bekötözködött ifjú nő, karján egy esztendős kis csecsemőt ringatva, hogy a’ kellemetlen szekér-rázásból magát némileg benn kipihenje, mint az éjjel még tovább utazandó. Kevéssel ezek után egy falusi asszony, egyszerüleg öltözve; ’s végre két komoly, tudós külsejű, fiatal úr. – Soha ennyi vendég e’ csárdában, mióta fenn áll, egyszerre nem volt. ’S kik lehetnek mind ezek? várja, tudom már, türelmetlen olvasóm. A’ tiszt Auróra’ férje volt, ki sietve más vármegyébe szállítatva-át, most éjjel nappal útazék nejével rendeltetése’ új helyére. A’ büszke Auróra! bagázsiás kocsin, szobaleánya ’s dajkája magának – hallatlan! de így fizet a’ világ! A’ falusi asszonyság paraszt-kocsin, Cornélia. Épen egy fényes névünnepre készüle a’ szomszédba, midőn beteg napánál lévő férje sietve utána küld, hogy anyja meghalt, ’s temetésre okvetetlen meg kell jelennie. Így hát tüstént félretevé a’ fodrozandó ruhákat, tudván, milly pontos teljesitést kíván férje’ parancsa. Gazdasszonynak honn mamáját hagyá; nem tudom nem lessz e hiba a’ háznál, mire a’ gazda megjő, ő nagysága’ igazgatása alatt? – ’S a’ két ösmeretlen tudós – ezt már csak eltalálná az olvasó, hiszem, ha Jusztín, különösen meglepetve, fel nem sikoltott volna is – hogy ez Andor, az eltűnt Andor, egy lelkes barátjával, kinek vezérlése alatt a’ fővárosban ösmeretlenül eddig magát müvelé; pártfogójának, kihez apja utasítá, közbenjárásával diszes hívatalt nyert, ’s most méltó gyermekül magát szüléinek bemutatni jő. – Képzelhető a’ köz bámulás e’ különös összejövetelen, melly még tovább is tartana, ha a’ tisztnek lovai meg nem érkeznének, ’s Cornéliát is kocsisa indulásra nem intené. – Peterdiné ’s fia itt hálának, ’s más nap haza érve, Andor meleg örömkönyek közt dőlt az őt váró apai karokba. Anyja előtt felvilágosítának mindent, ki most hibáit a’ nevelésben átlátván, teljes elégülését lelé fiában; azt sajnálá csak szegénykében, hogy annyira elsoványkodott! A’ szülék’ végohajtása kevés idő mulva betelt. Andor megházasodott, ’s ki volna méltóbb nő hozzá, mint Jusztin, a’ lelkes, szelid leány, kit Peterdiék, mint tulajdon gyermeköket szerettek. Fenn érzé a’ derék leány szerencséjét e’ választásban, ’s létének és tetteinek irányául a’ házi boldogság vala kitűzve; ’s mivel: mennyi ház annyi szokás – alkotott ő is férjével együtt egy házat, mellyben szokás vala: szorgalom és munkásság, szelídség és jámborság, rend és csinosság, jó kedv és barátság; csak, melly mind ezeket fűszerezé, a’ házassági szerelem nem vala csupa szokás; kölcsönös érdem gyujtá azt naponként újabb lángokra; lélekből eredt az, azért sírig kísérve az életet, mennybe is, honnét jöve, az oda tünő lélekkel átszálla.

Hoc illud est praecipue in cognitione rerum salubre ac frugiferum, omnis te exempli documenta in illustri posita monumento intueri: inde tibi tuaeque reipublicae quod imitere capias: inde foedum inceptu, foedum exitu, quod vites.^* LIVIUS.

Története ’s polgári alkotmánya valamelly népnek szoros kapcsolatban állanak egymással. Romában e’ kettő olly sokképpen összefonódva jelenik-meg, hogy egyiket a’ másik nélkűl előadni szinte lehetetlen. A’ hét hegyű várost, a’ sorsnak ezen legszebb remek művét, mint Polybius nevezte, szabadság’ szerelme alkotá naggyá: de viszont a’ polgári alkotmány által nem korlátolt szabadságszomj egyfelől, és a’ magányos személyek’ szinte nem korlátolt uralkodói vágya más felől, vitte hanyatlásához. Szabadság építe a’ királyi szék’ omladékain egy erős ’s minden szomszéd népeknek félelmes respublicát, ez törte-meg a’ consulok’, ez a’ tanács’ rettegve tisztelt tekintetét, ez teremté a’ tribunusi méltóságot, melly végre a’ népnek csaknem fejedelmi hatalmat szerze: de ez volt viszont, mi az országot örök rengés és viszályok között tartotta, mellyeknek zavarából emelték-ki fejöket utóbb a’ Sullák és Mariusok, a’ caesari mindent legázló hatalom,^* királyi koronát készítve és zsarnokpálczát adva a’ Tiberiusok és Nérók’ a’ Domitiánok és Caracallák’ kezébe, kik mindent undoksággá változtattak, mi a’ hajdani Romában nagy és dicső volt. Mert a’ Romulustól szerzett, ’s mind utódaitól mind a’ respublica’ alapítóitól sokképen változtatgatott polgári alkotmány hiányos vala: sem tiszta republicanus szabadságot nem adott a’ népnek, sem a’ félig adottaknak fenn maradására bátorságúl nem szolgált: sőt eme’ helyett tágas nyilásokat mutata, mellyen mind a’ despotismus’, mind az aristokratia’ kényei féketlenűl kicsapongván, az elnyomás’ eszközeit magokhoz ragadozhatták. Innen a’ szünetlen panasz, bizodalmatlanság, háborgás és párt, mellyek az országra többszöri ínséget hoztak, a’ népet örök nyugtalanságban tartották. Illy alkotmány mellett a’ rendet ’s magát a’ szabadságot is csak a’ nép’ tömegében erős gyökeret vert erkölcsiség, jónak és igaznak szeretete, tarthatják-fenn, melly tulajdonok, miként tudva van, változékonyak és gyarlók, mint maga az emberi akarat, mellyben alapulnak. Azon kevés tiszta időpontokat, mellyeket a’ Tiberis melletti lakók értenek, nem polgári alkotmányoknak, hanem erkölcseik’ még meg nem romlott korának köszönhették. Erkölcstelenség űzte-ki a’ város’ falai közűl a’ szabadság’ nemtőjét is.

A’ romai respublicát senki se tekintse tehát respublicák’ ideálja, se polgári életét ’s viszonyait polgári boldogság’ fő pontja gyanánt. Benne a’ tyrannismus, az oligarchia minden ábrázataiban, sőt még maga az anarchia is, ez a’ népek’ öldöklő szörnye, többet uralkodtanak mint a’ demokratiai szabadság, melly tiszta kifejlődési pontjára soha nem is jutott-el.

Egy szakaszát fogom leírni a’ respublica alatt sokszor támadt háborgásoknak, mellynek Coriolán nem oka, csak indító eszköze volt. Mert nekem úgy látszik, a’ minden tekintetben annyira érdekes romai történeteknek nem azon része nevezetesb, melly e’ hódoltató nép’ messze táborozásait, hanem inkábbára az, melly beltörténeteit, forrását annyi nagy és alacsony, dicső és nemtelen tetteinek, ábrázolja. De mielőtt tárgyamhoz fogjak, szükség lesz Roma’ állapotját néhány vonással festenem, hogy ne csak a’ történteket, hanem azoknak okait is tudassam.

A’ királyok’ kiűzetése a’ patriciusi rendnek volt csak kedvező, nem az egész népnek. Király helyett most két consul ült kormányon, fejedelmi hatalmú. Választatások évenként történt, de kizárólag csak a’ lovagrendből. Azon elsőségek, mellyeket a’ patriciusi rend Romulustól nyert ’s a’ királyok alatt mindig birt, a’ királyok’ kiűzetése után nem csak nem fogytak, hanem inkább növekedének jogbitorlat és vagyonzsarolás által. Hiában ügyekezett a’ derék Valerius Publicola, consul-társa Brutusnak, még törvényekkel is, – millyen, például, ama’ nevezetes: De provocatione ad populum^* – a’ népnek az aristokraták ellen védsánczokat építeni: ezen törvények siker nélkűl maradtak, erejök kijátszatott. Míg végre a’ poriglan nyomottak megúnván a’ jármot ’s megsokalván kivált azon szigorú bánásmódot, mellyel a’ lovagrendi hitelezők pórosztálybeli adósaikat sanyargatták, kitört a’ korlátok közűl; elhagyá a’ hálátlan várost ’s a’ szent hegyre vette magát, kebeléből jövendőre védszónokokat kivánva, kik ügyét az elnyomás ellen pártolják; ’s nem csillapodott-le mígnem kivánatait megnyerné.

Ezen szónoki, vagy saját nevével nép-tribunusi tisztség’ megalapításával Roma’ alkotmányában harmadszori nevezetes változás történt. Tarquín’ kiűzetése után monarchiai kormányból aristokratiai igazgatásra ment által, most pedig egy hatalmas demokratiának veté-meg alapját. E’ demokratiához közeledés azonban nem egyszerre, hanem lassan, lépcsőnként ment; többszöri rengések után, mellyeket részint erőszakos kitörései a’ népnek, részint a’ patriciusok’ vagy inkább a’ romai tanács’ makacssága ’s meggondolatlan lépései, nem ritkán egyes polgárok’ tettei szültek. Mit a’ valeriusi törvény nem vala képes: a’ népnek befolyást szerezni a’ kormányra, azt most a’ tribunusi tisztség volt eszközlendő.

Eleinte úgy látszott, a’ tribunusi tisztség a’ consularis hatalomnak nem ártand ’s még kevésbbé a’ tanácsnak; mert a’ tribunusok’ egész tiszti köre csak a’ pórrend’ pártfogására terjedett-ki. Sem tekintettel, sem különös hatalommal nem birtanak; még csak népgyülést sem lehetett tartaniuk. Öltözetök nem különbözött egyéb magányos személyekéitől, ’s kíséretök, midőn nyilvános helyen megjelentek, egyetlenegy viatorból^{1 )} álla. Tanácsgyüléskor kinn ülének különös padon a’ terem’ ajtajánál; belépniök csak akkor vala szabad, midőn a’ consulok által hívatának, hogy a’ pór’ ügyében hozott végzés velök közöltessék. Illyenkor, ha a’ végzést ártalmasnak látták a’ pártolt rendre nézve, ezen szót írták alá: Tiltom, mellynek teljes ereje volt a’ hozott végzést megsemmisíteni. Hatáskörök a’ várasra, ’s ennek falain kivűl legfelebb mérföldnyi térre terjedett. Kötelességük volt, mindig – a’ latin ünnepeket kivéve – a’ várasban maradni, ajtajokat éj és naponnan tárva hagyni, hogy lakjaikban az üldözött mindenkor ótalmat találhasson. Szóval, egész tisztségök nem vala egyéb, mint ügyefogyottak’ pártolása. De nem sokáig maradtak ők illy szerény korlátai közt a’ hatalomnak: kis idő’ elforgása mulva tehetségöket terjesztgetni kezdették, ’s a’ consulok’ sőt még a’ tanács’ hatáskörét is kérdés alá venni; utóbb semmi sem vala eléggé nagy és magas, minek elnyerésére ne törekedtek volna. Ürűgye alatt a’ póri jogok’ védelmének szándékok vala az aristokraták’ hatalmát megtörni, a’ mit idő’ haladtával el is értenek. Kedvező volt rájok nézve a’ tanács’ tagjai között több ízben támadt véleményi szakadás, melly zavart szűlt ’s azt, hogy a’ tanács gyakorta eltéveszté szemei elől igazgatása’ czéljait, ’s hibákra botlott, mellyek később vissza jobbíthatlanok valának. Illy hiba ’s ártalmas lépés volt részökre az aedilisi tisztség, mellynek felállítását a’ tribunusok’ kérelmére megengedték. Ezen aedilisek szinte a’ pórseregből választattak, ’s nem voltak egyebek, mint vak eszközei a’ tribunusi kénynek. Tiszti körökbe tartozott a’ köz épületekre felvigyázni, millyenek a’ templomok, fürdők, vízcsatornák ’stb. Ezek előbb consuli felügyelés alatt állottak; ’s így az aedilisi hivatallal a’ tanács saját consulai’ hatalmát csonkította, ’s első alkalmat nyújta a’ tribunusi hatáskör’ terjedésére.^{2 )}

Azon tanácsbeliek, kik ez új tisztséget fel-állíthatni vélték, azt hiteték-el magokkal, hogy nagy lelkűségök a’ pórrendet mind inkább hozzájok kapcsolandja, hogy általa béke és csillapodás állván-be, a’ város’ boldogsága fog megalapítatni. Kis ideig úgy tetszett, hogy nem roszúl láttanak, mert a’ két rend közé csend és egyetértés állott-be. De ez igen is rövid korig tartott: a’ háborgás’ tüze csak hamu alatt pisloga, minden pillantatban lángra lobbanható.

Az élelem’ szűke, melly T. Geganius és P. Minucius’ consulsága alatt (Roma’ építése után 261. évb.) Romát ostorozá, alkalmúl szolgált a’ tanács és vagyonosb polgárok ellen lángot támasztani. Sicinius Bellutus és Lucius Junius Brutus^{3 )}, kik a’ szent hegyre kivándorlott népnek a’ múlt időkben vezérei, utóbb pedig első tribunusai valának, most aedilisi hivatalra választatták magokat, hogy a’ köz dolgokba még mindig befolyások lehessen. Ez a’ két nyugtalan vakmerő ember, kinek tekintete csak azon félreértésen alapodott, mellyet a’ respublica két rende között támasztott ’s koronként élesztgetett, azon álhírt költötte, hogy a’ patriciusok készakartan támasztottak élelmi szükséget, a’ gabonát saját táraikban halmozván össze, mellyet most szándékok nagyobb áron adni, hogy kármentesítsék magokat a’ tartozások’ elengedéséért, mivel a’ mult időben a’ szent hegyre vándorlott népet vissza édesgeték. Újabb neme, úgy mondának, a’ pénzcsikarásnak, mellyet a’ nép’ zsarnokai feltaláltak, hogy a’ szegénység’ utósó filléreit is magokévá tehessék.

A’ dolog azonban nem így álla. A’ szent hegyre vándorlott, nagyobb részint földmivelő nép, más hazát akarván magának keresni, telkeit müveletlenül hagyá, a’ minek természetileg szükséget kelle szűlnie. Ezt jól tudták ön magok a’ tribunusok is, de ők a’ patriciusi rendet akarák gyanússá tenni a’ nép’ szemében ’s megragadták e’ kis alkalmat is, tudván, hogy sikere leend az éhség miatt különben is nyugtalankodó pórrendnél.^{4 )}

Ezen rágalmak ellen a’ tanács elégtételt nem kerese, nem vőn, hanem a’ helyett ügyekezett nagylelkűleg a’ közszükségen segíteni. Két patriciust Siciliába külde gabonát vásárlani; mert az olaszországi népeknél, kik Roma’ növekedését irígy szemmel nézték ’s örvendettek nyugtalanságain, sőt gyakorta hasznát is vették, nem lehetett azt szerezni. Mind ezen gondoskodások’ ellenére nem szűntek-meg a’ tribunusok fondorkodni ’s híreket terjeszteni, hogy a’ szegénységet lázadásra bírják. A’ consulok gyűléseket tartának; előadák a’ dolgok’ mibenlétét, elő azt, miként ügyekeznek a’ tribunusok zajgást támasztani, ’s mind ezt azért, hogy a’ hiedékeny köznép’ tévedéseit felvilágosítsák. A’ tribunusok sejtvén, hogy egyenes útakon czéljaik felé nem haladhatnak, fortélyhoz nyúltak. Egyik gyűlésben nem engedék a’ consulokat szóhoz jutni; ők is beszéltek midőn amazok, ’s így a’ két egyszerre beszélő félnek egyikét sem érthették a’ hallgatók. Hiába mondatott, hogy a’ tribunusi hatalom csak a’ tiltom-ig terjed, hogy nyilvános előadásokat gyülésekben tartaniok nem szabad: ők nem csak nem hallgattak semmi intést, sőt eléggé merészek valának, mind eddig példátlanúl, azt állítani, hogy a’ consulok csupán a’ tanács’ elölülői, népgyülésekben minden mások felett tribunusoké az elsőség. E’ szemrehányásokból szóviták keletkeztek, mellyek csak lelkeket ingerlének ’s nagyobbíták a’ zajt, ’s a’ háborgás végre annyira szenvedélyes lőn, hogy a’ hevesbek közel valának kezeiket egymásra emelni. Ekkor a’ ravasz Brutus, ez időben, mint mondottam, aedilis, a’ consulokhoz mene, ígérvén, hogy ha szabadság engedtetik szólhatnia, a’ zajt lecsillapítandja.

A’ consulok azt hivén, hogy ezen kérelem, mellyet nép és tribunusok’ jelenlétében egy aedilis hozzájok intéz, újabb bizonyítványa leend előlülői hatalmoknak, megengedék Brutusnak a’ szólhatást, bízva egyszersmind benne, hogy a’ tribunusokat kívánságaiktól elmozdítandja azon természetes okból, mert népgyülekezetekben nem csak pór- hanem lovagrendű polgárok, sőt tanácsbeliek is vannak, kik felett tribunus előlülői tisztet nem gyakorolhat. De Brutus, a’ helyett, hogy a’ néphez ’s tribunusokhoz szólna, Geganius consulhoz fordult, – egyikéhez a’ mult évben a’ szent hegyre küldött követeknek, – ’s kérdé, ha emlékezik e miként egyike a’ szenthegyi békepontoknak abból álla, hogy a’ patriciusok nem fogják félbeszakasztani azok’ beszédét, kik a’ pórrend’ ótalmára vannak választva? „Igen jól emlékezem,” felelt a’ consul. „Miért jövétek hát most ide” folytatá Brutus, „a’ nép és tribunusai’ tanácskozását zavarni?” „Mert e’ gyűlést mi consulok rendelénk és nem ti;” válaszolt tovább Geganius, ’s azt veté utána megfontolatlanúl, hogy ha a’ tribunusok rendelték vala e’ gyűlést, a’ consulok nem csak nem háborítanák őket, sőt gyülésökben meg sem jelentek volna.^{5 )}

Alig hallá Brutus a’ consul’ szavait, örömharsogva kiálta-fel: „Ti győztetek pórrendű polgárok! Tribunusok! – Hagyjátok a’ consulokat mai nap szólni, meddig nekik tetszik, holnap én fogom nektek megmutatni, mi egy tribunus ’s meddig terjed hatalma. Tribunusok! mond tovább, adjatok parancsot, hogy holnap e’ helyt a’ nép összegyűljön; életemmel kezeskedem érte, hogy ígéretemet pontiglan teljesíteni fogom.”

Ezen viszálkodások alatt beállott az éj ’s a’ nép eloszlott. A’ pórrend nyugtalan volt megtudni, mi fog történni: a’ patriciusok ellenben egész nyugalommal tértenek haza, nem is sejtvén, hogy Brutus eléggé fortélyos lehessen valami nevezetes tettet véghez vinni.

De ők nem ismerék az embert, kivel dolgok volt. Brutus a’ gyülés után azonnal Iciliushoz⁶) ment, hol tiszttársaival késő éjig tanácskozék. Más nap összegyüjtvén a’ népet a’ piaczon, mindenek előtt elfoglalák a’ helyeket Vulcan’ temploma mellett,^* hová azok szokták volt magokat helyezni, kik a’ nép előtt beszélni szándékoztak. Tömérdek sokaság tolult öszve. Elsőben Icilius szólott. Hogy a’ régi, de még mindig sajgó sebeket felszaggassa, lefesté élénk vonásokban, mit kelle a’ szegény népnek szenvednie a’ királyok’ kiűzetése óta mostanig Roma’ kegyetlen aristokratáitól; hogy ezen közínségek soha nem szűntenek volna meg, hanemha két elszánt polgár feltámad a’ zsarnokok’ vakmerészségei ellen. Most élelmi szükséget csináltak, úgymond, hogy a’ népet újra és másodszor szolgáikká tehessék; a’ tribunusoktól meg akarják tagadni a’ nyilvános szólhatási hatalmat, csupán azért, nehogy a’ népet saját érdekei felől felvilágosíthassák, a’ mi kézzelfoghatólag bizonyítja, hogy a’ népre a’ tribunusi hivatalból hárult hasznokat fondorkodnak megsemmisíteni. Azért, vagy rontassék el a’ tribunusi hivatal, vagy ha a’ nép sikerét ohajtja, határoztassék-el törvénnyel, hogy a’ tribunusok népgyülést rendelhessenek, benne a’ pórnép’ java iránt tanácskozandók. Szükség továbbá kemény büntetéssel eltilalmazni, hogy valaki a’ tribunust nyilvános beszédében félbeszakasztani, vagy hivatalos munkálatiban gátlani bátorkodjék.

E’ beszéd nagy tetszést nyert. Felkiáltások történtek, hogy Icilius hozza a’ törvényt javaslatba. A’ javaslat még a’ múlt éjjel elkészítetett, hogy annál sebesebben végzéssé válhassék, mert a’ tribunusok féltek, hogy ha halasztatik, a’ patriciusok mindent megmozdítanak elnyomhatására. Icilius azonnal felolvasá a’ javaslatot: „Senki ne merészelje a’ tribunusnak népgyülésben tartott beszédét zavarni; ki e’ tilalmat megszegi, kezességet állítson, hogy a’ reá rótt pénzbüntetést megfizetendi, ha pedig azt ellenkeznék tenni, életet ’s vagyonát veszti.” E’ javaslatot a’ nép’ szava azonnal megerősíté, mielőtt a’ consulok ellen-állhatnának. A’ tanács küzködött e’ végzés’ elrontásán: Az csak egy zugoly-gyülekezetnek, melly nem is vala szokott szertartásokkal megnyitva, koholmánya, úgymond; de a’ tribunusok nem hagyák magokat megzavartatni; érezve erejöket, tartalék nélkül kimondák, hogy a’ tanács’ végzéseit csak a’ szerint fogják tisztelni, a’ mint a’ tanács e’ népét tisztelendi. A’ kérdés heves zajgást támasztott, de végre csakugyan a’ tribunusok győztek, nagyobb lévén pártjokon a’ szám, ’s így az erő. Ekként eszközle a’ consuli egyetlenegy vigyázatlan szó a’ tribunusoknak ismét egy nagy lépést a’ hatalomra. A’ nép, örűlve győzödelmén, lecsillapodott, ’s több nyúgalommal tűrte éhségi kínjait is.⁷)

Megérkezének azonban Siciliából a’ hajók, terhelten gabonával, mellynek egy része országos pénzen vétetett, a’ más pedig Gelon Sicilia’ királyának ajándéka vala. Kérdés támadt azonnal, mi áron adassék e’ gabona a’ szegény népnek. A’ tribunusok tanácsba hivattak, hogy adnának véleményt. A’ gyülésnek azon tagjai, kik a’ tanács és nép közt mindenképen békét ohajtottak, azt mondák, hogy a’ Gelon’ nagy lelkűségének köszönt gabona ajándékul, a’ pénzen vett pedig csekély árért adassék a’ népnek. De midőn a’ szólás’ rende Coriolánra kerülne, kinek a’ tribunusi hatalom kezdet óta tőr vala szemeiben, ezen beszéd harsant-meg a’ tanácsteremben: „Azon szerfeletti gond, mellyel a’ tanács a’ nép’ szükségein segélni ügyekszik, csak arra való, hogy a’ pórban a’ felfuvalkodás’ vágyait nevelje. E’ nép, úgymond, csak úgy fog megmaradni kötelessége’ korláti közt, ha szükségek nyomják. Most van idő, hogy a’ tanács, lázadások által sértegetett felségét megboszúlja a’ háborgók’ fejein, kik vakmerők voltak a’ patriciusok’ ellenében magoknak hatalmat csikarni” Ezek a’ tribunusok’ jelenlétében voltak mondva.

Mielőtt a’ történetek’ elmondásában tovább haladnék, szükség leszen ez embert közelebbről megismertetnem, hogy okait tudjuk meglepő keménységű ’s köz elkeseredést gerjesztett beszédének.

Cajus Marcius, ki később Coriolanus nevet nyert, egyikéből vette származását Roma’ első patriciusi házainak, ’s rokonságban álla Tullus Hostilius egykori királlyal. A’ gyermek, korán elvesztvén apját, anyjának, a’ később e’ gyermeke miatt elhírűlt Veturiának⁸) gondja alatt növekedett. Roma’ akkori szokásaként tanulmányai testi gyakorlat ’s fegyverforgatásban állottak, mellyekhez rendkivüli szeretetet és ügyességet árult-el már gyenge éveiben. Első jelét hősi tüzének azon háborúban adá, mellyet Roma a’ kiűzött Tarquin ellen viselt, ki magát az olasz népek’ segedelmével királyi székébe vissza helyezni ügyekezett. Ezen harczban az ifjú romai kitűnő bátorsággal vívott ’s egy társa’ életét a’ dictator’ szemei láttára menté-meg, mellyért őt vezére a’ harcz után tölgykoszorúval jutalmazá.⁹) Ez a’ korán nyert jutalom benne a’ dics’ szomját nem gyengíté, mint sokaknál történni szokott, hanem nagyobbakra ösztönzé, ’s még inkább tüzelte; így történt, hogy ezentúl ritkán térne-meg valamelly csatából koszorúk, vezérei’ dicsérete ’s egyéb megkülönböztetés nélkűl. Nevezetes, a’ mit felőle Plutarch emlékezetben hagyott, hogy nagy tettekre leginkább anyja’ tetszése ösztönözé ’s dicsőségei’ legnagyobbikának anyja’ örömkönyeit tartotta, mellyek közt ez harczkoszorúit szemlélte, és őt zokogva magához ölelé. E’ gyengéd érzésből lehet megmagyarázni azon befolyást, mellyet anyja minden tetteire, születésétől a’ Róma előtti táborozásig, gyakorlott.

Egyike hadi pályája’ szebb szakaszainak Corioli város’^* ostroma volt, Cominius consul’ vezérlete alatt. A’ Volscok, kiknek ez nevezetesb városok vala, ide gyűjték erejöket, hogy falai alatt egy elhatározó ütközetet próbáljanak. A’ romai seregnek csak egyike állott Corioli mellett, Titus Larcius’ vezérlete alatt, a’ másikat a’ consul a’ távolról csoportozó Volscok ellen vitte. Marcius az ostromlók’ seregében álla. Corioli’ védhada egy kirohanást próbált a’ gyengült erejűnek vélt Larcius ellen, és szerencsés vala a’ romaiakat egész sánczaikig visszaverni: de itt egyszere Marcius termett előttök, kisded csoportjával. Izmos ’s egyszermind ügyes kezei alatt azonnal rémítő mészárlás támada ’s a’ rohanók’ elsői elhullongának. A’ következők óvakodtanak e’ példára közelebb jőni, ’s Marcius látván azt, harsány szóval kurjongatá vissza a’ futó romaiakat; mert ő nem csak öklével és csapásaival, hanem, mint Cato bajnokban megkívánja, szavával és szemei’ tekintetével is olly rettentő vala ellenség előtt, hogy vele szemközt nem minden volt bátor megállani. Kiáltására többek csoportozának mellé, mellyre az ellenség hátrálni kezde. Marcius nyomban űzé őket egész kapujokig. Ámbár azt tapasztalá, hogy társai csüggednek, visszavonakodnak a’ nyilak’ zápora elől, ’s hogy kevésnek van bátorsága a’ csatát egész a’ város-falak közé folytatni, de ő azért nem hátrált, hanem, azzal buzdítván néhány bátrabbakat, hogy a’ szerencse nem a’ futók’ hanem az űzők’ számára nyitá-meg a’ kapukat, útat tört az ellenségen ’s beronta a’ városba. Itt eleinte mindenek hátráltak rémítő tekintete elől ’s meg valának lepetve különös bátorságától, de később észrevévén mi kevesed magával van, minden irányból öszve özönlének, és körbe vették az egyedűlvívót. Harcz és pusztítás támada most, bámulatig véres és rémítő. Itt, úgymond Plutarch, az összetolulás’ sürűsége közt, ökle’ erejével, lábai’ gyorsaságával, ’s mindent elrémítő bátorságával, csodáit vitte végbe a’ hősi erőnek. Néhányan fegyverétől tolattak vissza, mások félelmökben hányták-el a’ fegyvert, ’s így tért és időt csinála Larciusnak, seregeit könnyű szerrel a’ városba vihetni.¹⁰)

Midőn a’ város el vala foglalva, a’ romai katonák rablani kezdének. Marciust fellobbantá haragja; beszédet tarta hozzájok, mi gyalázat rablással tölteni időt az alatt, hogy Cominius consul a’ maga osztályával hihetőleg veszélyes csatát vív. Szavaira kevesen figyeltek, de ő e’ kevéssel is megindula a’ consul’ nyomán, hogy magát seregeivel egyesíthesse. Útközben inté társait álhatatosságra, ’s könyörgött isteneknek, engednék őt még a’ csata előtt Cominius’ táborába érni, hogy polgártársaival a’ veszélyben osztozhassék. Úgy lőn mint kivánta. Cominius’ társai épen megérkeztekor gyónák egymásnak végrendeléseiket.¹¹) Eleinten köz réműlés támada, véresen és izzadtan látván őt a’ katonák egyszerre megjelenni. De Marcius sebes léptekkel egyenesen a’ consulhoz mene, ’s örömmel beszélé a’ coriolii fényes diadalmat. Cominius megölelte ’s kezét nyújtá neki, mellyre a’ seregek újabb bátorságot vőnek ’s magok kérék vezéröket, vigye őket azonnal ütközetbe; Marcius viszont dicsőség’ lángjaitól hevülve azt kéré, állítsa a’ consul őt azon helyre, hol az ellenségnek legerősebb csapatai fognak víni. Így kisded csoportjával az antiumiak^* ellenébe állítatott. Mihelyt a’ csata a’ hajító dárdákkal elkezdődött, Marcius olly szertelen tűzzel rohant a’ táborhomlokra, hogy az, dühét ki nem állhatván, széledezni kezdett ’s az antiumi sor nem réménylett hirtelenséggel át vala törve. De most a’ Volscok’ részéről minden szem Marciusra, és minden kéz Marcius ellen látszott fordulni, ’s a’ vakmerő el vala veszve, ha Cominius egy erős csapatot különösen segédére nem küld. Körüle rémítő vérontás volt; holtak holtakon. El vala bágyadva sebeitől s az erőszakos harcz’ munkáitól, de nem hagyá magát nyugalomhelyre vitetni. A’ diadalmasnak, úgymond, szégyen mutatni elfáradást, ’s ment űzni a’ már széledező ellenséget. A’ sorok egymás után több pontokon is csak hamar át törettek ’s Roma’ diadalma teljes lőn.

Következő napon a’ consul a’ tábor’ jelenlétében beszédet tartván, elmondá, hogy e’ diadalt Marciusnak kell köszönni ’s elhalmozá dicséreteivel a derék bajnokot; a’ zsákmánynak tized részét neki engedé, ’s ezen felül megajándékozá egy gazdagon felszerszámozott paripával. Marcius a’ consul’ dicséreteit megköszöné, a’ paripát elfogadta, de a’ tizedrészt elvenni nem akará, mert az, úgymond, nem becsületdíj, hanem bér, melly neki nem kell; ő megelégszik társaiéhoz hasonló osztalékkal. A’ helyett kére a’ consult, hogy egy volscus barátját, ki derék, jámbor férfiú, ’s most fogollyá lévén gazdag úrból szolgaságra jutna, engedje neki szabaddá tehetni.

Szavait rendkivűli örömzaj és tetszés követte. Haszonvágyon felűl emelkedett lelki ereje nagyobb csodálatot gerjesztett, mint hős tettei, mellyeket csatatéren annyiszor volt alkalmok szemlélni. Kik egyébiránt irígy szemmel nézték is felsőségeit, annál készebbek voltak őt most díjra méltónak vallani, minthogy nem fogadá azt el, ’s tisztelék az emberben a’ rényt. A’ tetszés’ zaja megszűnvén, Cominius újra felszólala: „Ajándékot, ön akaratja ellen, nincs hatalmunkban reá tolni: de van egy más szere a’ jutalomnak, mellyet magától el nem háríthat. Határozzuk itt el, a’ mit különben is már jeles tette ada neki, hogy ezután őt e’ város’ nevétől fogjuk nevezni.” Ez idő óta, úgymond Plutarch, Romában minden száj Coriolán névvel nevezte őt.¹²)

Coriolán nagy erejével birt mind a’ léleknek mind a’ testnek. Őszinte szívű volt, takarékos; honnak, törvénynek és rendnek barátja, védője, szigorú őre; ’s benne e’ békés indúlatok hősi erővel, mint láttuk, ’s ezen felül ritka hadvezéri elmével valának párosulva. Derék férj és házatya, igazságos barát, nagy lelkű ellenség; egyképen sanyarú mások és maga iránt: de szertelenűl makacs és hajthatatlan volt; önérzésű nagy mértékben, ’s egész a’ kevélységig büszke; ezért a’ republicai egyenlőség’ barátinak szemében metsző tőr. Kitünő tehetségei ’s fenn szárnyaló szelleme miatt polgártársai rettegék inkább, mint szerették. A’ haragnak, a’ mi balszerencséi’ forrása is lön, nagy hatalma volt lelkén. Kormányra látszott inkább teremtve, mint kormányoztatásra, a’ mit honfiai sejtettek, azért vala előttök gyanús, félelmes. Egy évvel az imént beszéltem népmozgalmak előtt, consuli hivatalt keresett, ’s a’ tanács’ nagyobb része, meg lévén győződve, hogy illy hadvezér az országnak csak jeles szolgálatokat tehetend, ügyekezett őt ezen tisztségre előmozdítani: azonban már maga ez előkelők’ pártfogása elegendő ok vala, hogy a’ nép a’ különben is rettegett ember’ ügye ellen támadjon. A’ tribunusok, kiknek legtöbb okok vala tőle félni, a’ tanács’ törekedéseit úgy ábrázolák, mint öszveesküvést a’ nép ellen, ’s ezért a’ nép reá nem szavazott, ’s neki azt kelle látnia, hogy választáskor ollyanok’ ellenébe veszté a’ csatát, kik vele érdemben és tehetségekben távolról sem mérkőzhettek. A’ tanács, minthogy szándéka nem sikerült, inkább magát, hogysem Coriolánt látta meggyalázva. Coriolán, ki a’ választásnál egykedvűleg mutatta magát, mint büszke lelkek szokták, szivében teljes vala boszúval; mert sok jeles tulajdonai között, szerencsétlenségére, nem ügyekezett lelkének megszerezni a’ türödelmet; szilárd természetében kevés szelidség volt, nem gondolá-meg, hogy annak, ki ország’ dolgait intézni, emberekkel bánni és élni akar, mindenek előtt önérzetét kell megtagadni, ’s türelemhez szoknia. Felgyújtva azon gondolattól, hogy a’ midőn más származási fény, hizelgés, cselszövények által nyer tiszteltetést, tőle az, érdemei mellett is, megtagadtatik: harag és elkeseredés foglalta-el keblét. Haragját még inkább nevelte az ifjú patriciusok’ szánakozása, kik bámulói valának; kiknek ő csatákban vezére ’s tanítója, vitézségben példánya volt, kik versengettek egymással nyomdokain járhatni: mert a’ szánakozás csak tehetetlennek kedves, az erőset ingerli. Ez volt egyik fő oka Coriolán’ éles és kemény beszédének a’ nép ellen, ’s így állottak a’ dolgok, midőn a’ gabona iránti kérdés szóba vétetett.

„Ha a’ nép adakozásunkra számol,” mond ő a’ tanácsban, „ha élelmet óhajt tőlünk csekély áron vehetni, adja vissza a’ tanácsnak régi jogait, és törölje-el minden jelét utósó lázadásának. Mire a’ piaczon a’ nép előtt a’ hívatalbeli személyek, mellyeket a’ mi apáink nem ismertek? Mire a’ hatalom, melly ugyan azon város’ falai között két különböző respublicát képez? Tűrjem e én egy Sicinius, egy Brutus’ uralkodását, ki királyokét sem tudnám? Örökké rettegnem kelljen e ezen tribunusoktól, kik hatalmokat egyedűl a’ mi gyarlóságunknak köszönhetik? Ne engedjük tovább, öszvegyűlt atyák, ezen gyalázatot! Adjuk vissza consulainknak minden felett a’ mi romai nevet visel, régi hatalmokat. Ha nem elégszik-meg Sicinius, vándoroljon-ki czimboráival, kik úgy is csak az ö kevélysége’ nevelői és zsarnoki tetteinek támogatói. Út a’ szenthegyre nyitva áll. Nekünk csak engedékeny, békeszerető jobbágyokra vagyon szükségünk, ’s hasonlatlanúl jobb volna őket egészen nélkülözni, mint alacson pórnéppel a’ kormány’ méltóságait megosztanunk.”¹³)

Ezen beszéd mély hatású vala: mindenszerte mozgást és nyugtalanságot szült. A’ tanács’ ifjabb tagjai ’s kik vagyonosbak valának, elragadtatva Coriolán’ beszédétől, azt mondák, hogy Romának csak ez egy férfia van, ki rendíthetetlen, minden hizelgéstől ment, ’s érzeményit kimondani bátor. Ön magok tevének szemrehányást magoknak a’ tribunusok’ felállítása miatt ’s nyilvánosan szólották azok’ eltöröltetése iránt. A’ vélemények oda hajlottak, hogy a’ respublica régi alapjaira állítassék vissza. De az öregeknek Coriolán’ beszéde épen nem tetszett. Benne több fellengést láttak, mint érett okosságot ’s aggodalomban valának következései miatt.

Mint sejték, úgy történt. A’ tribunusok hallván e’ szigorú beszédet, azonnal kimentek a’ tanácsból, öszvegyüjték a’ népet, elmondák Coriolán’ beszédét, keserűbb szavakban mint valódilag mondatott; öszveesküvésnek nevezék azt, melly szerint a’ tanács a’ pórrendet, nőik ’s gyermekeikkel, éhhalásra akarja kényszeríteni, hacsak tribunusait bilincsekbe verve Coriolán’ kezeibe nem adja; Coriolán rémítő dühöncz, ki a’ pórnak élete és szabadsága után lesekedik. Boszúra hívák az isteneket, hogy büntessék-meg a’ tanács’ hitszegését, melly megesküvék a’ tribunusi hivatal’ fentartására. A’ szikra legottan lángot fogott; ezer szájból lehetett hallani az elkeseredés’ hangját, a’ rémitő fenyegetést, ’s a’ város, melly csak imént csillapodott-le, újabb lázadást láta falai között, rettentőbbet, veszélyesbet az előbbinél. Nem vala immár szó engedély felől, nem, mint előbb, kivándorlásról a’ szent hegyre: a’ nép érzette erejét ’s el volt tökélve a’ patriciusok’ urodalmát Roma felett Romában kérdésbe venni. Beszédek valának hallhatók, hogy Coriolán erőhatalommal hurczoltassék-ki a’ tanácsból ’s tetessék áldozatává a’ nyilvános boszúnak. De a’ fortéllyal teljes tribunusok, hogy tetteikre törvényszerűség’ palástját vonhassák, nem javalák az erőszakos lépést, hanem Coriolánt (mind eddig példátlanúl) a’ népgyülés’ elébe idézték, hogy ott magát igazolja.¹⁴ )

Coriolán, a’ rettegni nem tudó, a’ büszke, a’ tribunusok’ szolgáit, kik az idézeti paranccsal hozzá jövének, mint előre látni lehetett, megvetéssel űzte-el maga elől: a’ nép pedig és tribunusai erre még inkább fellázzadva, csoportosan jöttek a’ tanácsterem’ ajtajához, hogy Coriolánt elfogják. Coriolán kilépett, több ifjú tanácsbeliektől, kiknek bálványa volt, kísérve. Alig pillanták-meg a’ tribunusok, intettek Brutus és Icilius aediliseknek, hogy vigyék börtönbe. De a’ parancs vakmerőbb vala mint végrehajtható. Coriolán és barátjai védelmi helyzetbe tevék magokat, ’s az aedilisek ökölütésekkel igazítattak vissza. Fegyvert Romában csak ellenség ellen volt szabad viselni, innen a’ nagy divatú ökölviadal. Erre a’ tribunusok a’ népet kiálták öszve segédül: de más felől a’ patriciusok is egybecsoportozának társok’ védelmére. A’ háborgás nőttön nő; az ellenkezők szemrehányásra, gúnyra fakadnak; a’ tribunusok keserűen panaszolják, hogy magányos ember hivatalbeli személyre, melly szent és sérthetlen, kezeit meri emelni; a’ patriciusok ellenben boszankodva kérdék, ki ada hatalmat tribunusnak tanácsbelit elfogatni, kinek méltósága egész pórrenden felűl van? ’S ha a’ nép’ tribunusai a’ tanács’ tribunusaivá akarják e magokat tenni? E’ szóváltások alatt megérkeztek a’ consulok, kik részint kérés, részint parancs által szét küldötték a’ viszálkodókat.

A’ tribunusok nem maradtak békén: következő nap öszvegyüjték újra a’ népet. A’ consulok és tanácsbeliek szinte eljöttenek, hogy tartóztassák őket valamelly meggondolatlan lépéstől. A’ tribunusok itt újra előhozák, a’ tanács’ daczára, a’ gabona’ elosztatását, kikeltek a’ consulok ’s ki egész tanács ellen. Coriolán, úgy mondának, tyranni hatalomra törekedik. Barátait, kiket érdemei’ tisztelete szokott vala körűle öszvegyűjteni, zsarnoki poroszlóknak nevezték. „Coriolán parancsolá, mondának, hogy kezöket aediliseinkre emeljék. Ő kezde verekedést ’s ha mi nagyobb mérsékkel nem birunk, azóta Roma’ utczáin vér patakzanék ’s lángolna a’ polgári háború.” Midőn Coriolán’ rágalmazásában kifáradtak, azt mondák, kinek a’ patriciusok közül kedve vagyon őt védeni, lépjen szónokszékre és beszéljen.

Minucius lépett elő, az első consul. Először is panaszla mérsékelt hangon és fájdalommal azok ellen, kik minden csekély alkalmat megragadnak a’ respublicában viszályokat támasztani. Megmutogatá, melly igazságtalan dolog az élelmi szükséget a’ tanácsnak vétkűl tulajdonítani, holott az a’ földmivelés’ elmulasztásának következménye. Azon két vádra, mintha a’ tanács a’ tribunusokat el akarná törölni ’s a’ népet éhhel halásra kárhoztatni, azt nyilatkoztatá-ki, hogy a’ tanács a’ tribunusi hatalmat ezennel újra megerősíti minden törvényes jogaival, mellyek a’ szent hegyen megállapítattak, a’ gabona’ árának meghatározását pedig a’ népre bízza. E’ szelíd bevezetés után, melly egészen arra czélozott, hogy a’ szíveket lecsillapítsa, gyengéd szemrehányásokat tőn, mi vétkes némelly nyugtalankodóknak azon tette, hogy a’ tanácsban mondott beszédeket, mielőtt végzésekké válnának, mint bűnöket megróvják ’s háborgások’ okaivá teszik. „Emlékezzetek, úgymond, midőn a’ szent hegyre menétek, minden panaszitok csupán az adósságok’ elengedését tárgyazák. Alig nyerétek-meg e’ nevezetes jótéteményt, új kéréssel jöttetek a’ tanács’ elébe. Tribunusokat kivántatok magatoknak, kiknek egész hatalmok csak abból álljon, hogy a’ pórrendet a’ lovagrend’ elnyomásaitól védhessék. Új jótétemény, mellyet megköszöntetek, ’s úgy látszott, kivánságitok egészen be valának töltve. Akkor, bár lázadás uralkodott, senkinek eszébe nem juta a’ tanács’ hatalmait korlátolni, csonkítgatni, ’s az alkotmányt megváltoztatni. Micsoda jogon akarjátok ti most azt, mi a’ tanácsban történik, hatalmatok’ körébe vonni? Mióta tartozik nektek egy tanácsbeli, ki a’ maga véleményeit a’ tanácsgyülésben tartalék nélkűl kimondá, felelet’ terhével? Melly törvény ad hatalmat arra, hogy halálra ítéljétek? Tegyük-fel hogy minden rend felforgattatott, hogy egész tanács a’ ti tribunusaitok’ törvényszéke alatt áll; tegyük-fel, hogy Coriolán ellenetek igen sanyarú vala, nem kivánja e józan ész azt, hogy néhány a’ beszéd’ tüzében kiszalasztott szavakat elnézvén, egy jeles polgárt, érdemiért, mellynek ti, és csupán ti, annyi hasznát arattátok, számotokra megtartsatok? Nem érdemel e e’ derék férfi, e’ nagy hadvezér tőletek sem kíméletet, sem kegyelmet? ’S ha teljességgel meg akarjátok büntetni, miért nem engeditek, régi szokásként, a’ tanácstól megitéltetni? Ezen engedély újabb békülést fogna szerezni, holott ha a’ lovagrenddel szűn nélkül viszálkodtok, csak elkeseredést fogtok eszközleni, mellynek később magatok részéről is bánatos következései lehetnek.¹⁵)

E’ beszéd nem tévesztette-el czélját; vágyakat gerjeszte a’ keblekben csillapodásra. Siciniusnak váratlan és meglepő következésű vala, ’s nem tetszett: de elrejtve czéljait, magasztalá Minuciust és a’ tanácsot, hogy tetteiket a’ nép előtt igazlani nem tarták magokhoz méltatlannak. Ezután Coriolánhoz fordult: „És, te derék polgár, úgymond gúnyhangon, meg fogsz e még továbbá is véleményednél, és a’ respublicára nézve olly hasznos tanácsaidnál maradni? Mért nem könyörgesz a’ néptől kegyelmet? De azoktól kegyelmet kérni, kiket előbb semmivé szándékozott tenni, egy Coriolán’ hős lelkének megalacsonyító!” –

A’ fondor tribunus azért szóla illy hangon, hogy Coriolán’ ingerlékeny lelkét felháborítván, az feleletében újabb keserűségeket mondjon. Nem is csalák számolásai. Coriolán meg nem ismeré vétkét ’s meg nem kérlelte a’ szíveket maga iránt, sőt a’ mit Minucius’ beszéde már már helyrehozott volna, ő újra elrontá. Keményebben mint valaha, megtámadá a’ tribunusok’ vakmerészségét, kimondá, hogy a’ népnek nincs hatalma tanácsbeliek felett ítéletet mondani. Ha valaki megsértetett a’ tanácsban mondott beszéde által, vádolja-be őt a’ consulnak, a’ tanácsnak, kiket törvényes biráinak ismer,’s kész előttök szavairól számot adni; de tribunusoknak semmi felelettel nem tartozik.

Az ifjú tanácsbeliek elkapatva az örömtől, hogy Coriolán egész bátorsággal megmondá a’ népnek, mit ők olly sokszor gondoltanak, felkiáltoztak, hogy Coriolán semmi törvényellenit nem monda: de a’ nép, melly az ő szavaiban büszkeséget és megvettetést vélt lelni, eltökélé, hogy éreztetni fogja rajta hatalmát. Sicinius észrevévén az indulatok’ forradalmát, miután néhány szót váltana tiszttársaival, nem is tartá szükségesnek a’ kérdést szavazás alá bocsátani, hanem minden további tekervények nélkül, Coriolánra, mint lázadó ’s a’ nép’ hatalma ellen feltámadott polgárra, kimondá a’ halálos ítéletet, megparancsolván az aediliseknek, hogy fogják-el ’s lökjék-le a’ tarpejusi sziklákról. A’ parancs azonban hirtelen vala ’s nem is teljesítetett, mert e’ bánásmód sokaknál a’ pórrendűek közűl is kegyetlennek látszott. A’ tanácsbeliek pedig ’s minden jelen lévő patriciusok összefutának védelemre, Coriolánt körbe vevék ’s elkeseredtökben kézbe ragadának mindent a’ mi védszer elejökbe akada, készek az erőszakot erőszakkal visszaverni.

Látván ezekből a’ tribunusok, hogy Coriolánt nagy vérontás nélkül kezökbe nem keríthetik, rá hagyák magokat némelly békesebb indulatú hiveik által beszéltetni, hogy ezen kegyetlen ’s egyszermind rendkivüli lépéstől, melly szerint vádlók is birák is egyszersmind, egy polgárt halálra ítéltek, elálljanak, ’s a’ helyett a’ vétkes szokott rendén kihallgattatván, a’ nép’ szavazata által itéltessék-meg.¹⁶)

„Ha csupán abban akad-fel a’ patriciusi rend, úgymond Sicinius, hogy Roma’ jelesebb polgára szavazás nélkűl ítélteték-meg, mi nem vagyunk ellene, hogy az ítélethozás szokott rend szerint a’ nép által történjék. E’ szerint jelentem neked Marcius, hogy mától számítva huszonhét nap múlva a’ nép előtt megjelenj ’s védd magad’, hogy a’ gyülés kimondhassa rólad itéletét.”

Ezzel eloszlának. A’ patriciusok örömmel tértenek haza, remélvén, hogy a’ háború, mellyet az antiumiakkal épen ezen időben valának viselendők, tovább fogja húzni Coriolán’ dolgát, ’s az alatt le fog csillapodni a’ felingerlett nép. De a’ táborozás csak hamar véget ért ’s a’ patriciusokban újabb aggodalom támada Coriolán miatt. Gyülekezeteket tartának ’s tanácskoztak, mint lehetne a’ dolgot jóra fordítani. Alkuba ereszkedének a’ tribunusokkal, ügyekeztenek őket rábirni, hogy Roma’ régi alkotmányához tartsák magokat. Minucius előadá, miképen Roma’ építése óta még soha nem terjesztetett semmi tárgy népgyűlés’ elébe, mielőtt azt tanács’ végzése oda nem útasítá. Még a’ királyok sem mellőzék-el egy ízben is e’ tiszteletes patriciusi gyülekezetet. Azért kéri, kényszeríti őket, maradjanak őseik’ szokásánál. Ha Coriolán ellen nehézségök van, forduljanak a’ tanácshoz, melly bizonyosan fog elégtételt adni, ’s elitélendi igazságosan, ha e’ kérdés népgyülés’ elébe tartozhatik e.

Sicinius szokott büszkeségével felelt: Ő soha sem fogja elismerni, hogy a’ tanács’ elitéléséhez tartozzék, mi jöhessen a’ nép’ elhatárzása alá, mi nem: azonban társai, kik hasonló háborgók ugyan, de Siciniusnál okosabbak voltak, oda hajlának a’ consulok iránti tiszteletből, mint mondogaták, hogy a’ tanács végezze-el, ha itt Valerius’ törvényének, de provocatione ad populum, helye vagyon e. Kiköték azonban, hogy a’ tribunusok’ vádait Coriolán ellen a’ tanács kihallgassa. E’ szerint össze egyezvén, a’ tribunusok a’ tanácsba hivattak. Közűlök Decius a’ legfiatalabbik vala szónok, mert kitünőleg jeles elő adással és ügyességgel birt a’ gyülekezetekben szólni. Olly tehetség, melly Romában nagyra becsültetett, ’s általa nem kevésbbé lehete magasra emelkedni, mint hadi tudomány és hősi elme által. Decius előadó lelkes beszédben, hogy Coriolán a’ népet éhséggel tanácslá kiirtatni, a’ tribunusi hatalmat eltörleni; hogy minden tetteiben és szavában törekedés látszik magát Roma’ tyrannusává tenni, a’ mi már magában is halált érdemel. Előidézte Valerius Publicola’ törvényét, melly szerint a’ pórrendnek joga van a’ patriciust, midőn tőle megsértetett, a’ gyűlésnek bevádolva, megítélni. Tanácslá a’ patriciusoknak, vonnák-meg védelmöket ezen hondúló polgártól ’s engednék által őt a’ népi törvényszéknek.¹⁷)

Beszédét végezvén, a’ consulok felszólíták a’ tanács’ tagjait véleményadás végett. Legelőbb a’ tanács’ vénei szólaltak-meg, mert azon időben, úgymond Halikarnassi Dionysius, az ifjú tanácsbeliek nem bátorkodtak a’ vénebbek előtt szólni, nehogy őket tanítani látassanak. Többnyire néma, azaz lábas szavazók (senatores pedarii) voltanak, ’s szavazások menetelből állott ez vagy amaz párthoz.

Mindenek Appius Claudiusra figyeltenek, várva, mi véleményt fog e’ gyakori ellenkezője a’ néphatalomnak jelenleg adni. „Tudjátok öszvegyűlt apák!” mond ő, midőn a’ rend reá került, „hogy azon lengeségnek, mellyel ti a’ nép’ kivánatait teljesíteni magatokat mindig olly készeknek mutattátok, én régóta csaknem egyedül szegezém magam ellene. Jóslataimmal nem egyszer talán terhetekre is voltam: de a’ következés aggodalmimat nagyon is igazlotta. A’ felsőségi hatalom, mellyet a’ lázadóknak engedtetek, ímé most ellenetek fordul. Jóságtokkal ön magatok készítétek fenyítékvesszőt, melly most benneteket sujtogat; eszközöket adátok ellenségtek’ kezébe, mellyel most hatalmatok tiportatik. Hasztalan fedezgetitek saját szemeitek elől a’ veszélyt, mellybe a’ tanács sűlyedez, igen is világosan kell látnotok, hogy minden az alkotmány’ felforgatására intéztetik. A’ tribunusok lépcsőnként haladnak czéljokhoz: a’ fő hatalomhoz. E’ kevély nép, melly most tanácsbeliek felett törvényt mond, eleinten csak könyörögve járult élő tökbe az adósságok’ elengedéséért. Készségtek új kivánságra ada nekik ösztönt: saját kebelökből kértek magoknak kormányzókat. Én erősen ellene szegűltem ezen újításnak, de minden iparkodásim’ daczára ti jobbnak láttátok tribunusokat teremteni, azaz, teremteni a’ lázadásoknak örök vezéreket. A’ nép dühe’ örömmámorában e’ tribunusokat úgy kívánta sérthetlenekké tenni, a’ hogyan még a’ consulok, fejei az egész respublicának, sem voltanak. A’ tanács megegyezett mindenben, nem jó indulat, hanem gyarlóságból. A’ tribunusi személyt törvény tévé szentté, sérthetlenné. A’ nép kivánta, hogy eskü erősítse e’ törvényt, ’s ti megesküvétek, öszvegyűlt apák, unokáitok’ veszedelmét. ’S mit nyerétek mindent kegyelmetekkel? Gyarlóságtok csak utálatosakká teve benneteket a’ népnél ’s nevelte a’ tribunusi gőgöt. Ők ön magok teremtének magoknak tiszttársakat, ’s ezen csak tegnap született urak, ma már népgyüléseket tartanak, törvényeket csináltatnak a’ legalacsonyabb pórral, minket még csak nem is kérdve. ’S ez utálatos törvényszék’ elébe idéztetik ma egy patricius, tanácsbeli, egyike társatoknak, szóval, ez elébe idéztetik Coriolán, ez a’ nagy hadvezér, fényes polgár, ki még inkább tiszteletre méltó buzgalmiért a’ tanács’ ügyeiben, hogysem bajnoki tetteiért. Kimondatik rá a’ halálos itélet, mert a’ tanácsban, itt e’ szent helyen, szabadon, mint romaihoz illett, kimondá véleményét; ’s ne alkossatok körűle ön személyeitekből védbástyát, szemeitek előtt ontatott volna a’ haza’ egyik legjelesebb polgáránák vére, előttetek gyaláztatott volna meg a’ tanács’ felsége, ’s vége volna minden tiszteletnek hatalmatok iránt, vége szabadságtoknak és felsőségteknek. Azon bátorság és szilárd lélek, mellyet ez alkalommal mutattatok, észrehozák a’ dühösködőket. Úgy látszik, ön magok szégyenlék, hogy tették, mit nem kellett vala. Nem akarnak többé erőszakoskodni, mert az erőszak nem sikerült; a’ helyett most igazság és törvényszerűség’ pajzsával fedezik-be magokat. Azonban, halhatatlan istenek! micsoda igazság az, mellyet divatba akarnak hozni ezen vérontók? Alázat’ orczájában járulnak előtökbe, hogy kicsalhassanak egy tanácsvégzést tőletek, mellynek erejével legnemesebb lelkű polgártársatokat törvényszékök’ elébe hurczolhassák. Előtökbe szabatik irányúl Publicola’ törvénye: de ki nem érti azt, hogy e’ törvény csak akkorra engedi-meg a’ népgyülekezetre való hivatkozást, midőn valamelly szegény pór a’ hatalmasok’ fondorlatitól gázoltatik. A’ törvény’ szavai világosak, csalhatlanok, mondván: a’ consulok által megitélt polgárnak joga van a’ népgyülésre hivatkozni. Ez által Publicola csak azt akará, hogy a’ részrehajló biráktól nyomott fél ótalmat találhasson. Czélja a’ törvénynek, hogy az itélet még egyszer megvizsgáltatván, a’ vádlottal annál nagyobb igazság történjék. Fel-állítván a’ tribunusi hatalmat ti és a’ nép, nem szándékoztatok általa egyebet, mint hogy e’ törvényeknek fedező hatalmat, a’ pórnak pedig védet szerezzetek. Mi köze tehát e’ törvénynek egy tanácsbeli ügyével, ki felűl áll az egész pórrenden, ’s ki tetteiről csupán a’ tanácsnak tartozik felelni? Hogy a’ dolgot kézzel foghatóvá tegyem, ímé felszólítalak, Decius, nevezz nekem csak egy patriciust is, ki e’ törvény’ erejével valaha a’ néptörvényszék’ elébe idéztetett volna, ha fogsz nevezni, akkor elismerendem ügyetek’ igazságát. De általában micsoda igazság volna az, a’ népet bírává tenni önnön ügyében? Azért tanácslom nektek, öszvegyűlt atyák! mi előtt végeznétek, jól fontoljátok-meg, hogy Coriolán’ ügye elválhatatlan kapcsolatban áll saját ügyetekkel. Egyébiránt én nem vagyok azon gondolattal, hogy a’ népnek eddig adott jótéteményeinket, bár mint jutottak legyen ők azokhoz, többé visszavonjuk: de nem tagadhatom-meg magamtól, nektek mindenkép ajánlanom, ennek utána kivétel nélkűl mindig visszavetni a’ népnek olly kérelmeit, mellyekben jogaitok ’s a’ régi alkotmány’ változtatása czéloztatik.”¹⁸)

Az eddigiekből látható, hogy a’ Coriolán miatti viszályok, csak ürűgyei valának egy egészen más szándéknak. A’ háborgás’ valódi oka az volt, hogy a’ patriciusi rend, a’ királyok’ elűzetése után mind inkább magához ragadván a’ hatalmat, az országlást jobban és jobban aristokrataivá tenni ügyekezett, a’ nép, vagy inkább most már a’ hatalmat szomjúzó tribunusok ellenben, törekedtek minél több demokratismust hozni-be, azt törvényekkel is lassanként erősebb lábra állítani, hogy végre a’ fő hatalom a’ népgyülésekre szállván, ők lehessenek a’ hatalmas Roma’ urai. Így harczolának egymással szabadságszeretet és uralkodási vágy, aristokratismus és pórgőg, ’s e’ köz zavarból már ekkor emelheték vala ki fejöket a’ későbbi szabadsággázlók, ha a’ nép’ tömegében az erkölcs még romlatlan és tiszta nem lett volna. Egy Appius Claudius, egy Coriolán, mind ésszel, mind indulattal birtanak magokat Roma’ uraivá tenni, ’s hogy nem teheték, a’ nagy sereg’ szilárd rényei valának vigyázó őrök.

Voltak néhányan Roma’ tapasztaltabb polgárai között, kik már ekkor mélyebben tekintettek a’ dologba, ’s látván e’ szűnnélküli belháborgásokat, aggodalommal néztek-ki a’ respublica’ távolabb jövendőjébe. Ezek között volt a’ tisztes Valerius is, ama’ consularis férfiú, ki felsőbb időkben a’ szent hegyen olly buzgó eszközlője vala a’ békének. E’ valódi republicanus vérző szívvel látta azt, hogy a’ patriciusok magoknak többi polgártársaik felett olly elsőségeket bitorlanak, mellyek minden szabad országban utálatosak. Lefesté a’ bajokat erős és igaz vonásokban. Beszéde szelíd volt és érdeklő, sokat monda az egyetértés és béke’ dicséretére, mint felette szükséges eszközökre a’ respublica’ fenn maradhatásához. Coriolán’ ügyében javaslá, hogy azt a’ nép’ elitélésére kell bízni. Ha a’ tanács a’ maga hatalmából némellyeket enged, annál erősebben megalapítja magát a’ többiekben, ’s mennyiben azok a’ magok’ terjedelmében csonkulni fognak, annyiban nyerendenek belső erejökben. Semmi nem fogja a’ nép’ haragját annyira lefegyverzeni a’ nagy érdemekkel tündöklő bevádlott iránt, mintha annak ügyét rá bizandja a’ tanács. Örömében, hogy szándéka teljesülhetett, nem fogja Coriolánt kárhozatra itélni, tudván, milly kedves ő a’ tanács előtt. Hasznos fogna lenni engesztelésűl, ha a’ tanács’ tagjai magok is a’ nép közé vegyülvén, hozzájok leereszkednének, velök ismeretségeket kötnének. Ezek után Coriolánhoz fordulván, kérte mindenekre, szerezzen a’ városnak nyúgodalmat. „Menj, Coriolán, úgymond, lépj a’ nép’ elébe, engedd magadat általa megitéltetni, ez hozzád legméltóbb mód magadat igazlani, legalkalmasabb eszköz hallgatásra birni azokat, kik tyranni czélokkal vádolnak. A’ nép, látván Roma’ nagy hősét a’ maga tribunusai előtt meghajolni, soha sem fog annak megbüntetésére vetemedni: ellenben, ha annak birói hatalmát elismerni vonakodol, ha makacsúl csak a’ consulok által akarsz elitéltetni, a’ tanácsot a’ néppel öszve háborítván, rémítő lángot fogsz gerjeszteni. Gondold-meg az anarchia’ szörnyüségeit: a’ törvényeket erő, a’ kormányt hatalom, a’ személyt és vagyont bátorság nélkül dühös szenvedélyek’ és pártok’ martalékául. Gondold-meg polgártársaid és barátid, rokonid és szüléid, gyermekeid és nőd’ átkát fejedre, ki mind ezen szörnyeknek oka leendesz.”

Valerius valódilag szerette hazáját; a’ polgári háború’ képei kínosan szaggatták szivét, nem tartóztathatá könnyei’ folyamát, ’s könnyei e’ tiszteletes ősznek nagyobb szónoki erővel birtak, mint bármelly beszéd; megindították a’ tanácsot és békére készítették-el a’ szíveket. Midőn látná, hogy hallgatói érdekelve vannak, megereszté beszéde’ folyamát, ’s mintha új erőt nyerne, mintha nem is az volna, kinek előbb könnyeit húllani látták, azon tisztelet-parancsoló méltósággal szólott, mellyet neki az ország’ kormányzatában olly sok évi tapasztalások adának.

„Rémítetünk, úgymond, mintha szabadságunk koczkáztatnék, ha a’ népnek hatalmakat engedünk, ha megegyezünk benne, hogy itéletet mondjon azokra, kik az ő tribunusait sértik. Én más itélettel vagyok. A’ respublica két rendből áll: patriciusok és pórnépből. Azt kérdem, mellyikére bízhatjuk mi e’ kettőnek szabadságunk’ szent zálogát? Úgy vagyok meggyőződve, hogy az a’ nép’ kezében, melly csak elnyomás ellen védi magát, nagyobb bátorságban van, mint a’ patríciusokéban, kiket az uralkodás’ vágya kezdet óta mindig jobban csiklandott. A’ lovagrend, születés, gazdagság, hivatalnál fogva örökké hatalmas fog maradni, a’ nép ellenben törvényes jogoknál fogva mindig őrszemekkel fog vigyázni az ország’ nagyaira, kik netalán elnyomásra törekednek, és törvényszéke’ szigorúságát borzasztó intő jelűl fogja szemök’ elébe tartani. Öszvegyűlt atyák! Ti a’ királyi hatalmat eltöröltétek, jól tudván, hogy egyes személy’ hatalma nem szokott és nem tud korlátokat tartani, ’s nem elégedvén-meg azzal, hogy a’ hatalmat két polgártársaitok’ kezébe csak egyetlenegy évnyi időre adátok, oldalok mellé három száz tanácsbelit rendeltetek, kik reájok szűn nélkűl ügyelvén, tisztök’ teljesítésében nekik irányt mutassanak. De ezen mind a’ királyoknak, mind a’ consuloknak rémítő tekintetű tanács ellen a’ respublica semmi ellenőri hatalommal nem bir. Jól tudom, hogy e’ tiszteletes tanács mind eddig csak mérsékletnek adá példáit, de ezen mérsékletet, az én látásom szerint, csak háborúknak, csak külső ellenségtőli rettegésnek lehet köszönni. Ki kezeskedik azonban, hogy utódink hosszas béke alatt hatalomra jutván, a’ respublica’ szabadságát nem fogják megdönteni? Ki kezeskedik, hogy magában az ország’ szivében nem támad egy hatalmas párt, mellynek feje magát Roma’ zsarnokává teendi? Kell tehát, hogy a’ tanácson kivűl emberek legyenek, kik az illy nemű törekedést a’ népgyülésnek bevádolván, még sarjadékában elfojthassák. Kérdheti valaki, ha nem lehet e a’ nép’ részéről is hasonlótól rettegni, ’s ha akadályozhatni e, hogy a’ pórseregből is egykor egy pártfej támadjon, ki a’ nép’ javának ürűgye alatt mind a’ népet, mind a’ tanácsot függetlenségétől megfosztandja. De ti tudjátok, hogy illy nemű veszélynek legkisebb jelekor a’ consuloknak hatalmok van dictatort nevezni, dictator pedig a’ ti körötökből nevezhető, ’s ő élet ’s halál felett határtalan hatalommal birván, elég erős minden népi törekedéseket semmivé tenni. Hogy pedig a’ dictator hatalmával vissza ne éljen, azon bölcs rendelést tevétek, hogy hívatala csak hat hónapig tarthasson. Ekként minden részről viszonyos vigyázat álland-fel. A’ tanács ügyelni fog consulaira, a’ nép a’ tanácsra, a’ népre a’ dictator ’stb. Minél féltékenyebb lesz egyik rész a’ másikra, annál hasznosabb a’ szabadság’ fennmaradására, ’s annál tökéletesb leszen respublicánk’ alkotmánya.”¹⁹)

Valerius’ beszéde a’ tanács’ többségét meghódítá. Sokan voltak, kik még szólottak, de többnyire csak Valeriust ismételve. A’ szabadság’ fenntartására, úgy mondának, semmi sem leszen olly jó foganatú, mintha minden polgárnak jog engedtetik a’ törvényszegőket a’ népgyülésnek bevádolni. Ez a’ hatalmasbakat korlátok közt tartandja, a’ népnek pedig törvényes elégtételt nyujtand elnyomói ellen, ’s nem fog kísértetbe jőni, hogy lázadáshoz folyamodjék. E’ szerint a’ szavazat’ többsége eldönté, hogy Coriolán’ ügye a’ nép’ itélete alá bocsátassék. A’ tanács előtt ugyan tudva volt, hogy ártatlant enged által ellenségi szenvedélynek: de jobbnak látta ez úttal, Valerius’ okaira hajolva, minden személyes nézeteit elmellőzni.

Coriolán, látva hogy a’ tanácstól elhagyatott, mielőtt a’ végzés aláiratnék, még egy beszédet tarta. „Ti tudjátok, öszvegyűlt atyák, millyen vala mind eddig viseletem köztetek; tudnotok kell azt is, hogy minden időkben ’s változásokon bizonyított hűségem a’ tanácshoz lázítá-fel ellenem a’ nép’ haragját. Nem akarok szólni a’ háláról, mellyet tetteimért mai napon tőletek nyerek. A’ következés, emlékezzetek-meg, be fogja bizonyítani, hogy gyarló, sőt talán rosz czélú is vala azoknak tanácsa, kiknek véleményét most ügyemben követni jónak találtátok. Azonban, miután Valerius’ véleményéhez állátok, szabad legyen legalább tudnom, mit vétettem, ’s milly föltételek alatt adtok-ki engem ellenségeim’ dühének?”²⁰)

E’ beszéddel Coriolán azt akará kivizsgálni, ha a’ tanácsban mondott beszéde a’ tribunusoktól kérdésbe fog e vétetni? A’ tribunusok, bár mint haragvának e’ beszédért Coriolánra, nehogy a’ tanácsot magok ellen ingereljék, azt mondák, hogy vádjok csak Coriolán’ tyranni hatalomra törekedését fogja tárgyazni. „Ha így van,” felelt Coriolán, „’s csak ez alaptalan rágalom ellen kell magamat védenem, minden haladék nélkűl megjelenendek a’ nép előtt, ’s ha vétkesnek találtatom, semmi büntetés alól magamat kivonni nem fogom. De aztán, bizonyára ezen vádat hozzátok-fel ellenem, ’s a’ tanács’ végzése ki ne játszassék.” A’ tribunusok megigérték, ’s Coriolánnak huszonhét nap adatott, mellynek lefolyta után a’ gyülés előtt meg kellett jelennie.

Ezen végzés a’ tribunusok által kihirdettetett a’ népnek, ’s egyszersmind parancs bocsáttatott mind a’ városiak, mind a’ künn lakókhoz, hogy huszon hét nap mulva a’ gyülésben megjelenjenek Coriolán’ ügyében szavazni. Mindenek nyugtalansággal várták a’ napot, mellyen Coriolánon boszújokat éreztethetik, mert a’ tribunusok annyira felingerlék ellene a’ sziveket, hogy sokan azt hinnék, ezen ember’ megdöntésétől függ a’ respublica’ boldogsága, kit azonban nem régiben még bálványozának.

Megjelent az elhatározott nap. Teméntelen sokaságú nép tódult öszve a’ piaczon. A’ tribunusok, mielőtt a’ tanácsbeliek megjelennének, a’ népet tribusokra oszták. Servius Tullius’ uralkodása óta mindig centuriák szerint ment a’ szavazás, most a’ tribunusok ezt megváltoztaták, a’ mi Coriolán’ ügyére elhatározó befolyású lépés vala.²¹) Megjelenvén a’ consulok, kivánták, hogy a’ régi szokás tartassék-meg; de a’ tribunusok egész bátorsággal kimondák, hogy ők más nemű szavazást népi ügyben megengedni nem fognak. Hosszabb szóverseny után csakugyan a’ tribunusok’ akaratja állott-meg, részint, mert makacsabban víttak véleményük mellett, részint, mert a’ tanács Coriolán’ ügyét nem akará saját ügyévé tenni.

Minucius consul felszólala Coriolán mellett, kérte a’ népet, tekintsék e’ nagy ember’ érdemeit, ’s ne adjanak okot róla azt mondhatni, hogy törvényszék’ elébe állítatott, mint alacsony gonosztévő. Sicinius azt felelte, hogy illy tekintetek mellett, szabad országban, senki bátorságban nem élhetne, ’s minden nagy embernek büntetlenűl lehetne vétkeznie. Monarchiákban, úgymond, hol személy uralkodik, kegyelmezhetnek a’ fejedelmek: de republicanus országban törvénynek kell uralkodnia, melly egyképen jutalmaz és büntet minden rendű polgárt. Ekkor elolvastaték a’ tanácsvégzet, melly szerint Coriolánt semmi mással vádolni nem vala megengedve, mint a’ zsarnoki hatalomra vágyódással. Ez vala minden védelem, mit Coriolán’ ügyében a’ tanács teve.

Most Sicinius szólala-fel, ’s előadá, miként törekszik Coriolán, a’ romai hajdani királyok’ ivadéka, régóta királyi hatalomra. Hogy születése, hősi tehetségei, párthíveinek nagy száma, kiket valódi jobágyai gyanánt lehet tekinteni, gyanút igen is nagyot támasztanak ellene. Soha eléggé nem vigyázhatni, hogy ez a’ patriciusoktól örök magasztalásokkal elhalmozott hős, hazája’ szabadságát veszélybe ne döntse. Már csupán az is, hogy ő polgártársai’ szemében gyanút gerjeszte maga iránt, Roma’ törvényei szerint büntetésre méltó.

Coriolán megjelent a’ nép előtt, szilárd tekintettel, melly bámulatra ragadá nézőit. A’ tribunusok’ hamis vádai ellen semmit sem monda, hanem a’ helyett elbeszélé mit teve eddig ’s mint szolgált hazájának. Előszámlálta az ütközeteket, hol jelen volt, hét esztendő’ leforgása alatt; említé sebeit, felhordá vezéreitől nyert jutalmait ’s mint lépett nyomról nyomra felebb a’ hadi pályán. Megmutogatá a’ népnek bajnoki koszorúit, mellyeket itt és amott nyerni szerencsés volt, megnevezé polgártársait, kiknek életét megmentette, felhíván mindenikét bizonyságúl. Egy sereg, nagyobb részint a’ pórrendből, azonnal előlépett, ’s megvallá, hogy Coriolánnak köszönheti életét. „Mi számtalanszor láttuk, mondának ők, mint rohant-be az ellenség’ legsűrűbb rendei közé, hogy polgártársa’ életét saját vérén megmentse, ’s most íme igazságtalanul vádoltatik azért, hogy mi őt szeretjük mint éltünk’ szabadítóját, hogy rajta csüggünk mint védenczei. ’S lehet e ez az ő vétke vagy a’ miénk? Tehetünk e mi másként hálátlanság’ mocska nélkűl? Ha pénzre akarjátok őt ítélni, készek vagyunk érette mindenünket váltságúl adni; ha száműzitek, vele fogunk menni; ha életet kívánjátok, vegyétek inkább miénket, melly úgy is övé, mellyet nélküle nem birnánk, ’s így legalább lefizethetjük neki tartozott adónkat, ’s a’ hazának egy jeles polgárt megszabadíthatunk.” Könyekre fakadtak e’ jószivű emberek beszédeik alatt, ’s gyermekileg zokogának. Ekkor Coriolán elszakasztá köntösét ’s megmutatá csatákban nyert sebeit. „E’ derék polgárok’ életéért nyertem e’ sebeket, úgymond, értök tevém véremet ezerszer koczkára. Egyeztessék-meg a’ tribunusok az illy tetteket azon váddal, mellyeket ellenem koholtak. Hihetni e, hogy az, ki vérét a’ népért áldozza, a’ népnek ellensége legyen? Ki őket megszabadítani annyiszor küzdött, őket éhhel hálásra kárhoztassa?”

E’ beszéd, nemes méltósággal, a’ mi Coriolánnak olly nagy mértékben tulajdona vala, elmondva ’s azon önérzéssel és bátorsággal, melly az ártatlanságnak hű kisérője szokott lenni, nem volt foganat nélkűl. A’ nép szégyenleni kezdé neheztelését. A’ jámborabbak azonnal felkiáltozának, hogy illy nagy embert ’s hasznos polgárt fel kell minden vád alól menteni. A’ tribunusok meg valának lepetve ’s rettegve látták a’ nem várt jelenést. Azonban Decius, mint mondánk, a’ legügyesebb ’s egyszersmind fortélyosabb szónok közöttök, azonnal felszólala, hogy Coriolán ellen még egyéb vád is van, mellynek megczáfolására hasztalan lesz sebek’ mutogatása és tettek’ kérkedékeny emlegetése. „Tudjátok, úgymond, polgárai Romának! hogy törvényeink szerint az ellenségtől elszedett zsákmány az egész romai nép’ sajátja, hogy felőle sem vezérnek, sem katonának intézeteket tenni nem szabad, hogy az érettök bejött pénz a’ quaestor által a’ köz kincstárba tétetik, ’s íme, még is Coriolán, ezen törvények’ ellenére, mellyek egykorúak Romával, miután Antiumban nevezetes zsákmánylást tett volna, az elfoglalt martalékot barátjai közt osztotta-el, ’s ekként a’ nép’ tulajdonát czimboráinak ajándékozá, hihetőleg zsarnoki czélja’ zálogáúl. Felszólítalak téged ezennel, Coriolán; hogy e’ vádat czáfold-meg.”²²)

E’ vádnak megitélésére szükség említenem, hogy azon korban, midőn az élelmi szükség miatt a’ nép és patriciusok között viták folytának, az antiumiak, használván az alkalmat, beütöttek Roma’ határaiba és pusztítottak, rablának egész a’ városi kapukig, a’ nélkűl, hogy Romában a’ népet fegyverfogásra lehetne birni. Coriolán nem tűrheté e’ gyalázatot. Engedelmet kért a’ consuloktól ellenök fegyvert foghatni; öszve szedé hiveit ’s megigérte a’ pórrendi katonáknak, hogy ha zászlójához állandanak, zsákmánnyal megrakodva fogja őket haza vezetni. A’ katonák ismerve Coriolán’ hadvezéri tehetségeit, ’s ezen felűl éhségtől űzetve, zsákmány’ reményétől kecsegtetve, csoportosan sereglettek Coriolán’ zászlójához. Coriolán kivezeté őket a’ városból, megrohaná a’ szerte kóborló ellenséget ’s több izben megverve, beűzé Antium’ falai közé, hol, míg azok rettegve a’ Coriolán névtől, magokat zárva tartanák, ő, kölcsönért kölcsönt fizetve, megengedé katonáinak a’ rablást, kik végig kalandozván a’ sík földet, teméntelen zsákmánnyal tértek vissza. Coriolán, igérete szerint, általengedé mindeniknek, a’ mit szerzett, részint sinlődő háznépe’ táplálékára, részint hogy példát adjon nekik élelemszerzésre az ellenség’ telkeiről. Ez volt tehát a’ vétek, mellyet most Decius ellene felhozott: de az nem volt való, hogy ő a’ zsákmányt barátinak adta vagy épen felosztotta volna, mert mindeniké az volt, lett legyen patricius vagy pór, a’ mit saját erejével szerzett. Coriolán’ veszedelme az vala, hogy a’ zsákmánnyal terhelten visszatérőket azok, kik a’ városban maradtak, irigy szemmel nézték, a’ mit Decius megsejtvén, még azon időben eltökélé egykor Coriolán ellen használni.

„Királya vagy e te Romának, Coriolán, mond e’ fondor tribunus, hogy sajátjairól kényed szerint intézeteket téssz?” Meglepve e’ vád által, mellyre épen nem vala elkészűlve, Coriolán nem tuda egyebet felelni, mint hogy a’ dolgot előadta miként történt vala. Kik azon csatában jelen voltanak, azonnal előállottak bizonyságot mondani a’ dolog’ valósága felől, azonban a’ másik felekezet nagyobb számmal volt, ’s most felzudúla. Látván a’ tribunusok e’ kedvező pillantatot, minél hirtelenebbűl szavazatra bocsáták az ügyet, ’s Coriolán a’ többség által örök számkivetésre itélteték.²³)

A’ patriciusok’ nagyobb része magát is száműzve érzette e’ nagy emberrel, ki mindenkor támasza és véde vala a’ patriciusi rendnek. Eleinten köz rémülés támadt bennök: de csak hamar boszú és elkeseredés foglalta-el a’ sziveket. Némellyek Valerius ellen keltek-ki, hogy síma beszédével a’ tanácsot elcsábítá, mások ön magokat vádlák szerfeletti engedéllyel, mindnyája keserűen bánta, hogy végeszközökhöz nem nyúlt inkább, mint illy nemes lelkű, nagy polgárt ellenségei’ negédének engedé. A’ nép ellenben örvendett fényes diadalmának: ’s a’ két rendet most nem ruházatról ’s egyéb jelekről, hanem vidám, vagy sajnálatos arczáról lehetett megismerni.

Változás egyedül Coriolán’ külsején nem volt látható. Járása, arcza, mozdulati nyúgalmasak valának, ’s mind azok közt, kiket e’ történet érdeklett, csupán az ő lelkén nem voltak elcsüggedés’ jelei. De e’ nyúgalom csak külsején mutatkozott, belseje, mint látni fogjuk, volkán vala, hol harag és elkeseredés’ lángjai égtek. A’ gyülés után mindenek előtt haza tért, hol anyját és nőjét könyekben elázva találta. Inté őket hideg, kevés szavakban, a’ sorsnak e’ csínyát állhatatosan tűrni; megölelé őket, apró gyermekeit gondjaikba ajánlá, ’s elhagyá a’ várost, a’ nélkűl hogy egykét védenczein kivűl valakit magával menni engedne. A’ város’ végéig nagy sereg tanácsbeli és patricius kísérte. Haraggal lévén eltelve gyávaságokért, egyikhez sem szólott; némán halada előttök, némán vált-el tőlök.²⁴)

A’ pórnép’ lelkét mind eddig nem tapasztalt öröm foglalá-el a’ győzödelmen, mellyet a’ patriciusok’ hatalmán vőn. Nem ok nélkűl, mert Coriolán’ megitéltetésével a’ respublica’ eddigi alkotmánya a’ maga alapjaiban vala megrendítve. A’ nép, melly ekkorig a’ patriciusok’ hatalmától függött, most ezeknek biráivá tette magát, ’s végzéseket hozott az ország’ legnevezetesebb dolgairól. A’ fő hatalom most a’ tanácstól a’ nép’, vagy inkább a’ tribunusok’ kezébe látszott szállani, kik népvédői czímök alatt Roma’ kormányzóivá emelték-fel magokat. Csupán a’ consulok, mint fő igazgatói az országnak, voltanak előttök még némileg félelmesek; azért, hogy ezek’ hatalmát is megtörjék, olly patriciusokat ügyekeztenek consulokká választatni, kik hozzájok szítanak, vagy szellemi tehetségök gyengébb, hogysem tőlök félni lehetne. Mint védei ’s pártfogói iránt vak bizodalommal lévén a’ nép’ nagy serege, mellyet szenvedély szokott mozgatni, ész ritkán, magokat vezetőjévé tették a’ közvéleménynek, gondolkodásnak. Jó hadvezér, úgy mondának, ritkán jó az ország’ kormányán; a’ hős megszokván háború’ idején a’ korlátlan parancsolást, győzödelmes fegyvereivel bizonyos büszkeséget hoz magával haza, és felsőségi érzést, mellytől szabad országban mindenkor félni lehet. Miután a’ consulok, elég igazságtalanúl, csak patriciusok közűl választatnak, azon kell ügyekezni, hogy e’ nagy hatalmat szelíd, jámbor emberek nyerjék-meg. Az igen kitünő elmék, győzelmekhez szokott hadvezérek, ’s általában a’ dicsvágyó lelkek veszedelmesek szabad országban. E’ gondolatok, mellyekben olly sok való is vagyon vegyülve, a’ szabadságféltés’ színe alatt könnyen hitelt nyertek, ’s irányúl szolgáltanak a’ választásnál. Ehhez járult még az is, hogy Coriolán’ ügyében, mint láttuk, a’ tribunusok erőszakosan kivitték a’ curiák szerinti szavazást, a’ mi a’ népnek rendkivüli hatalmat ada, mitől jövendőben a’ tribunusok semmi nagyobb tekintetű tárgynál el nem állottak. Így történt, hogy a’ T. Sulpitius és Sept. Largius consulok alatt tartott választásnál a’ nép megtagadá szavát Róma’ nagyobb elméitől, ’s consulokká Cajus Julius Julust és Pub. Pinarius Rufust választá, két igen gyenge embert, kiknek sem harcz’ sem béke’ idején nem lehete tekintetök, ’s consulok azért lettek, mert rá semmi érdemök nem volt. Így mene Roma’ alkotmánya a’ demokratia felé hatalmas léptekkel, a’ nélkűl hogy haladását az aristokraták gátolni képesek lehettek volna.

Coriolán száműzetése’ első napjait mezei jószágainak egyikén töltötte. Itt kezde tünődni balesetén ’s itt gondolá azt végig egész nagyságában. Föltámadának lelkében a’ boszúvágy’ szörnyei hálátlan polgártársai ellen, ’s a’ nagy ember odáig hagyta magát indulatitól ragadtatni, hogy hazája’ feldulását eltökélné lelkében. Azonban miként volna az eszközölhető? Mellyik szomszéd nép eléggé erős Romával háborút viselni? Végig hordá elméjét a’ népeken, mellyek hazájával ellenséges viszonyban állottak: sabinok és tusciusok, aequusok és volscok ’s herniciabeliek. Elméje a’ volscokon, a’ régi Latium’^* egyik népén állapodék-meg. Őket találta Róma’ legnagyobb ellenségeinek ’s egyszersmind leghatalmasbaknak fegyvert emelhetni. E’ nép több apró városokból állott, mellyek szövetségben lévén egymás közt, követeik által kormányzák magokat. Ezen Roma’ növekedését mindig irigy szemmel néző ország sokszor harczolt a’ romaiakkal véres csatákat, bátran és elszántan, de kevés szerencsével. Sok birtokait veszté-el, ’s utósó háborújakor két évi fegyverszünetet kellett kérnie, hogy meggyengűlt erejét helyre állíthassa. De a’ balszerencse nem csüggeszté, nevelte inkább rómaiak ellen forralt haragját a’ szilárd tökéletű népnek. Olaszország’ nemzeteit nem szűnt-meg Roma ellen bujtogatni minden alkalommal. E’ nemzeti gyűlöleten építé Coriolán a’ maga nagy reményeit hazáján boszút állhatni. Azonban szándékát kivihetni minden másnak könnyebb volt volna mint neki, ki a’ volscoknak egy és más alkalommal több károkat okozott mint minden romai. Ő nem egyszer tette semmivé seregeiket, nem egyszer pusztítá tartományaikat, bevette és feldúlá városaikat, ’s neve behatván minden volscusi megyébe, egyképen vala mind gyűlölt, mind rettegett.

Mind ezeknél még egy nagyobb akadálya is volt Coriolánnak. Antiumban tudniillik egy férfiú lakott – neve Tullus Attius²⁵) – ki származás, gazdagság és bajnoki tehetségek miatt a’ volscoknál királyi tekintetben állott. Coriolán ezen embertől leginkább gyülöltetett, mert a’ vitézségben egymásnak versenytársai valának, ’s a’ mi még bajosabb, Tullusnak gyakran kellett tapasztalni, hogy e’ romai hőssel nehéz mérköznie. Coriolán’ seregei gyakran megverték Tulluséit, ’s a’ két bajnok nem egyszer kelt egymással viadalra, honnan többnyire Coriolán tért vissza győztesen, ’s így közöttök a’ nemzeti gyűlölségen túl még személyes is vala. Gondolhatni ezek szerint, hogy Coriolán Tullusnak kedves vendége nem fogott lenni, ’s még is ellent nem állván ennyi ok, e’ vakmerő romai eltökélő nem csak a’ volscokhoz, hanem magához Tullushoz menni. E’ vonás nevezetes bizonysága annak, hogy ő mélyebben tuda az emberi lélekbe is tekinteni ’s hogy Tullushoz menetele nem roszúl vala kiszámítva. Felöltözék olly ruházatba, melly őt Antiumban ismeretlenné tevé, ’s napszállat után bemenvén a’ városba, észrevétlenűl Tullus’ házába lopakodék. Itt elburkolá arczát köntösébe, és leült a’ ház’ tűzhelyén.²⁶) E’ különös megjelenés a’ házi cselédek közt figyelmet és csodálkozást gerjeszte: de senki eligazítani őt nem meré, mert külsején valami mutatkozott, mi iránta némi tartózkodást és tiszteletet gerjeszte. A’ szolgák bejelenték uroknak e’ különös ember’ megjelenését. Tullus azonnal kijöve, kérdé, kicsoda és mit kiván? – Coriolán fölfedvén ábrázatát, Tullusra függeszté szemeit. „Ha nem ismersz, úgymond, magam leszek magamnak árulója. Én Cajus Marcius vagyok; ki neked és hazádnak annyi kárt szerzettem. Tetteimet tagadni nem engedi a’ Coriolán név, mellyet viselek emlékéűl hazád iránti haragomnak, egyedűl való jutalmáúl érdemeimnek ’s a’ Romáért kiállott veszélyeknek. A’ romai nép’ negéde ’s az áruló és gyarló tanács, mindent elveve tőlem, sajátom egyedűl e’ név maradt. Száműzve hazámból, tűzhelyeden kerestem állapodást, nem hogy éltemet mentsem, – mert ha haláltól félnék, nem jöttem volna ide – hanem hogy üldözőimet megboszúljam, ’s íme már is boszúmat állom avval, hogy téged, ellenségemet, személyem’ urává teszlek. Ha van bátorságod Roma ellen fegyvert fogni, fordítsd hasznodra balsorsomat, ’s tedd szerencsétlenségemet néped’ szerencséjévé. Én ügyesebben fogok tudni Roma ellen harczolni, mint valaha ellenetek, mert jobban ismerem az ellenség’ állapotját, mint a’ tiéteket. Ha pedig nincs merészséged Romával föltenni, vedd éltemet, régi ellenséged’ életét, ki egykor talán neked és népednek még ártalmas lehetne.”²⁷)

Elbámulva e’ bátorságon és beszéden, Tullus kezet nyújta a’ számüzöttnek. „Ne rettegj, úgymond, Coriolán! e’ bizodalom, mellyet hozzám mutatsz, legyen záloga annak, hogy nálam bátorságban vagy. Te magadat adod nekünk ’s ez elég kárpótlás, sőt nagyobb annál, mit elvevél. Szolgálatidat, mellyekre ajánlkozol, igérem, mi jobban fogjuk jutalmazni mint polgártársaid. Remélj minden jót a’ volscoktól.” Bevezeté őt’ szobáiba, megvendéglé ’s a’ következő napot tanácskozásban tölték-el a’ kezdendő háború iránt.

A’ romaiak ’s volscok közt, mint mondám, fegyverszünet vala, arról kelle tehát gondolkodni, mint lehetne ezt jó ürügy alatt megtörni. Alkalom önkényt ajánlkozék. A’ romaiak nyilványos ünnepeket készültének tartani, mellyek nálok egy részét tevék az istentiszteletnek. Az olasz népek seregenként jöttek Romába ez ünnepekre, ’s olly nagy számmal, hogy nem férhetvén házakba, szabad ég alatt kellett sátorokban tanyázniok. E’ népsokaság aggodalomba ejté a’ consulokat, a’ mit hogy még inkább neveljen Tullus, fogadott embere által azon hírt szóratta-el a’ városban, hogy a’ volscok Romát felgyujtani szándékoznak. A’ consulok rögtön tudtára adák ezt a’ tanácsnak, melly ismervén a’ volscok’ gyűlöletét Roma iránt, hive a’ hírnek, ’s végzést hozott, ’s egész városban kihirdetteté, hogy napszállatig minden volscus eltakarodjék Roma’ falai közűl, sőt kijeleltetett a’ kapu is, mellyen kimenniök kelle. A’ parancs szigorúan hajtatott végre ’s egy volscus sem marada Romában. Boszúval és nehezteléssel tértenek haza, ’s annak vágyával, hogy e’ gyalázatot megtorolhassák. Tullus mintha történetesen jőne elejökbe, álnokúl kérdé haza tértök’ okát. Midőn elmondanák, még inkább bujtá lángjokat. Lehető e, úgymond, hogy istenek ’s emberek’ gyülekezetéből mint őrülteket, szentetleneket kiüzének? ’s kiüzének minden egyebek között csupán titeket? Bevárjátok e, hogy gyalázóitok, minden fegyverszünet’ daczára, rajtatok ütvén, telkeiteket újonan feldúlják?²⁸)

E’ szavak felingerlék őket, elannyira, hogy csakhamar gyülés tartatván Antiumban, szavazat’ többsége által elhatároztatnék a’ háború. Mielőtt azonban szándékok’ kiviteléhez nyúlnának, Tullus, az egész dolog’ vezetője, elmondá nekik, hogy Coriolán közöttök van, ’s kérte, hívnák őt gyülésökbe. „E’ hadvezér, úgymond, ki annyiszor bizonyítá-be ügyességét, most még inkább fel van gerjedve a’ romaiak ellen, mint min magunk, ’s úgy látszik a’ sors hozta őt közénk dolgaink’ jóvá tételére. Ő bizonyosan helyes tanácsot fog nekünk adni, ’s annak veszélyeit megosztandja velünk.”

Coriolán meghívatott. Azon elszánt és bátor tekintet, mellyel elejökbe lépett, minden szemeket e’ nagy hírű emberre függeszté, ki maga egykor nagyobb rettegést gerjeszte lelkeikbe, mint egész Roma. Szavait azon tisztelettel és részvéttel hallgaták, melly az üldözött érdemnek mindig elmaradhatatlan követője. Beszéde bátor, ésszel és meggondolással teljes, ’s szenvedélyeket lázasztó vala, ’s belőle látni volt, hogy Coriolán mind hadvezér mind szónok egyképen nagy. Tanácsa az volt: Küldessenek Romába követek ’s kivántassanak vissza az elfoglalt birtokok; ha pedig megtagadtatnának, jelentessék háború. – Ajánlá szolgálatát a’ volscoknak, mint hadvezér, vagy közvitéz. Beszéde felgyujtá hallgatóit; a’ háború elvégezteték; Coriolán Tullussal egyetemben hadvezérekké neveztettek, ’s egy alkalommal a’ romai száműzött polgári joggal ajándékoztatott-meg.²⁹)

A’ követek elmentenek Romába, a’ volscok’ üzenetét előadandók. Roma nem tudá, mit teszen fenyegetéstől rettegni, ’s országlási elveinek egyike vala, nem engedni, még győzelmes ellenségnek se. A’ követeknek azon válasz adatott, hogy a’ romai népnek nem szokása félelemből vissza engedni azt, mit győzödelmes fegyverrel magáévá tőn, ’s ha a’ volscok elsők nyúlandanak fegyverhez, a’ romaiak utósók lesznek, kik azt leteendik. A’ háború tehát el vala kezdve.³⁰)

Tullus és Coriolán, a’ romaiak’ válaszát előre sejtve, készen tarták seregeiket, ’s úgy egyeztenek-meg, hogy Tullus a’ tartalékcsapatokkal honn marad védűl, Coriolán pedig a’ romaiak’ és frigyeseik’ birtokának pusztítására megyen. Coriolán fölkerekedék táborával, megtámadá Circaeát ’s kiűzte belőle a’ nem régiben megtelepedett romai gyarmatot. Utána elfoglalta Satricumot, Longulát, Poluscát és Coriolit, mellyeket a’ romaiak csak az imént foglaltak a’ volscoktól. Elvévé továbbá Corbia, Vitellia, Trebia, Labicum és Pedum városait. Voles ellent állván ostrommal foglaltatott-el, ’s lakosainak tapasztalniok kelle egy győzödelmes és boszús ellenség’ dühét. Coriolán megparancsolá katonáinak, hogy végig kóborolván a’ romai telkeket, mindent dúljanak, pusztítsanak, de kiméljék a’ patriciusok’ birtokait. Ezt vagy azért, hogy patriciusok iránti hajlandóságát mutassa, vagy, a’ mi hihetőbb, hogy a’ patriciusokat a’ pór előtt gyanúba hozza, mintha velök titkos egyetértésben állna, ’s a’ két rend között meghasonlást támasszon. A’ mit, ha csakugyan czélja vala, el is ért, mert a’ nép azonnal fölemelé szavát a’ tanács ellen, hogy Coriolánnal szövetségben áll, ’s ő eszközlé, hogy most ellenséges fegyverrel jő, hihetőleg a’ tribunusi hatalmat eltörleni. A’ patriciusok ellenben szemrehányásokat tőnek a’ népnek, hogy olly jeles polgárt és hadvezért elkeserítettek hazája ellen fegyvert ragadni. Bizodalmatlanság, gyanakodás, gyűlölet támadt bennök egymás iránt, ’s a’ köz rendetlenségben nagyobb iparral dolgoztak egymás’ rongálásán, hogysem az ellenségén. A’ consulok a’ város’ falai közé huzódtak, rettegve olly daliával mérközni mint Coriolán. A’ nép ’s tribunusai, kik máskor olly bátrak valának Coriolán ellen zajt támasztani, most nem igen mutattak kedvet vele szembeszállani. Mindenfelől határozatlanság, zavar és félelem. Romából senki kimenni nem akara, részint mert vezéreiben nem bizott, részint mert Roma’ szövetségesei egymás után kezdének a’ győzőhöz pártolni.

Romának rémítője, Coriolán, nem találván sehol akadályra, elfoglalta Lavinumot, ’s egyenesen a’ város felé tartván, tábort üte a’ cluili sánczoknál 40 stadiumra (öt német mérföldre) Romától. Győzelmeinek híre minden felől öszve tódítá a’ volscokat, annyira, hogy még Tullust is elhagynák katonái Roma’ felzsákmányoltatása’ reményében, ’s nyilván^* kimondák, hogy ők csak a’ romai vezér’ zászlói alatt akarnak harczolni. Ez újabb győzödelme volt Coriolánnak versenytársán Tulluson, de egyszersmind szerencsétlensége is, mert a’ dicsszomjú volscus’ lelkében újra fölébredett a’ boszú Coriolán ellen. Egész Olaszország Coriolánra függeszté szemeit és a’ romaiakra, kiknek most szomorúan kellett látniok, mennyire függ a’ hadi szerencse gyakran egyetlenegy elmétől. Úgy látszott, mintha Coriolán’ száműzetésével az erős Romából egyszerre a’ hősi lélek is elszállott volna. A’ rémülés rendkívüli volt; a’ nép, melly a’ város’ falairól nézte mint pusztítatnak telkei, heves zajjal békealkut kivánt; az ítéletet, melly Coriolánt száműzte, kegyetlennek mondá és elrontani^* javalá; szóval, az ingatag csoport, melly előbb nagy dühhel kegyetlenkedett az ártatlanon, most szint olly hévvel ohajtá, hogy az ne történt legyen. Egészen másként a’ patriciusok. Ők, előbb védői Coriolánnak, most ellenszegültek a’ nép’ kivánatinak, részint mert Coriolán most már, mint hazája’ ellensége inkább büntetésre, hogysem bocsánatra vala méltó, részint, hogy újabb példáját adja annak, a’ mit többször mutatott: hogy legnagyobb szerencsétlenség’ idején legmakacsabb a’ békekötésben. Ekkor mondatott-ki a’ tanács által azon kevély szó, hogy Roma nem ereszkedik alkuba lázadóval meddig fegyverét le nem teszi, mellytől későbben gyalázattal kellett elállania.

Értésére jutván Coriolánnak e’ büszke válasz, felkele táborával ’s egyenesen a’ városnak indult, mintha azt ostromlani akarná. Ez elszánt és vakmerő lépés lelohasztá a’ kevély romaiak’ dagályát ’s büszkeség helyett rettegés fogá-el szíveiket. Elvégezteték egyenlő akaratával a’ két rendnek, hogy Coriolánhoz követek küldessenek béke-szerzendők. Öt consularis férfiú neveztetett-ki, mind ollyan, ki egykor Coriolán iránt hajlandóságát bizonyítá.

Coriolán eltökélé, hogy megalázza e’ makacs kevély népet. Katonáit két rendbe állítá fegyveresen, ’s közöttök kellett elmenniök Roma’ követeinek. Ő maga, körűlvéve tábora’ nagyaitól, tábornoki székén űlve fogadta őket büszkén, mint olly ellenség, ki karddal készül törvényeket szabni. A’ követek egész alázattal járultak elébe, érzékeny és szerény szavakba önték kérelmöket, adjon békét a’ két háborgó népnek, ’s ne örüljön a’ volscok’ hasznával hazájának ártani. Coriolán kevélyen válaszolt: „Ha, úgymond, visszaadatnak az elfoglalt birtokok, ha a’ volscoknak szinte mint a’ latinoknak romai polgárjog engedtetik, ha visszahivatnak az elfoglalt földekről a’ romai telepföldmivelők, akkor alkuba fog velök ereszkedni, különben nem.” Miután a’ volscok’ ügyében kevélyen szólott, szelidült ábrázattal fordult hozzájok, nyájasan szóla velök, szívesen emlékezett iránta mutatott hajlandóságokról, megköszöné nekik, hogy pártfogolák nejét és gyermekeit, ’s harmincz napot engedvén gondolkodásra a’ békekötés’ pontjai felől, elbocsátá őket.³¹)

Ez idő’ elfolyta alatt elfoglalá a’ latínoknak több városaikat, ’s a’ határnap’ eltölte után újra visszatért táborával ’s megszállott Roma’ kapui előtt. Roma a’ harmincz napot tanácskozás között töltötte-el, de a’ kevély republicanus nép újra is csak azt határozá, hogy semmi törvényt nem fogad-el, meddig az ellenség fegyverét le nem teszi. Követek jövének, kérve Coriolánt, ne kívánjon tőlök olly békekötést, melly gyalázatokra szolgáland, mert semmi illyenben megegyezhetni nem fognak. A’ természeténél fogva is már szigorú Coriolán hidegen felelt nekik, hogy egyéb választások nincs, mint az elfoglaltak’ visszatérítése vagy háború. Még három napot enged, úgymond, mellynek elfolyta után többé ne merészeljenek hozzá jőni.

A’ követek’ visszatérte nevelte a’ rémülést. Mindenki fegyverhez nyúlt; némellyek a’ falakra, mások a’ kapukra állani őrül, nehogy Coriolán titkos szövetségesei által, mint hitték, elárultassanak; sokan házaikat elsánczolni, mintha az ellenség már benn volna. Rend ’s hadfenyíték sehol; a’ consulok tehetetlenűl, mintha hivatalaikról lemondottak volna; a’ tribunusok’ hollétéről semmi hír. Ezek nem voltak többé a’ hajdani bátor romaiak, kiktől reszketett Olaszország. Úgy látszott egész nemzet’ lelke Coriolán’ lelkébe szállott, megboszúlni a’ hálátlanságot. Gyülekeztek és oszlának, tanácsot tanácsra halmoztak, mellyeknek egyike sem volt a’ romai névre méltó. Végtére a’ vallás’ szolgáit küldék Coriolán’ megengesztelésére.

Papok, jóslók, áldozat’ szolgái, ünnepélyes és szertartási öltözetökben mentenek, mint bucsújárásra, Coriolánhoz. Tisztes méltósággal léptek végig a’ táboron, ’s szónokjok istenekre és mindenre a’ mi szent, kéré Coriolánt, kimélné hazáját: de ő el vala tökélve velök haragját éreztetni, ’s azt felelte mozdíthatatlanúl mit előbb: „A’ mit kivánnak, magoktól függ. A’ volscok békére lépnek, mihelyt vissza lesznek adva az elfoglalt tartományok. Ne bizakodjanak, úgymond, a’ romaiak azon költeménybe, mellyel régi királyaik ámíták, hogy Roma istenektől van világ’ urává rendelve; ő bizonyossá teszi őket, mihelyt akarni fogja, hatalmába ejtendi a’ várost.” Megesküvék istenek’ színe előtt, hogy ő ártatlan leszen minden csepjétől a’ kiontandó vérnek, ’s a’ mi balszerencse Romát éri, saját makacsságának köszönje ’s azon vak átalkodásnak, mellyel rablása’ gyümölcseit meg akarja tartani. E’ szavak után egész tisztelettel haza bocsátá őket, a’ nélkül hogy föltételeiből legkisebbet engedne.³²)

Roma elveszve látá magát. Templomai tömvék vének, gyermekek, asszonyokkal, kik oltárok előtt könyörgöttenek istenekhez hazájok’ megtartásáért. Ekkor történt, hogy Valeria, testvére ama híres Publicolának, mintha istentől sugaltatnék, több főrendű asszonyokat vevén magához a’ Capitoliumból, hová imádkozni ment vala honáért, kijövén, Veturiához, Coriolán’ anyjához mene. Együtt lelték őt Volumniával, Coriolán’ nőjével, siratva hazájok’ veszélyét.

Valeria mélyen illetődött szívből szóla hozzájok: „Roma’ leányai jőnek, úgymond, hozzátok, Roma’ leányaihoz, közönséges hazánk’^* ügyében. Ne engedjétek, nemes szivű hölgyek, Romát volscok’ martalékává lenni, ne azt, hogy szabadságunkat az ellenség eltiporhassa. Jertek Coriolán’ táborába, könyörögjünk neki hazánk’ kiméléseért. Én nagy reményeket helyezek nemes lelkébe, ’s mindent várok anyja és nője iránti szeretetétől. Boruljunk lábaihoz, kérjük, kényszerítsük őt; olly magas szivű férfi nem fog ellentállhatni könnyeinknek. Meglássátok, istenek meg fognak indulni igazságos esdekléseinken ’s megmentendik e’ várost, melly emberi segedelemtől elhagyva látszik.” Szavai elhaltanak zokogás és könnyek közt, a’ derék romai hölgynek.³³ )

„Valeria, Romának méltó leánya,” mond a’ sebhedt szivű Veturia, „te gyámoltalanságban keressz segédet, midőn hozzánk fájdalomtól elnyomattakhoz folyamodol. Mióta a’ nép kimondá itéletét Coriolánra, elalutt szivében minden tisztelet anyja, ’s minden hajdani szerelem nője iránt. Anyám! nőm! úgymond ő elkeseredve, midőn akkor a’ népgyülésből megtért, fiatoknak vége! Coriolán számüzetik hálátlan polgártársaitól, számüzetik örökre a’ hazából, mellyért olly hévvel lángola. Ajánlom nektek gyermekeimet, az apátlan árvákat. Én örömest távozom-el e’ megromlott városból, hol férfiúi tökélyek nem becsültetnek többé. Éljetek boldogúl ’s viseljétek e’ csapást romai hölgyekhez illő lélekkel. E’ szavakkal elsietett. Én idősb gyermekét vezetvén, Volumnia karján vivén a’ kisebbet, sírva kisértük; de ő csak hamar felénk fordula: Ne jőjetek, úgymond, tovább, és hagyjatok-fel haszontalan könnyeitekkel. Neked nincs többbé fiad anyám, és te legjobbika a’ nőknek, férjed rád nézve örökre oda van. Kivánom találj magadnak egy más hozzád méltó férjet, szerencsésbet nálamnál. – Volumnia elfásulva rogyott öszve szívmetsző szavaira, ’s mi alatt én segédére mentem, elhagyott bennünket vad érzéketlenséggel, a’ nélkűl, hogy végölelésünket elfogadná, vagy kimondhatatlan fájdalmunkban részvételt mutatna. Elmene Romából pénz és szolgái nélkűl, senkinek nem mondva, hova, melly világrész felé. Azóta nem tud felőlünk semmit ’s nem tudata magáról velünk, mintha gyűlölségébe minden iránt a’ mi romai, minket véreit is befoglalna. Mi reményetek lehet e’ szerint illy hajthatatlan embernél? Mit tehetnek ott gyenge asszonyok, hol Roma’ papjai, tanácsbeli őszei végbe semmit nem vihettek? ’S mit is kivánhassak, én anyja, tőle becsülettel? Hogy hálátlan polgártársainak megbocsásson? hogy könyörüljön egy dühös népen, melly rajta ártatlanon nem könyörült? Hogy egy nemzetnek árulója legyen, melly őt magaslelkűleg vezérévé tette? Kivánhat romai anya és nő dolgokat, mellyeket a’ becsülettel megegyeztetni nem lehet? Nyúgodjatok-meg, Roma’ lelkes hölgyei, közönséges sorsunkon, mellyet megváltoztatni nincs ember’ hatalmában.”³⁴)

Valeria ’s a’ többi asszonyok még inkább elkeseredének e’ tagadó válaszon. Némellyek leborultak Veturiához, megölelték térdeit, mások Volumniának könyörgöttek egyesítse velők kérelmét Coriolán’ anyjánál. Veturia, nem állhatván ellent könnyeiknek, megigérte végtére a’ táborba menni, ha a’ tanács tettét jóvá hagyandja. Valeria azonnal hirül adá ezt a’ consuloknak, kik gyülést tartának. Versengés és szóviták támadának a’ tanácsban; némellyek aggodalomban voltanak, hogy Coriolán a’ táborban tartandja nőiket ’s ez által fogja szüléiket ’s férjeiket kényszeríteni, hogy a’ várost fegyverzörrenet nélkűl általadják, mások ismét egyebeket hozának elő, de végre megegyeztek Veturia’ szándékában, mert bíztak Coriolán’ erkölcsében, kiről tudták, hogy büszke, szilárd és hajthatatlan, de alacsonyságra vetemedni nem képes.

Következő napon Roma’ első rendű hölgyei Veturiánál összegyűlvén, a’ consulok által rendelt kocsikba ültek, ’s minden fedező kiséret nélkűl a’ volscok’ táborába mentek.

Látván a’ volscok e’ közelgető kocsik’ hosszú sorát, azonnal hirül vivék Coriolánnak, hogy nője és anyja jőnek. Coriolán eleinte csodálá, hogy romai asszonyok, kik gyenge korok óta elvonultan és szigorúságban neveltetnek, eltökélheték magokat, minden véd nélkűl, ellenséges táborba jőni, hol, mint tudva van, nőtisztelet és fegytelenség nem nagy tekintetben állanak. A’ követségnek ez új neméből azonnal kitalálta, hogy a’ romaiak felette szorult állapotban vannak, ’s eltökélék, vég eszközökhöz nyulva, őt a’ várostól elmozdítani. Elhatározá magában Roma’ nőit tisztelettel fogadni, de szándékától el nem állani. Azonban itt olly állhatatosságra számolt, mellyre minden keménysége mellett sem vala elég erős: mert alig pillantá-meg anyját és nőjét, azonnal karjaikba röpült. Mindkét részről érzékeny örömben fejezé-ki magát a’ viszonlátás’ boldogsága. Midőn a’ szív’ mozdulatai lecsillapodtak, Veturia azonnal a’ dologra tért. Coriolán, nehogy gyanússá tegye magát, tábora’ nagyait azonnal öszvegyűjté, hogy tanúk legyenek. „Ezen romai hölgyek, kiket imitt látsz – mond Veturia a’ volscok’ jelenlétében – engem és nődet távollétedben vigasztalának, most pedig rettegve egy véres ostrom’ következéseitől, hozzád jőnek, velem együtt kérni, adj hazájoknak békét. Kényszerítlek téged, fiam, mindenekre a’ mi előtted szent, fordítsd győzödelmes fegyvereidet másfelé.”

Coriolán azt felelé, hogy e’ kivánat igazságtalan, ’s ha teljesítené, megbántaná az isteneket, kiket bizonyságul hívott, midőn a’ volscoknak hűséget esküvék. Ő nem fogja elárulni a’ derék népet, melly tanácsába vette és seregeit hadvezéri hatalmába, kormánya alá bízta. Ő Antiumban több tiszteletet, szívességet talált, mint háládatlan polgártársai között.

A’ volscok hangos tetszéssel jelenték, mint meg vannak Coriolán’ válaszával elégedve. – Veturia azt mondá, hogy nem szándéka valami ollyanra bírni őt, mi becstelen volna, csupán azt kivánja, hogy a’ két nemzet közt békét kössön, melly mindkét részről hasznosabb leend a’ vérontásnál. „’S képes vagy e te e’ kérésemet megtagadni, úgymond? Inkább fogsz e boszúd’ sugalmának, mint anyád’ kérelmeinek engedni? Gondold-meg, fiam, hogy válaszodtól függend anyád’ dicsősége vagy örök gyalázata, következőleg élete. Ha megkérlelni nem foglak, tudd-meg, ön kezeimmel ontom-ki lábaid előtt véremet, és seregeid nem előbb mint anyád’ holttestén fognak Roma’ ostromára menni. A’ romai asszony tud és kész meghalni, midőn becsület kivánja. Sem azt, hogy Roma fiamon, sem hogy fiam Román diadalmaskodjék, nem akarom megérni.” Midőn látná Coriolán’ arczvonásiból, hogy beszéde megindítá, tovább folytatá szavait. Kérte őt istenekre, ősei’ árnyékára, seregeit Roma elől elvinni.³⁵)

Coriolán’ érzései nagy küzdésekben látszottak lenni, ’s a’ máskor erős tökéletű ember határozatlanúl álla anyja előtt. Veturia elővevé az érzés’ minden fegyvereit, mellyekkel anya gyermekére hatni képes. „Miért nem felelsz nekem, fiam? Nem ismersz e engem anyádnak többé? Elfelejtetted e mi szorgalommal ápoltak ezen karok gyenge korod óta? Megtagadhatod e első és egyetlen kérését annak, ki feletted szülői hatalommal birt? Íme, ha mind ezekre meg nem lágyulsz, lásd anyádat előtted porba hajlani.” Letérdele, és általkulcsolá fia’ lábait, ’s letérdelnek vele Volumnia is és a’ többi asszonyok.

Coriolán egészen megzavarodva ’s mintegy magán kivűl kiálta-fel végtére: „Óh anyám, anyám, mivé téssz te engemet!” ’s ezzel fölemelé őt magához: „Te, úgymond, Romát megmentetted, de fiadat örökre elvesztéd.” Sejté tudniillik a’ sorsüldözte ember, hogy tettét a’ volscok megbocsátani nem fogják. Félre híván anyját és nőjét, bizonyosokká tevé őket: Tábora’ főbbjeit reá fogja birni, hogy béke köttessék ’s a’ seregek elvitessenek Roma alól; ha pedig szándéka nem sikerűl, leteendi hadvezéri tisztét ’s megvonja magát valamelly idegen nép’ városában. Ezzel érzékeny búcsút véve, elbocsátá őket.

Következő napon, miután tanácsot tartott volna, hol reá birta a’ volscokat szándékára, fölkeletkezvén táborával, elhagyá a’ várost. A’ volscok között kétféle vélemény támadt, némellyek nem elégedtek-meg Coriolán’ tettével, mások ismét, kiket Veturia’ érdeklő beszéde szinte meghatott, javalák a’ lépést. Azonban mind a’ két fél ellenmondás nélkül követte őt, tiszteletből inkább mint félelemből. De Tullus, ki már a’ táborozás’ eleje óta irígy szemmel látta ön dicsőségét általa homályba borulni, eltökélé megdöntését. E’ czélra, mielőtt Coriolán még meg érkeznék, azon hírt terjeszté, hogy a’ volscok’ ügyét elárulta, ’s méltó, hogy a’ gyűlés által feleletre vonassék. Coriolán megjelenvén, menteni akará magát ’s kérte az öszvegyűlt volscokat, hallgatnák-meg mentségét. Azonban Tullus valamint hadvezéri, úgy szónoki tehetségeitől is rettegvén,³⁶) czimboráival zajt támaszta, hogy ne engedtessék szó az árulónak. A’ tolongás és zaj közt, néhány e’ czélra fölfegyverzettek közelebb vonulának Coriolánhoz, ’s reá rohanván, gyilkaikkal³⁷), mielőtt valaki segédére mehetett volna,³⁸ megöldökölték őt.

A’ volscusi jámbor nép, ki tisztelé és szerette Coriolánt, ki többször látá magát megdicsőitve általa, felette elkedvetlenedett e’ vérengzésen; méltatlannak ’s igazságtalannak találta azt. Temetésére minden volscusi városokból jött a’ számos nép, ’s eltakarítaték a’ hős fényes pompával, és sírját a’ szánakozók fegyverekkel ékesíték-föl, mellyeket diadalmai alatt nyertek.³⁹ Ez vala vége a’ gyarlóságai mellett is nagy és nevezetes Coriolánnak, ki jobb sorsra volt méltó, mint a’ mellyet mind Romában, mind Antiumban tapasztalt. Roma, Dionysius szerint, egyet sem mutathata előtte, ki olly bátor, előre látó ’s egyszersmind szerencsés hadvezér volt volna. Tehetségei több hasznot tehettek vala hazájának, mint minden előtte élt romai jeleseké. Szerencsétlen viszályok által Roma megfosztá magát tőle, a’ mit akkor bánt-meg, midőn haragjától rezketnie kellett.

Veturia’ tettének emlékezetére, azon helyen, hol fiát megkérlelé, templom építeték és szobor, mellyen e’ felirás állott: az asszonyi szerencsének.⁴⁰) A’ templom’ első papnéja Valeria lőn, kinek elméjében először támada a’ szerencsés következésű terv.

Coriolán’ halálának híre Romában sem örömet, sem fájdalmat nem gerjesztett, mert benne a’ világ nagy jelességű embert vesztett ugyan, de Roma egy félelmes ellenségétől is szabadult-meg. Megengedteték azonban a’ tanácstól a’ romai asszonyoknak Coriolánt tíz hónapig gyászolni; a’ leghosszabb gyászidő, mellyet még Numa király rendelt. – A’ volscok csak hamar keservesen megbánták Coriolán’ vesztét, mert a’ romaiakkal ujdon harczba keveredvén, több ütközeteket veszítettek, ’s ezeknek egyikében Tullus is elesett, ’s végre békekötésre kellett állaniok, mellynél fogva Roma urokká lön.

A’ Coriolánon vett győzödelem Romában a’ tribunusokat igen közel vitte azon hatalomhoz, mellyre törekedtek. E’ ponttól fogva lépcsőnként emelkedett erejök. A’ consulok’ választására fő befolyást nyertek, sőt kieszközlék, hogy consulok a’ porrendű polgárokból is választatnának; szóval, megállapítaték idők’ folytával a’ demokratia ’s bizonyos tekintetben a’ népfelség, melly, ha erősebb alapokon, tisztábbra fejlett elveken épűlt vala, a’ szabad Romát hosszú időkig fenntarthatta volna. Azonban ezeket tovább fejtegetni annak volna tiszte, ki a’ respublica’ történeteit írná.

 Reménylem hireddel van, barátom, hogy a’ kellemes Erkey Tercsivel jegyben járok. Fáma, midőn házasságot hirdet, nem abrakolatlan paripán nyargal; innen azt is fogod már tudni, hogy jegyesemmel bájoló szép alakot kaptam, de ki, ama görög bölcsként, szép személyében hozandja mindenét házamhoz. Nemzetsége azonban avas ’s még ma is fényes; ’s ki tagadhatja, hogy ez is valami? Szólj barátom, nem édes gyönyörűség, nem élesztő vígasztalás e: a’ sovány tál-ázalék mellett emlegethetni, hogy eleink ezüst tálakról, tányérokról ettek? ’s midőn izzadva gyaloglunk a’ bennünket majd elgázoló délczeg lovú hintó után ezt mondhatni: atyánkfia ám az a’ ki benn ül? De épen nem akarom ezzel megkötni a’ világ’ itéletét, azt a’ minden házasságkötésnél szokásba vett bájos mulatságot: jegyzéseket tehetni, suttoghatni, szánakozhatni, vállat voníthatni, jelentőleg mosolyoghatni; mikkel kivált az otthon maradt hajadonkák, ’s anyáik, nagy anyáik, nagy nénjeik, bennünket új házasokat megtisztelni szoktak. Csak azt mondom, hogy én boldognak érzem magamat, olly boldognak, mint azt vállvonítóim, szánakozóim, suttogóim, sőt mindnyájan, kik vőlegények nem voltak, nem is képzelhetik. Óh miért vagyunk olly ritkán, olly kurtán életünkben vőlegények! miért sietünk olly mohon lefedni a’ tündéres fátyolt, valósítni az édes álmot, feloldozni bájlón boldogító varázsoltatásunkat?

A’ múlt héten jöttem meg Pestről, kiházasítási vásárlásaimból. Tercsi ezeket Kassán tette. Néhány ezernek szépen nyakára hágtam; ’s vételeim közt legszükségesebb költségnek látom azt az egypár podrecsáni^* pipát, mellyre igazán szükségem vala. Be másként házasodtak üstökös apáink, édes Ferim! Az izmos vőlegény felöltötte a’ skárlát posztójú nadrágot, az ángol szövetű, rókatorokkal prémezett, ’s tetemes ezüst gombokkal terhelt zöld mentét, felvonta a’ sárga vagy karmazsinszín sarukat, miket mind őseitől örökölt ’s gondosan kimélt a’ vendégségekben, hogy unokáira hagyhassa; felkötötte bogláros szijú görbe kardját, felszökött büszke ménjére, hogy az szinte meggörnyedt a’ velős ülő alatt, ’s oldalt lovagolva kísérte be jegyesét lakó várába, mellyben legfelebb itt-ott igazított új vakolások és sürgő várcseléd mutattak kedves vendég-várásra; mert minden bútor, tán a’ menyasszonyi új rokkát kivéve, szintúgy ősi szent hagyomány benne. A’ papi stola ’s cseléd-ajándékozások voltak egyedüles költségei; mert a’ vendégség’ fogyasztásait a’ szeretett édes haza’ bő földje termette. Nem így most, jó Ferim! A’ fáradt vőlegény – De minek sohajtva keresni a’ magyart? majd megjő! – Engedd addig elbeszélnem neked egy bohóságomat, mellyet csak barát’ orrára köthetek. Óhajtnálak meglesni, mint kaczagsz az érzékeny bohón, ki már nem egyszer leve hajlékony szíve’ bolondja ’s a’ világé. Nem tehetek róla, édes Ferim! születünk és termünk.

Magam sem tartozván az erős lelkek közé, házasításom végett majd minden tagján kis gazdaságomnak eret vágtam, ’s a’ lehetőségig vérét vettem. Tömött bankó-tokkal^* rándultam át jegyesemhez, megkérdezni: nem volnának e hagyásai Pestre? Illyet fel is tenni egy tizenhét esztendős lyányka ’s még e’ felett menyasszony felől! Hosszú sort számlált előmbe a’ kedves: bécsi czipőt, párisi kesztyűt, brüsseli csipkét, ’s más külföldiségeket; mert, barátom, hazai mívkészületek, ha csak nem à l’ incognito,^* nem elfogadhatók úri kiházasításokban. – De még egy nagy, igen nagy kérésem volna, édes Janim! hízelge az én Tercsim, ’s patyolat-kezecskéivel arczomat simogatá ; úgy e megteszi értem?

Hajló valék neheztelni ezen kérdéseért, mert mit nem tenne meg vőlegény szeretett mátkájáért?

De hagyásom ollyas valami lesz ám, folytatá Tercsi csapodáron szavait, mit férfiak nem örömest vállalnak. –

Fel én, angyalkám! felelék hévvel, ha a’ holdvilágot kellene is meghoznom. Mi édesebb, mint a’ távolban is lelkünk’ tárgya körűl foglalatoskodnunk? Mi lesz hagyása Tercsikém?

Egy florenczi^* kalapra lenne elkerülhetetlen szükségem.

Flo – florenczi kalapra? kérdém ütközten; mert egészen mást vártam, ’s egyszerre végig futott eszemen, hogy én ehhez nem értek, hogy nagyot vagy kicsit vehetek, hogy a’ legújabb divatot nem ismerem, hogy az kényesebb fuvarom lesz egy bödön tojásnál, mellyet törődöttség nélkül olly messze földről haza hozhatni is bűvösséggel határos dolog leend egy szeles ifjúra nézve. De adott szavam ’s lánggal csapkodó szerelmem keresztűl vágtak kétkedéseimen, ’s szívem’ tiszta tüzének örök állandóságára esküvém Tercsinek – azon vőlegényeknek, kik gazdag lyánykával vannak jegyben, nem javaslom az efféle eskeket – hogy hagyásában híven eljárok, ’s a’ legszebb florenczi kalapra tarthat számot, melly valaha a’ Medicik’ városából szent Gellértünk’ tájáig^* eljuthatott. Reám pillantott ezen tökéletemre a’ kedves lyányka, egy olly pillantattal, mellyel borult eget ki birt volna deríteni, ’s csókocskát nyerek tőle völegényi ajkaimra, egy cseppet, édes Ferim, azon bájos kehelyből, mellyből, hihető, az égiek hallhatatlanságot hörpölgetnek.

Epedezés közt váltam meg Tercsitől, ’s váltott lovakon felértem Pestre, az óriási léptekkel haladó városba, mellynek szokott porfellegeit, most egypár napos esőzés kellemesen enyhíti vala. Barátunkhoz Gesztey fiscalishoz szálltam, ’s hogy időt nyerjek, melly a’ nyugtalan vőlegénynek vesztegleni látszik, azonnal dolgaimhoz láttam. Megvásárlottam; de legfontosabb vásárlásomat, az én Tercsim’ florenczi kalapját, mint illik, koronául utóljára hagytam.

Felette legelébb is asszonyi consiliumot tartottam azok közt, kik Gesztey barátom’ ismeretségéhez tartoztak. Az ülés nem vala kurta, sem épen vita és zsibaj nélkül való. Mustrára eresztettek minden kalap-formák, felkészülések, kalap- és divat-árúsnék; ’s ennek végzése után elmentem a’ pesti legnevezetesebb divatárusnéhoz Khernnéhez, felhánytam vetettem egész kalap-bőséget, és sok válogatás, tanakodás, tusakodás után, mellyek közt izzadság’ öreg cseppjei keltek homlokomra, kiválasztottam a’ két legszebbet; de már e’ két kalaptestvér közt határozást tenni, tehetségemen felűl vala.

Édes kisasszonykám! így szólíték-meg egy asztalka mellett kalapot tűzögető szőke lyánykát, kérem, méltóztassék felpróbálgatni ezen kalapokat; állásaikról tán inkább választhatok.

Szívesen! felele ezüst hangon a’ lyányka, ’s egymás után felillegeté szép fejére kalapjaimat. Ah! még nehezebb vala most a’ választás! A’ szép sárgás buja fürtös főn igézve állott mind a’ kettő, ’s a’ szem akaratlan lesimúlt a’ kalapról a’ piros arczokra ’s a’ kellemes kék szemek’ tükrére. Ezer szerencse, hogy vőlegény, még pedig menyasszonyomnál hagyott szivű vőlegény voltam, ’s hogy jegyesem nem volt rútabbacska a’ kalappróbálónénál! Hát még Tercsimnek gesztenyeszín fürtjein mint fog állani! képzelém magamnak, ’s örülék előre gyönyörködésemnek. Épen ez veszélyünk nekünk férfiaknak, hogy olly szépen áll a’ kalap a’ nőnemnek!

Szép kalap ez is, amaz is! mondám hizelgve; de nem tudom, nem a’ felpróbálóné ad e nekik kecset? Már én csak a’ kisasszonykára bízom a’ választást; mellyiket javasolja?

Pirulva mentegeté izlését az én leánykám, de unszolásomra még is ide nyujtá az egyik kalapot. – Talán testvére’ számára méltóztatik ezt venni az úr? kérdé nyájasan.

Igen is, a’ testvéremnek veszem, felelék felhangon, ’s kifizetém a’ kalap’ árát, pontban száz pengő forintot. Egy pár marok szalmáért száz forintot, édes Ferim! számold ki csak, kérlek, a’ bodvai szérümön fekvő tizenöt öles zsupasztagomból mintegy hány száz forint jöhetne ki? Óh magyarom! –

Kendőbe könnyeden kötve, kezembe adá az árusné a’ kalapot, ’s én az édes terhet gondosan vevém jobb kezembe, sietvén vele szállásom felé, melly a’ külvárosban fekvék.

A’ sátán, a’ melly szívhez nem férhet, aprilt járat^* azzal. Egy német, sovány görnyedt lovával, ’s felesleg rakott szekerével, egy pocsolya’ közepén – mert Pest’ elővárosai még ezektől nem általában mentek – elakadt, ’s szokás szerint, a’ helyett, hogy terhéből szedett volna le, ereje-hagyott lovát ütötte; azon erőt, mellyel lován könnyíthetett volna, ütései’ súlyosítására fordítván. Hideg bámészkodással állta a’ jelenést egy csoport ácsorgó nép kőrűl, ’s részint kaczagta, részint gúnyolta a’ szekeres’ gyáva szitkait, mellyekkel ártatlan lova’ tehetetlenségét illette. Orczámba szökött e’ méltatlanságra a’ vér: Ember! kiálték eltüzesedve a’ hóhérlónak, meg ne üsd lovadat többé, mert visszamérem hátadra minden ütésedet! – Reám mereszté szemét a’ fuvaros, ’s látván kezemben a’ kalapot, minthogy inasnál nehezen nézhete többnek, csípőire szegzé kezeit: Tessék hát az úrnak kivonni a’ szekeremet, felele nyers durvasággal; a’ ló az enyém, érti az úr? ’s erre olly mérges egypár ütést zúza a’ szegény párára, hogy az nyögve roskada a’ szekér előtt térdre.

Martin, te nemes szivű angol! hiszem, metempsychosist óhajtál az illy állat-kinzóra; hadd szállna idővel lelke a’ kinzottba, hogy duplán kapná ettől a’ mértéket vissza, mellyel ő mére annak!

Látám, hogy gorombasággal, mellyben a’ fuvaros mesterem lehete, nem boldogulok, ’s más útat vevék.

Sógor! kiáltám a’ dühösködőnek, adja el kend nekem azt a’ lovat. Mit adjak érte?

Igaz tapasztalás, hogy pénz és nyereség-remény, próbált ellenmérge a’ gorombaságnak. Egyszerre lesimulának az én emberemnek dult vonásai arczán. El biz én, uram, ha megadja az árát! felele, ’s ezt ő, látván őszinteségemet, jó fenn szabá, inkább kénye mint a’ ló’ becse után.

Egy nyugalmazott főhadnagy’ nemes segítségével még is megtettem az alkut, hevenyén kifizettem a’ pénzt, és siettem kifogatni az istenadta állatot, nehogy új méltatlanságok érjék.

De, uram! elébb kivonatom ám a’ terhemet, mondá eszmélve a’ szekeres.

Nem azt, sógor! kiáltám eltökélve; kezedben a’ pénz, enyém a’ ló. Látván a’ fuvaros csillogó szememet, a’ főhadnagy’ emelt botját, minthogy a’ tolódott nép is, mint szokott, ha akad, ki példát mutasson neki, részemre zajgott, nem épen dörmögés nélkül kifogta a’ lovat ’s egy kopott kötőféken kezembe adta azt. Itt van, uram! így szóla fauni kaczajjal; akár sáfránnyal tartsa ezentúl az úr.

Felejtém tüzemben, hogy borravalóért vezetheté valamellyik az ácsorgottak közzűl a’ lovat, ’s magam indultam meg vele. Már utamban tértem azon eszméletre, hogy Pest’ útczáin, csoport nép’ bámultára, egy csontvázzá éheztetett kinoztatott görcsöt vezetek. Mit árt? gondolám magamban, messze lakol Pesttől, nyolcz éve hogy kikerűltél belőle, így ismerőstől ne tarts! – Illy önbiztatás alatt telhetően haladtam sovány pegazommal, gyanúsan tekingetve azonban mindenfelé: nem látnak e ismerős szemek vele? Milly gyenge az ember! édes Ferim, pedig nem méltóbb joggal leheték e kevély utánam kullogott görcsömre, mint sok hintós urak, az előttök csillogó hízott tátosokra?^*

Rám bámészkodtak a’ ház’ lakosai, kik épen házbútorokat mosogattak, tisztogattak, szobákat fejérítettek, a’ kies tavaszi nap’ ingerére az udvaron, a’ mint lovamat a’ kapun bevezettem. Zavarba jövék szemmeresztéseikre, ’s egykettőnek köztök kétes mosolygására; mert hogy’ adjam elő egy pár szóval történetemet? Zavarodásomban meg találám rántani a’ kötőfék’ szárát, a’ nem igen erős alapzatú ló nagyobbat lépe előre, ’s időóta kovácsot nem ismert körmét olly nyomosan tevé lábom’ fejére, hogy eljajdulék belé, ’s nem vélék mást, minthogy lábom ketté szakadt. Sántítva menék az ól felé, hová a’ fejérnép’ kaczagása kísért. Gesztey nem vala otthon. Bekötöttem orczám’ lángolása közt a’ lovat az ólba, mellyben egy mangorlón kivűl semmi sem állott, ’s azonnal siettem megfejteni történetemet, ha csak nagyából is, a’ háznép előtt; mert alig lehet nyommasztóbb képzelet annál, hogy együgyűknek tartatunk. Csak eszünket ne hozd kétségbe, szivünkre nem vagyunk olly kényesek.

Kiléptem az ólból, ’s mentségemet akartam kezdeni, a’ mint a’ ház’ asszonya, egy paprikaorrú ’s egész kocsi’ hátuljára hízott németné – ki, mint Gesztey mondá, nagyon jó asszonyod, ha nem goromba veled – gyalulatlan kaczajjal kérdé: Mi lelte a’ ruhámat? Megfordulok ’s látom, hogy új kaputomat hátul az utánam czammogott paripa úgy befercsegtette sárral, hogy szinére is alig lehete ismerni. Ijedten kapok a’ kalaphoz, ’s még ki sem bontom egészen a’ kendőből, a’ mint iszonyú rémülésemre látom, hogy diónyi pecsétek tarkítják ezen féltett kincsemet. Majd elsűlyedék a’ boszú, harag és szégyen közt, mellyek kárvallásomra környékezének. Nem gondolék az utánam harsogott kaczajokkal, sáros köntösömmel, sánta lábommal, szaladék dísze-vesztett kalapommal szinte Khernné’ boltjáig.

Asszonyom! mondám sebten, mit mond ezen kalapra?

Asszony. (öszve csapván kezét) Mi a’ patvar? Uram, ennek vége! mit csinált vele az úr?

Én. Egy kocsi nyargalt el szelesen mellettem, ’s az hányt öszve. – Pirulás- és idő-kimélésből így fanyarodtam, édes Ferim, egy kis pártütésre az igazság ellen, mit, tudod, tréfából sem szenvedhetek.

Assz. Ezen, kedves úr, segíthetni ugyan, de ollyan, millyen volt, soha sem leend többé.

Mit teheték hát egyebet annál, hogy párjára cserét tevék, szerencsésnek tartván magamat, hogy azt negyven pengő forint toldással megkaphatám.

Visszasiettem szállásomra vele. Gondos voltam most kikerülésében mindennek, mi kedves Tercsim’ szép fejecskéje’ egykori^* diszének árthatott volna. Kapuk alá vonultam, hacsak siető ember jöve is velem szemközt, lónak, kocsinak pedig épen más útczákra tértem ki. Azonban, még néhány lépésre valék szállásomtól, a’ mint belőle éles zaj és asszonyi perlés zajlék előmbe. Kiváncsin kettőztetém lépteimet, berohanék a’ kapun – ’s ím iszonyodva látám, hogy bőrömre foly a’ per’ zaja. Ingerlett pókaként torzonkodott a’ házi asszony ’s lakónéi reám. Siketűléstől kelle fülemet féltenem, hadazó kezektől óvnom szememet, ’s idő telt bele, míg megérthetém, mivel vádoltatom. Gondold el, édes Ferim, míg én kalapot cserélni járok, az én gyász csillagzatú lovam leoldja magát ügyetlen kötéséről, kibolyong az ólból, ’s a’ fal mellé támasztott mosott ablakokból kettőt ledönt ’s öszvetör; ezen felűl, a’ mint a’ méregre fortyant fejérnép meszelőkkel kergeti, szilajodtában első lábával egy findsákkal rakott kosárba tapod ’s néhányat cserépre zúz. Már ekkor szétdúla minden gátot az asszony-sereg’ dühe, könnyen fogollyá tevé a’ szűk udvaron a’ kártevőt, ’s lakoltatá sovány bőrét az ártatlan bünhödésért.

Urat illet az illyen görcs? pöföge a’ széles németné; veszett volna az úrral együtt országába!

Asszonyom! kiáltám dörgő gordonomon, ’s parancsos állásba meresztém magamat, egy szót se többé hozzám! se ütést lovamra! azt megmondom. Számolja öszve kárát, én fizetem.

Megtevém ezt ’s elöltem a’ zajt. Újra bekötém lovamat az ólba, kötőfékét jól ráhurkolám, ’s kalapomat, minthogy Gesztey barátom, kinek csak délfelé igérem hazaérkeztemet, még nem vala otthon, sem szobája nyitva, letevém a’ mangorlóra. A’ házi asszony’ szolgálója utánam lopódzott, mint sejtém, kilesni: mint fogom lakoltatni kárt okozott lovamat; de ugyan tehetém e ezt? Ártatlanabb e nála az alvó ember? ő éhezett, ’s eledelt kutatva eszméletlenűl kárt tett. Látjuk milly dúlást nem tesz nálunk okos állatoknál az éhezés, még pedig nem csak a’ táplálékok’ kerülhetetlen, hanem az aranynak kerülhető éhezése is. – Nem! ártatlan éhező állat! kiáltám, nem teszek úgy veled, mint mi szoktunk egymással tenni; nem büntetlek a’ helyett, hogy enned kellett volna adnom, ’s továbbra is kényszerítselek újabb kártételekre!

Eszembe ötlött, hogy fogadó van közel. Bezártam hát az ólat, nehogy odajárásom alatt a’ háznépen új csínyt tegyen átkozott lovam,’s minthogy legényem, kit ipam’ hagyásából Budára kelle Csikary tanácsoshoz küldenem, még sem tére vissza, magam siettem, abban bizakodván, hogy ismeretlen vagyok, szénáért a’ fogadóba.

Vendégei lévén a’ fogadósnak, várnom kelle a’ kivánt egy pár kötéske szénáért. Mintha pelengéren álltam volna addig; mert némellyek vizsga szemmel kezdének czirkálgatni, kétkedésökben és találgatásokban: úr vagyok e én, vagy inas? ’s ha az első, mire besározott köntösöm mutatni látszott, hogy jövök a’ széna-kéréshez? Azonban sokára megkapám a’ szénát, ’s két kezembe fogva azt, sieték ki a’ kapun, a’ mint – gondold el döbbenésemet? – Császláry fő szolgabiró, feleségestől, szemközt velem jő be a’ kapun. Méregető szemmel tekint mind kettő reám pirulóra, és széna-portiómra. Mi a’ gutát keres itt öcsém uram a’ szénával? kérdé Császláry.

Itt vagyok a’ szomszédban szállva, felelék kínos zavarodással; az inasom –

Aha, most tudom én a’ dolgot! Egerész ember most öcsém uram, a’ mint hallám; úgy e lovakat vásárolt, azoknak viszi a’ szénát?

Igen is, édes bácsim, az inasomat –

No látnom kell a’ lovakat, majd megitélem én: jól vásárlott e, öcsém uram? Miska te! hozd csak utánunk ezt a’ szénát! Adja kezébe öcsém uram.

A’ hőség vert, édes Ferim; de a’ nyugtalan ’s lóban kedvteléses Császláry karon fogott ’s vitt. Az út kurta volt magyarázatokra, az udvaron künn motozott a’ háznép, ’s így, míg nyilatkozhattam volna, kirántotta a’ fő bíró az ól’ ajtaját. Ki szép kedvesével reménylt öszvejövetelt, ’s ennek nagy anyját találta a’ jelelt helyen, épen olly formán bökken, bámul és mereszt szemet, mint Császláry mereszté bámultában szemét reám, rólam a’ lovamra, ’s erről ismét vissza. A’ követő hajdú kaczagott, én szólni akartam, de zavaromban szókra nem akadtam; mígnem Császláry egy lelkes hahotával ’s kisuhant szitokkal lélek-lyukat vágott iszonyú zavarodásomnak.

Mi a’ mennykő asszúság ez, szép öcsém? Fogatot akarsz hozzá állítani? vőlegényi fogatot? Nagy lelke lesz a’ menyasszonynak, ha reá ül.

Édes bátyám! felelék szemlesütve, ez a’ boldogtalan ló aligha nem őszi aequinoctiumkor, melly leggyászosabb része az esztendőnek, született, mert ez már annyi zavart okozott nekem, mióta bele bonyolódtam, hogy tán egész éltemben sem lesz több bajom lóval, ’s a’ mi több, már két hazugságra is birt, mit eddig fizetésért sem tettem volna. Elejétől fogva elbeszélém neki történetemet.

Kaczagott a’ fő bíró, de kezemet szívesen szorította: öcsém uram jó ember, mint édes atyja volt, mondá; de a’ szokott kerékvágáson járó nagy világ gyakran megkinálná itt Pesten a’ csörgő sapkával.

Vissza ment szállására a’ szolgabíró, én pedig átoklepte lovamnak vetettem szénát, ’s csodálva vettem észre, hogy az ismét szabadon van; hanem ezúttal nem oldozta le magát, hanem az avult kötőféket szakította ketté. Mint tapasztalám, nagyon ki kellett éhezve lennie a’ jámbornak. Mohón esett most az istenadta a’ szénának, ’s csaknem könnyező jótéti örömmel szemléltem faló étvágyát.

Most Gesztey lépett be az ólba, ’s félbe szakította gyönyörködésemet annak szemléltében: mint harsoghatja éhes lovam a’ szénát. Szíves mosolygására újra el kellett beszélnem történetemet.

De már most mit csinálsz lovaddal, jó fiú? mondá beszédem’ végeztével Gesztey; haza tán csak nem viszed vőlegényi ajándéknak?

Eladom holnap bár mi ócsón, de ollyannak, ki jó gondját fogja viselni; mert holnap után indulnom kell.

Ezzel, dicsekedni kívánván a’ kalapommal Gesztey barátomnak, a’ mángorló felé fordultam; de egek! mint nem rémültem vissza, látván, hogy florencziai kalapomnak a’ kendőből ki állott részét, elszabadúlt lovam drága eledelűl használván, jó darabon kiharapta. Fájdalom, méreg, boszú dúltak ezen felfedezésre bennem. Az illy napokat, mint a’ mai, nevezték, édes Ferim, a’ régiek átkos napnak, ’s valóban megy is néha rajtunk olly nap keresztűl, mellyen a’ sátán mintegy ingerkedik velünk; fonákúl öltjük ruháinkat, minden törik szakad kezünkben, nem leljük a’ mit keresünk, várt barátunk helyett hitelezőnk toppan be hozzánk, ’s a’ tb.

Most már kitörő boszúlángomat nem tarthatom többé, kikapám Gesztey barátom’ botját kezéből, mérgesen emelém a’ lehetőségig felembe, hogy annál súlyosabban mérhessem azt a’ kártevőnek hátához, a’ mint ez, szegény pára, nem sejtve a’ felette lebegő veszélyt, egy csomó szénával munkás szájában, ártatlanúl felém fordul ’s a’ legnyájasabb, sőt mondhatnám, hálásabb képpel a’ világon, reám tekint. Nem, Ferim! lehetetlen volt csontvázzal határos oldalaira eresztenem botomat, leesett kezem vele. Nem bántlak szegény állat, mondám, egyszer kóstolál drágább eledelt magadnál, de hányszor nem koplalál a’ legsilányabb eledel’ hiányában!

Hogy minden bajnak, balesetnek lehet jó következése is, most magamon tapasztalám. Tevék egy olly felfedezést, melly a’ világ’ florenczi kalapjával felér, ’s mellyet én, apának joga lévén nevet adni fiának, haraghárítónak nevezek. Boldogult Franklint az egész világ tiszteli, ’s méltán, hogy mennykőhárítót talála fel; mit nem várhatok én az igazságos maradéktól sokkal fontosabb felfedezésemért? Mennyivel kártevőbb a’ mindennapos harag a’ nyári mennykőnél, mennyivel borzasztóbbak egy dühösnek vérben forgó szemei, boszút lihegő ajkai az égi sötét borúnál, melly felett jóltevő lélek járdal pompás szekerében, égi tüzek’ felséges csatázásainál, mellyek egy természet’ titkaival biztos bölcsnek emelik inkább szivét, mint nyommasztják!

Együgyű találmányomra, mellyből nem akarok titkot csinálni, igy bukkantam: már forrt a’ boszú bennem, azt hát többé magamba veszély nélkűl nem fojthattam, azonban azt méltatlanság nélkűl a’ szegény lovon sem önthetém ki – mit tevék hát? – Olly tárgyat keresék hirtelenében magamnak, mellyen mérgem’ tölthetném, a’ nélkűl hogy valakinek ártanék vele. Annálfogva legelébb is a’ kötélgyártót vevém szitok alá, ki olly rosz kenderből foná kötőfékemet; majd azt kárhoztatám torkom’ teljességéből, ki legelébb gondola szalmából kalapot készíteni, ’s dörgő szavaim közbe olly tüzesen hadazék a’ bottal körűlem, hogy Gesztey barátom magát féltve hátrált ki az ajtón.

Ez jó gondolat, barátom, mondá kaczagva Gesztey, hogy ollyanokon töltöd ki mérgedet, kiknek távollétök vagy tán már sirban senyvedésök miatt nem árthatsz; de a’ szegény kalapcsinálót bizony méltatlanúl szidod. Mi könnyebb a’ szalmánál? ez épen nem nyomja a’ szép asszony-főt.

De gyakran annál inkább a’ férj-főt, felelék még ki nem hűlve. Hidd el, barátom, sovány Bucephalom^* vitézebb tettet követett ma el, mint sok ezer férj hazánkban, ki remegne csorbát ejteni szép nője’ kalapján.

Délután új kalapot vásárlottam, de már nem Khernnénél, mert gúnytól féltemben, ha ingyen adja is a’ harmadikat, még sem mentem volna boltjába többé. Egy csínos, fél francz, fél német, bő beszédű sovány asszonyka volt árúsném, ’s minekutána sok üggyel-bajjal ismét kiválasztottam egyet, becsületére és reputatiójára utasitgatva^* erősítette, hogy Pesten olly szép, helyes állású, felkészülésű, tartós, jó mívű kalap nincs több, ’s egyedül csak azért tisztel meg vele engem, még pedig olly olcsón, hogy becsületet vívjon ki nálam, mellynél fogva máskor is megkeressem. Szólj, ki ne vett volna tőle? Kifizetém a’ kalap’ árát, ’s mint igaz magyar káromon okván,^* azt azonnal tokba pakoltatám, hogy többé még csak levegő se érje hazáig.

Másnap az vala első gondom, hogy lovamon túl adjak. Árát csekélységre szabván, legényem csak hamar kerített árost, egy kertészt, ki a’ lovat, heti vásáronként, zöldség- befuvarozásra akará használni. Szivesen és könnyen alkuvám meg vele, vélvén, hogy szegény gyötrelmes lovam arany napokat lát nála, nem súlyos terhe’ hulladékiból jól lakhatik naponként, ’s egyszer valahára tán még kimúlása előtt is megpihenhet. Elvitte a’ lovat, én pedig még némely apróbb dolgaimat végzettem. – Azonban épen vacsoránál űlénk, a’ mint a’ kertész bekopogtat ’s köszönése után jelenti, hogy a’ lovat visszahozta, mert kórságos; ezen súlyos belső bajról pedig mindenkor az eladó felel. Kirohantam Gesztey barátommal, ’s kihallgatván egypár hozott tanúját a’ kertésznek, láttam, hogy teljes igaza van. Vissza adtam pénzét, de közel voltam új kifakadáshoz, hogy ismét nyakamon a’ ló, ’s most már jó lélekkel el sem adhatom. Mit tegyek vele? agyon veressem, én pártfogója? Sem szívem nem engedte volna ezt, sem helyem, sem időm, de emberem sem volna hozzá.

Ezt már csak valami parasztnak ajándékozza a’ tens úr, mondá legényem.

Igazad van Jancsi, felelék; ’s más nap a’ legelső parasztnak ajándékozám, megmondván neki a’ ló’ nyavalyáját; ’s hogy jobb kedve legyen hozzá, borravalót is adék mellé. Egy mázsa esett le szívemről, a’ mint áldás közt kivitte a’ kapun a’ paraszt.

Másnap reggel felkészülve állott az útra szekerem, a’ forspontos befogta lovait, én búcsúztam Gesztey szíves barátomtól, ’s hálálkodás közt léptem ki az udvarra – a’ mint rettenve látom, hogy gyászos lovamat újra hozzák be a’ kapun előmbe. Rosz lelkek kísértnek e? kiáltám lángba borúlva a’ kalapemelő parasztnak. Mi baj van?

Uram! felel a’ paraszt, ez a’ kocsmáros, kivel a’ keresztúri csárdában találkoztam, azt állítja, hogy övé a’ ló; ezelőtt két esztendővel lopatott el tőle a’ helység’ legelőjéről. Én váltig mentekeztem, hogy uraságtól kaptam, de nem adtak szavamnak hitelt; mert mit keresne, úgymond, uraságnál illyen ló? ’s a’ vármegyére akartak czipelni. Szerencse, hogy még itt kaptam az urat.

’S valóban úgy volt a’ dolog. A’ kocsmáros, helysége’ bizonyság-levelével bebizonyítá tulajdonosságát, ’s egy pár tanú is volt vele; de a’ ló ellopattatásakor nem volt kórságos, állíták ezek. És így az úrnál romlott el, hanyakodék^* a’ kocsmáros; ez nem az én károm.

Barátom! én csak tegnapelőtt vettem a’ lovat.

Van e róla passusa az úrnak? A’ kárt, sőt lopást is, azon keresik, kinél a’ jószág megtaláltatik.

Mit szólhattam erre, édes Ferim? Tudtam, hogy passus nélkűl lovat venni nem szabad; de az én helyemben kinek jutott volna ez eszébe? Forspontosom nyugtalanúl várt felülésemre, magam is égtem hamar haza juthatni, a’ kocsmáros nem igen látszott hajlónak arra, hogy hasznát elszalassza, a’ dolog még sok bajba keverhetett ’s tán még egypár nappal útamat is hátráltathatta volna – e’ szerint mit tehettem mást, mint nem nézni néhány forintra, a’ kocsmárosnak, alku után, kárpótlást fizetni, ’s dünnyögö szitokkal ülni kocsimra fel.

A’ lovat ne lássam többé! kiáltám még egyszer ki a’ kocsiból, különben lóhalál és emberverés követi a’ dolgot!

Hajtaték hazafelé, ’s szinte könnyebbűlt lélekzetem, a’ mint a’ zárt városból a’ szabadra kiértem. Be rab a’ gyepi ember a’ városban! édes Ferim. Örök ostrom alatt áll úgy maga mint erszénye.

Tercsim’ kalapját, féltő gondossággal egész úton térdemen tartám, édesen foglalatoskodtatván az egyszersmind képzeletemet a’ kedves lyányka körűl. Szerettem volna szemébe nézni annak a’ szerencsétlenségnek, melly kedves terhemhez férhet vala; még kocsi-dűlés’ esetére is készen álla fejemben a’ szabadító terv. Illy hív őrzésem alatt el is juta velem szerencsésen a’ kalap Kérbe, ’s Tercsim’ kapuján dicsőségesen behajtaték.

Az első csók után, mint vélhetni, a’ kalap iránt esék az első tudakozódás. Hoztam angyalkám, felelék, nem büszkeség nélkűl, ’s fogadom – a’ divat-árúsné’ lekötött becsületébe bizakodva mondám ezt – hogy egész Pesten nem volt olly szép, olly helyes állású, felkészülésű, tartós és jó mívű kalap, mint ez. Ragyogó szemekkel nyitám fel a’ tokot, még ragyogóbbakkal lesé Tercsi foglalatját, ’s kiemelém vásárlásomat.

Kezébe fogá azt az én szép mátkám, de a’ ragyogó szemek látomást borulának, míg nem búsan kezdének azok függni a’ kalapon és rajtam. Jó kalap, szép kalap, mondá végre lassú hangon Tercsi, ’s egy hosszú sohajtás kele szavaival melléből – de nem florenczi, hanem csak velenczei!

Velenczei? kiáltám, ’s rá merede a’ kalapra pillantatom; bűn-bánói képpel állék a’ bús lyányka mellett, ’s nem merék feltekinteni reá.

De semmi! szóla vidulva Tercsi; ez jó lesz a’ szobaleányomnak, én majd veszek magamnak mást; de nem bízom ám férfira többé. E’ szókra pajzánon símogatá orczámat.

Tehát ezért futottam, fáradtam, tűrtem, én jámbor, annyit, hogy végtére is szobalyány pompázzék kalapomban?

Nevelte bánatomat az is, hogy előmutatván a’ ló csorbította kalapot, az minden nő-személytől egy szájjal igaz florenczinek ösmerteték, ’s elbeszélvén a’ két kalappal esett történetemet, még ráadásúl bánatomra kinevettetém.

Nem hozék kalapot mátkámnak, pajtás Feri! csak még enyémet ne vegye el pótlékúl a’ kis álnok. Szeme szája ugyan igen reá áll. Isten neki! nem leszek sem első, sem utolsó, kit e’ sors ér. Isten hozzád.

 Ollyan szép volt! ’s a’ mulandóság még sem kímélte meg; ollyan jó volt! ’s a’ természet’ vastörvényei kivételt nem szenvedtek iránta; ollyan okos volt! ’s a’ méltatlan atyai átok még is megrendíté. Indiának heves ege érlelé-meg őt ’s balitéletek’ áldozatává tette. Ah, miért nem élhetett boldogabb ég alatt! hogy körében örömek keltek volna, bőven, mint Gangesz’ partjain az ibolyák.

Indiának heve nem tűr középszerűséget; mind az erény, mind a’ vétek magasabb fokra hágott, mint a’ mi hidegebb honunkban; félkötött az elme nem tud lenni, vagy szabadon szállongja az igazság’ országát keresztűl, vagy egészen bilincselve van alaptalan véleményekhez. A’ szerelem is gyűlöli a’ mindennapi pályát. Félig szerető nincsen ott, a’ kebel vagy hideg, mint Dhavalagiri’ hava, vagy forró, mint a’ tengerszéli homok.

Nálunk a’ megholt kedvest könyűk kísérik sírba, ott a’ nő adja magát kisérőül a’ testet emésztő lángok közé, ’s elröppen Visnu’ regényes országába. Mi türödelmes türödelmetlenek vagyunk, India’ népei türödelmetlen türödelmesek.

De Vajkoontala nem volt türödelmetlen. A’ Himalája’ egyik völgyében nőtt föl, ’s kebele nyílt lön, mint az anyatermészeté. Egy hatalmas bramín’ leánya volt ő, bráma’ papjáé, ki Dehlian’ szent forrásinál lakott. Ezen forrást maga bráma is megizlelé, igen jónak találta ’s különös áldásával áldá meg. Azóta ezerek és száz ezerek tódulnak oda, a’ forrás’ nedvét ivandók, a’ közelebb fekvő tóban megfürdendők, hogy bráma’ kegyelme bőven áradozzon rájok.

Ezen búcsúünnepnek három ízben volt már Vajkoontala fő dísze. Ő találtaték legszebbnek Hindostán’ lánykoszorújában, neki kellett bráma’ fejére a’ virágkoronát föltenni, ő énekelte el bráma’ hatalmának dicséretét. Hindostán’ ifjainak szeme reá nézett, ezeren ohajták őt nőül, ’s Vajkoontalának, azaz Éden’ leányának, nevezék.

De Vajkoontala még nem szeretett. Jöttek a’ legszebb bramin-ifjak, a’ virágkoszorús brámának bemutaták áldozatukat ’s a’ leány’ énekét ismételék. Vajkoontala velök hallatá hymnus-dalát, de keble csak az istenség’ elébe dobogott.

A’ harczoló ksetriák’ küldöttei is megérkeztek, áldozatukat bemutatták a’ virágkoszorús bramának, ’s a’ leány’ éneket ismételék. A’ küldöttek között pedig hatalmas királyfiak, bátor harczosok voltak, de Vajkoontala velök nem hallatá hymnus-dalát ’s kebele csak az istenség’ elébe dobogott.

A’ harmadik, a’ vaisiák’ osztálya is külde ajándékot. Nyulánk barna ifjak hozák azt föl, a’ risből és válogatott gyümölcsből állót, de szemök, bráma helyett, az ékes leányon felejtkezett. A’ hála-hymnust elénekelék brámának, de a’ leány velök nem énekelt ’s kebele csak az istenség’ elébe dobogott.

A’ negyedik osztály, a’ sudráké, leghátul jött ’s egy aranyos köntöst hoza brámának ajándékul, szépet, becseset, mellyen húszféle mivész remekelt. A’ köntöst pedig huszonnégy ifjú hozta, de bráma helyett mindnyájának szeme a’ leányra fordult, ’s imádsága helyett elégedetlenkedett az istennel, miért nem tevé remekét az ő osztályokba? A’ leány’ énekét ismétlék, de Vajkoontala velők nem énekelt ’s kebele csak az istenség’ elébe dobogott.

És midőn a’ negyedik osztály is elment, a’ leány körülnéze ’s várá, hoznak e a’ pariák is áldozatot. A’ pariák pedig nem jelentek meg. Nem szabad ő nekik még brámához is járulni, nem szabad áldozatot hozniok az erdő’ vadgyümölcseiből, a’ vadhúsból és gyökerekből, mellyekkel tengődnek. Az ő ajkokon nem zendült meg a’ leány’ éneke, Vajkoontala velök nem énekelt, de kebele nyugtalanúl dobogott bráma felé.

„Szerelem’ atyja!” – így fohászkodott föl a’ leány, térdére hajolva, ’s rózsa-ajkain a’ világ’ idvessége látszék mozogni; – „kinek agyában szerelemtől fogantaték a’ világ ’s szerelem által fejleszteték ki, honnét lehetsz némellyek iránt olly kevés irgalommal? Szerelmed ékesíté föl tarka színökkel a’ virágokat, szép hímezettel a’ pillangókat, erdőkkel a’ hegyet, fűvel, folyókkal a’ völgyeket; némelly emberektől pedig mindent megvonsz, ’s alacsonyabbakká teszed őket a’ por’ férgeinél! Szerelematya! légy jó mindenek ’s a’ pariák iránt is!”

Így imádkozék akkor az ünnep’ királynéja, bráma’ szerelmetlenségének tulajdonítva azt, a’ mit honosainak igazságtalansága szült és táplált. Most imádság nélkűl szúnyadoz egy alacsony kunyhóban, távol minden emberi lakhelytől, nem bízva brámában, nem az emberekben. Az idő’ viszontagságai meghányták, kivetkezteték testét az erőből, de lelkét gyöngévé tenni nem tudák. Kevés nap van még életéből hátra, ’s ki palotában fényes pagóda mellett születék, alacsony kunyhóban húnyand el erdők’ sivatagain. Szomorúan, némán űl mellette a’ férj, ki neki mindene ’s kinek ő kedvesebb az életnél. Az élet’ jeleit lesi arczán ’s a’ csak alig emelkedő mellen. Szemeiben könyű rezeg.

Akkor is könyű rezgett az ifjú’ szemeiben, midőn először pillantá meg őt Dehlián’ forrásánál, a’ szent erdő’ csendében, hova pariának menni nem szabad. Megölve találta atyját a’ kunyhó előtt, mert a’ pariát akárkinek is szabad megölni; átadá őt a’ lángoknak ’s bujdosni kelt, hegyen, halmokon. Himalája’ ágai között bujdosott, föl-fölmeresztve szemeit a’ havas ormok felé, hol Hindostán’ istenei tanyáznak, ’s honnan a’ boldog hajdan’ bajnokai a’ hanyatlott jelenkort vizsgálják. És szemeit hiában mereszté föl, segedelem onnan nem szálla le hozzá; hiában fohászkodott föl brámához, az ő segedelmének kora elmúlt; hiában zokogott, szava hallatlanúl enyészett el a’ völgyek’ távol éjjelében.

„De miért is sírsz, idűlt gyermek,” így szóla gyakorta magában; „nem pariának fia vagy e, ki előtt ég’ ’s föld’ kegye zárva? Merészlél a’ dhavalagiriakhoz folyamodni, sikeretlenűl; ők csak a’ boldogokat hallgatják meg; a’ földiekben pedig ne bízzál, atyádat ők ölék el. A’ rengetegek’ rejteke a’ te brámád, ez véd a’ szemektől és véd a’ haláltól; az éjfél’ sötétsége a’ te nappalod, mert a’ paria a’ legéjfélibb bagoly, kinek még az est’ szürkületét ’s a’ hajnal’ hasadtát is bújnia kell. Nincs neked barát szánva, mert a’ paria segítésre nem született, sem maga’ sem más’ számára, neki csak türnie kell ’s egy lakot tartani a’ medvékkel ’s tigrisekkel.”

Így okoskodott, de hiába törekedék szivét okoskodással megcsalni, egyre szív maradt az, érzékeny könyűket csaló a’ szemekbe. Majd férfiasabb gondolatok lepék meg agyát, ’s ki akará magát emelni a’ sors’ vak nyomása alól. „Csak Hindostán fölé süt e a’ nap?” kérdé; „nincsenek e virágzó völgyek a’ Gangesztől messze, hova bráma’ hatalma nem terjed ki, hol pariának senki nem születik? Azon havasokon túl talán szebb haza van, oda megyek el; ha Himalája’ jegét át hágtam, talán keblem’ jege is fölolvadand.”

És Indiának szép ege alól messzebb akart bujdosni. Születése’ földéről hazába vágyott, durva eszével kitalálva, hogy a’ jogtalannak nincs hazája, hogy ott dereng a’ honi nap, hol az ember sérthetetlen. Útját éjszaknak irányzá, merre hamvas tetőiket egekbe mereszték Himalája’ hegylánczai, ’s némelly folyamot átúszva, némelly veszedelmes ugrást téve, a’ havasok’ aljába ért.

Győzhetetlen akadályok látszának elébe gördülni, megmászhatatlan falakként emelkedtek a’ hegyek, rohanva zúgtak le rólok folyamok, átgázolhatatlan sűrűk lettek az erdők. Egy egész nap kémlelődött nyilás után, de hasztalanul; estve egy márvánnyal kirakott tóhoz juta, mellynek partjai konyúló füzekkel voltak beültetve, távolabb pedig sűrű koszorút képzettek körűle az erdő’ fái. Egy márványlapot is láta, mellyen ezen írást olvasá: a’ tisztáknak tisztulásra.

Megrezzenve ügetett erre tovább, ő, a’ tisztátalan paria; száz ösvények közűl egyiken, egy forráshoz jutott, melly szikla’ derekából csorgott elő, habbá törődve hullott alá ’s márvány medenczébe gyűlt. Szomját akará oltani belőle, de a’ medenczére ez volt vésve: idvességitala a’ tisztáknak. ’s neki tiltva lön az ivás. Elszomorodva ment tovább, átkot nem mondva szivében az emberekre, kik olly irgalmatlanok voltak iránta. De szemében fájdalomkönyű remegett, siker nélkűl hullandó a’ virágos anyaföldre.

Az esti nap’ utolsó sugárai arczára lövellődtek ’s pirosan törettek meg a’ szemcseppekben. Rózsadomb előtt álla, a’ domb’ tetején pedig egy leány volt, kezében öntöző, tele virágápoló vízzel. Es a’ leány meglátá az ifjat, olvasá arczán a’ bánatot, csillogni szemlélé könyűjét ’s szive megesett rajta. Hamar alant terme a’ halomról ’s a’ megdöbbent ifjúnak kezét fogá.

„Ismerem szerencsétlen sorsotokat” mond a’ leány; „én mindenben bőséggel áldattam meg; mentőd leszek.”

„Miként lehetne az, vajkoontának angyala!” felelt az ifjú, és szabadulni törekvék; „nem tudod, hogy megfertőztetve az, ki a’ tisztátalan pariát illeti?”

„A’ jót-tevő nem lehet tisztátalan” mondá igen meghatározott hangon a’ leány. „E’ szent erdő’ csendét csak ünnep’ alkalmával háborítják meg búcsujárók’ csapatai, különben ember alig vetődik bele; te itt háborítatlanúl élhetsz, továbbira pedig gondoskodom rólad.”

És egy titkos barlangba vezeté, hová ösvény nem járult, ’s szellőn és madáron kivűl más alig juta el. És az ifjú tanyát üte a’ barlangban, a’ leánytól gyakorta meglátogattaték, ’s minden szükségeseknek birtokában lőn.

De a’ természet’ fiának a’ gyümölcsös, forrásos, tavas erdőben kevésre volt szüksége; a’ legnagyobbat megnyerte: egy részvevő szívet. Derűlni kezdett élete, mint esős évszak után az ég, és az éggel egész természet. Vidámon folytak le napjai, gondtalan álom éleszté éjjeleit; a’ környék’ szikláival megösmerkedék, sasokat és zergéket űze rajtok. De fő örömére a’ leány szolgált. Birtokába adá ez titkon tudományát, ösmereteit, barlangját megraká könyvekkel a’ pagoda’ ’s apja’ könyvtárából. Az ifjú’ tüzes lelke pedig hamar fölfogott mindent, ’s az együgyű pariából lassanként kimivelt bramín lőn, vagy inkább ál-bramín, mert Indiában az osztályok áthághatatlanok. ’S a’ mint a’ paria’ lelke fejlődék, egyre kedvesebbnek találta a’ leányt; mikor pedig három év’ lefolytával legbölcsebbnek mondathaték Hindostánban, egész szerelemmel csüggött rajta.

Ekkor a’ leány már háromszor koszorúzta meg brámát, születése’ ünnepének alkalmával, ’s köz itélet szerint Vajkoontalának nevezteték. Az utolsó ünnep’ estéjén pedig a’ dsaganatai főpapnak fia megkéré őt hitvesűl, kinek oda is igérteték, hogy három év mulva jőjön és vigye el. Az ifjú pedig szép és okos volt; levoná gyürűjét ujáról, és Vajkoontaláéval fölcserélte. A’ leány megrettent, remegett, sápadt lőn mint a’ halál.

Az ünnep után három nap tartott az eljegyzés’ mulatsága; negyedik napon elszéledtek a’ vendégek, ’s az erdő viszont csendes lőn. Szomorúan ballagott Vajkoontala a’ barlang felé, hol a’ paria nagy várakozással várá, ’s a’ meglátott’ elé örömlobogva szaladt. De a’ találkozás az előbbi nyíltság hiával volt; mert a’ leány hátrált a’ paria’ ölelése elől ’s a’ szokott ajakcsókot nem fogadá el.

Megdöbbenve ’s gondolkozólag állott az ifjú egy ideig, nem merve a’ lesütött szemű leányra nézni. Utóbb megszólamlott: „Legyen bár még olly nemes a’ lélek, földhöz, földi testhez van kötve; legyen bár még olly nemes a’ szív, világban él, mellytől nem szakaszthatja el magát. Ismerlek, Vajkoontala, te bennem nem az ember, nem a’ paria iránt vagy hideg, hanem a’ melly sors engem pariává tett, az téged egy kedvezettebb’ birtokába visz. Menj! a’ pariának nincs egyebe, mint szive, ’s a’ ki az ő szivét birja, az a’ világot elvesztette. Te mindenem valál, te megbékéltetél a’ világgal, az élettel, a’ sorssal; te megmutatád a’ mennyet nekem, mellynek birtokába vágynom vakmerőség. Ah! ’s a’ pariának nincs egyebe az életnél, mellyel neked köszönetet tehetne. Te méltó vagy boldoggá lenni a’ világban, kövesd a’ szerencse’ angyalának intését, pariád csak könyűkre születék.”

És elindult, hogy többé Vajkoontalát ne láthassa. Útját könyei áztatták. A’ leány pedig remegve állott egyre ’s erős lélekzetének szűk volt a’ zajgó kebel. Látá az elmenő ifjat ’s vele letűnni látszék élete. Utána rohant, eléré ’s viszont szótalanúl hallgatott előtte. Szemei vadúl tűzben forogtak. Az ifjú pedig újra szólt: „Nincs fájdalom, mellyet az idő ne enyhítene, nincs keserűség, melly ízét örökre megtartaná; mulandók ezek, mint az élet maga. Nyugodjál meg sorsodon, leány; a’ világ önnézetei szerint méri a’ boldogságot, ’s tartósat csak önnézetei szerint ad. A’ paria mellett pillantatnyi örömek nyílnak, nyomokon annál súlyosabb keservet hordozók, minél nagyobbak voltak.”

De a’ leány nem tudott megnyugodni, sőt elhatalmazott tüzét az eloltására szánt szél még inkább éleszté. „A’ halálé vagy tiéd!” mondá, ’s előtört könyűit az ifjú’ kebelén rejté el. Az ifjú pedig kebelén hagyá őt könyezni ’s boldogságok’ nedvei öszve csordultak.

De hol van tartós öröm a’ világon? A’ melly nap előttünk az áldások’ sugárait hinti, az hátul életölő villámokat készít a’ felhőkben. A’ bramín-apa napról napra nagyobb változást vön lányában észre, utána kémlelődék ’s a’ rettenetes titoknak birtokába jutott. Kitört haragját nem tudá mérsékelni; a’ pariának nyomban kellett volna meghalni, de fegyver nem volt nála egyéb, mint a’ léleköldöklő. Ezzel támadá meg a’ két szerelmest, ’s leányára a’ szent könyvből elmondd a’ legiszonyúbb átkot, melly a’ bramínt is szinte páriává teszi. ’S midőn a’ haragos apa’ hangjai elcsendűltek az erdőben, Vajkoontala apátlan lett ’s a’ világon semmit nem biró, mint életét és a’ pariát.

Az apa kérlelhetetlen maradt. Hasztalanúl szóltak szivéhez virágzó leányának bocsánatért esdeklő könyűi, siker nélkűl ostromlá agyát az ész’ megdönthetetlen okaival a’ paria, ő hajthatlan lőn, ’s az ifjaknak életdíj mellett hagyniok kellett a’ szent erdőt.

’S már három esztendeje, hogy madárszabadon bolyongtak a’ világban, társúl ösmerve a’ leskelődő hiúzt, a’ rohanó tigrist, a’ sírtolvaj hiénát. És életöknek mind ezen vadak kegyelmeztek: de nem a’ kebel’ férge. Észrevétlenűl rongált ez, a’ boldogság’ ölelései alatt sem nyúgodva. Az apai átkot nem tudá a’ gyönge leányszív elhordozni; az idő’ komor viszontagságinak nem volt képes ellenállani a’ neki nem keményűlt test. A’ hajdani ünnepkirályné bágyadtan szúnyadoz az alacsony kunyhóban, távol minden emberi lakhelytől, nem bízva brámában, nem az emberekben. Kevés nap van még életéből hátra, ’s ki palotában fényes pagóda mellett születék, alacsony kunyhóban húnyand el, az erdők’ sivatagain.

Az estre hajlott nap szelíden lövelli be sugárait a’ kunyhóba, fák’ zöld lombjai közűl enyelegve játszadozik a’ szellő az egyre szép nő’ hollófürtein. A’ nő’ arczán pedig égi mosolygás terűl el, soká tartó ’s olly hosszú mennyei éldelet’ jelelője.

„Édes álmok lebegék körűl elmémet” így szóla, szemébe mosolyogva a’ kedves pariának; „a’ jövendő’ titkaiba pillantottam be, ’s most már nyugodtabban válom meg tőletek. Hosszú ideig nem láttuk egymást, míg végre egy távol vidéken találkozánk. A’ te hajaid már fehérek voltak, a’ gyermek pedig virágzó ifjuvá lett ’s te kevély örömmel örvendezél erejének. Szomorúság nem ült homlokodon, mert nem valátok pariák, hanem idegen jó emberek között emberi becsetök’ egész használatában áltatok. – Ölelésed’ örömében ébredtem föl.”

Így szólt a’ nő, de a’ pariának feleletre nem volt szava. A’ fájdalom’ legnagyobb csatáját küzdé, a’ megválásét, életének legnagyobb kincsétől. A’ nő pedig erősebbnek érzé magát ’s fölvezettetni kívánt a’ kunyhó melletti halomra, honnan gyermeksége’ vidékét még egyszer meglássa.

És érzékeny búcsút vön a’ vidéktől, hol a’ távol’ kékjében azon págóda’ tornyai ’s kúpja látszának ki az erdőből, melly gyermeksége’ első fohászait hallá, az ismertnek gyanított brámához menőket. Búcsut vön kegytelen apjától, halavány ajkain áldást bocsátva feléje, az ősz felé, kinn hajdanában olly gyöngéd érzelemmel csüggött. De a’ pariától még nem vett búcsút, hanem lelkének egész jóságában enyelgett vele, ’s tovább izlelteté azon mennyet, mellynek már néhány éven által tette birtokába. A’ búcsuzó nap’ végsugárai inték őket alámenetelre.

A’ nap’ lemente után pedig a’ telő hold emelkedett föl, és szelíd sugárral nézett a’ paria’ keserűen boldog kunyhójára. Némaság ütötte itt föl tanyáját, de annál nagyobb élet mozgott Dehlián’ forrása körűl. Bráma’ születésének előestéje volt, midőn a’ szent erdőben már pezsgenek a’ búcsúsok, a’ forrás’ vizét szörbölik, a’ szent tó’ habjaiban elméjök’ szennyét lemossák, azután pedig homályt keresve, a’ legtarkább csoportozatokban elszúnyadnak. De a’ buzgólkodók nem eresztenek szemeikre álmot. Némellyek ezek közűl jobblábokon bajlódják át az éjt, mások a’ balon; harmadikak csalánba henterednek, negyedikek tövisbokrokat választanak ki tanyául, ötödikek láboknál fogva köttetik fákra magokat, hatodikak korbáccsal, hetedikek vesszővel verik testöket, nyolczadikak hajokat tépik ki, kilenczedikek ruhájokat szaggatják el, míg a’ kevésbbé kegyes rész inkább örömet hajhász.

Illy különbféle munkák alatt kel föl a’ reggel, és az indus-világ’ nagy részét vérben fürödve, kékre vert testtel látja. Bráma pedig, véleményük szerint, gyönyörködik benne, ’s a’ nap’ első sugárával ő is letekint Hindostánra, megáldandó a’ hazát, ha a’ nép érdemeket gyűjte magának. Most a’ nap egészen tisztában kelt föl ’s több mint természetes fénnyel ragyogott Dehlián fölé, mert a’ törődöttek’ száma végtelen nagy volt. A’ bramínok örvendeztek ezen, és számba vevék a’ bünhödteket. Sokan találtattak pedig, kik bráma’ kegyelméből meghaltak. Ötvenkilencz a’ pukkanásig ivott a’ forrásból; kétszázhuszonhét a’ tóba fúlasztá magát; hetvenhárom a’ szent szikláról ugorva tört agyon; huszonöt késsel metszé föl hasát ’s épen haldoklóban volt. A’ nyomorúlttá letteket lehetetlen volt megszámlálni.

A’ megelégedett bramínok örömáldozatot tartottak, mellynek lángjai a’ megholtakat is megemésztették. Midőn pedig a’ hasametszett haldoklók azoknak szerencséjét hallanák, igen megirígylék azt ’s ők is a’ lángokba kivánkoztak. Vágyok elégtételt nyere, ’s kürt, trombita, tárogató ’s czimbalmok’ riadásai alatt áldozatként égtek föl brámának.

A’ tűz elalvóban volt már, midőn a’ szájtátó ’s a’ tapsolásban nem fösvény nép között egy gyönyörű özvegy előre tört. Haját megszaggatá, arczát, karjait késsel megvagdalta ’s igazi kínamazon módján álla a’ sokaság között. Majd föl-emelé szavát, hangjai kellemetesek voltak ’s illy jelentésűek: „Én Madrasból vagyok, hol az idegenek, azon hívatlan kereskedő vendégek, idegen szokásokat hoznak be, Hindostán’ dicsőségét meghomályosítják, ösmeretlen istenekről szólanak, brámát, visnut, sívént nem hiszik, ’s lelkünkön erőszakot tesznek. Férjem megholt, ’s én iránta volt szeretetemet a’ lángokban akarám, anyáink’ szent szokásaként, bebizonyítani, de a’ hatalmaskodó idegenek eltílták. A’ Gangeszbe rohantam, hogy a’ szent folyam át vegye lelkemet ’s elvigye az örömek’ kertébe kedvesemhez, és egy embertelen azon idegenek közűl utánam ugrott, fürteimet megfogá ’s a’ gyülőltem napvilágra kihozott. Gyilokra bízám idvességemet, mellem szúrva lőn ’s boldog önfeledésbe estem; de a’ gonoszság itt sem nyughaték, életre hoztak az idegenek, sebemet bebalsamozák ’s férjem’ látásától megfosztottak. Ide jöttem most, hogy a’ szent hajdan’ lelki gyémántjainak bányájában munkás lehessek, hogy hírem napfényüvé váljon a’ hivők’ számában, hogy a’ lángokban áldozás’ dicsőségét megnyerjem.”

Szavaira taps és helybenhagyó bömbölés következett, ’s a’ zajtól megrendűlni látszának Himalája’ bérczei. Mikor pedig a’ harsogás lecsillapodott, és száz kéz mozdult száraz fahasábok után, többen előállottak az özvegyek közűl, kiket az angolok nem hagytak megégni, ’s mindnyája a’ megégetés’ dicsőségében részesűlni kivánt. Közös lőn erre viszont a’ zajos öröm, a’ hangakarok játszani kezdének, a’ farakások meggyújtattak, ’s az özvegyek ordítva fúltak meg a’ lángok között.

Végtelen előjelei voltak ezek a’ szerencsének, ’s a’ bramínok bráma’ kedvtelését hírdeték magas szóval. A’ főbramín pedig gondolkozólag állt, elméje hevűléssel volt tele, leánya forgott eszében, ’s végetlenűl sajnálá, hogy őt brámának föl nem áldozhatja. Jött pedig a’ dsaganatai bramínfi, Vajkoontala’ gyürűjét hozá, ’s a’ leányt ohajtá ünnepkirálynénak. A’ föbramín pedig szomorúan felelé, hogy Vajkoontala nincs többé.

„Hol nyugosznak tehát csontai” kérdé a’ bramínfi; „hogy menjek és megcsókoljam őket.”

„Azt bráma sem tudja” felelt a’ bramínapa; „’s az ő csontjait hivőnek megcsókolni nem szabad, mert tisztátalanok.”

„És mi tehette a’ föld’ legszebb angyalának csontjait tisztátalanokká?” kérdé a’ bramínfi ’s komoly szemekkel kémlelé az apát.

„Mert pariát szeretett.” lön a’ rövid felelet.

„Hová lön tehát ő?”

„Arról kérdezd a’ szeleket” mondá az apa; „én azt tevém, a’ mit könyvünk rendel. Ő többé nem leányom.”

„Nem leányod többé?” szólt komolyan a’ bramínfi. „És ki tudta azt tenni, hogy ő ne legyen leányod? Végrehajthatod e, őszfej, hogy a’ ki a’ napot látta, azt ne látta legyen, hogy a’ nappal éj-természetet öltsön magára, hogy a’ villám tüzet oltson? És ha ezeket végre hajtád, akkor teheted meg, hogy Vajkoontala ne legyen leányod. – Ah Vajkoontala! te édeni angyal a’ gyávaság’ földén! merre küzdesz méltatlan sorsoddal? Elméd szelíd volt mint a’ reggeli napfény, tested gyöngéd mint a’ nyári harmat a’ virágok’ levelein, miként állhaták ki ezek a’ zivatarokat? Könyekben fúlt el talán életed, szivedet a’ keservek emészték meg. Vagy az erdők’ vadai marczongoltak föl, téged, ki nekem mennyemmé szánattál. És embereknek mondják azok magokat, kik illy kegyetlenek tudnak lenni. A’ tigris vérével is védi kölkeit, a’ hiúz ki nem kél ön faja ellen, az ember szivét, eszét meg tudja tagadni? Hová tevéd atyai érzésedet, midőn a’ leányra kimondád az átkot? hová lön agyadból az ész, mikor azt véléd, hogy a’ szerelem valahogy tisztátalaníthat? Mivel vagyunk mi különbek a’ pariáknál? Azzal, ha okosabbak, miveltebbek, erkölcsösebbek vagyunk. Vagy talám a’ születés a’ világ’ erénye, ’s a’ dicsőséget csak apáinktól kapjuk? Gyávák mi, kik tulajdon erényhez jutni nem tudunk, kiknek agyveleje elsőtől utolsóig fölfordítva van. Nálunk ki okosnak születik, okos, ki erősnek, erős, ki tisztának, tiszta, ki ügyesnek, ügyes; és látjuk általában, milly okosak, erősek, tiszták, ügyesek vagyunk! Okosságunk mellett bár ott volnánk, hol ezelőtt négyezer évvel voltunk, tudósabbak mint most, türödelmesebbek mint most, emelkedők, mikor most egyre szállunk. Erőnk annyira vitt, hogy száz hatvan millió mieinket ötven ezer fegyveres idegen tartja rendben, minekutána persák, mogolok,^* tatárok meghódítottak. Tisztaságunk olly igen nemesíti szivünket, hogy az apa átkot tud mondani leányára; ügyességünk pedig azt teszi, hogy a’ legkedvezőbb ég alatt, a’ legtermékenyebb földön, nyomorultak vagyunk másokhoz képest, és osztályainkba szorulkozva tespedünk, míg más népek szabad vitorlákkal lepik el a’ tengereket, ’s az észnek és munkásságnak teljes pályát nyitnak.”

„De ha bráma úgy rendelte?” szólt kifogólag a’ bramín.

„Mikor és ki által rendelte azt bráma?” viszonozá a’ bramínfi. „Látták e őt valaha halandó szemek, a’ láthatatlant? hallotta e szavát valaha halandó, a’ halhatatlannak? Öreg gyermekek mi, dajkáink’ regéin történeti igazság gyanánt csüggők! Vallási regéink nem azon kornak szüleményei e, mikor a’ szerepeket a’ ruhák játszották, az alattok rejtezkedő tekintetbe sem jött? Ma már bráma elhallgatott; azon különbféle idomok, mellyek reá adattak, ködbe enyésztek el, ’s ő a’ természet’ közereje gyanánt áll csak fön. De mi még az idomkoholás’ emberei vagyunk, mert nem adaték az embereknek éjfélből egyszerre délbe menni, a’ délben is bekötött szeműnél pedig vigyázni kell a’ föloldással, mert a’ szokatlan szemeket megvakítja a’ sok fény. Azért én is elhallgatok, csak azon sajnálkozásomat jelentve ki, hogy miért nincs több agyok azoknak, kik bráma’ fejéből eredteknek hiszik magokat.”

Igen nagy részvételt nyere ezen beszéd. Voltak kik ez utolsóval tartottak, Vajkoontalának kedvelői, emlékezők annak szépségére, ’s méltatlan sorsán sajnálkozók. De a’ nagyobb rész megdöbbenve állott, ’s ha az indusoknál a’ boszúállás’ neme igen különös nem volna, a’ bramínfi félthetné életét. Hanem a’ szelíd indus minden egyéb vértől irtózik, csak a’ pariáétól és magáétól nem. Mikor boszúságra ingereltetik, boszút nem a’ megsértőn áll, hanem magán. Most is a’ bramínfi’ fejrázó beszédén néhányan sziklához verék fejöket, mások nyelvöket szaggaták ki, egyebek szemeiket vakarák gödréből elő, néhányan pedig késsel metszék föl hasokat; a’ melly boszú igen közönséges a’ hindúknál. És a’ jajgatás közönséges lőn, félbe alig szakadandó, ha a’ bajadérok’ tánczoló csoportjai elő nem jőnek. Ezek bráma’ tiszteletére teszik remek ugrásaikat, gyönyörködtetik a’ népet, ’s a’ mythosz’ némelly történeteit szinjátéki alakban láttatják. Most bráma’ születését mutaták, olly fogásokkal, mellyek’ látásán csak a’ hinduk nem pirulnak el.

Az áldozatra jött a’ sor ’s ünnepkirálynét kelle választani, ki a’ minden jók’ apját meg-koszorúzza. A’ dsaganatai párt egy ékes szűzet választa, Vajkoontalához igen hasonlót, fekete szeműt, rózsa-arczút, ’s nyulánkat mint a’ bérczek’ czedrusai. A’ másik fél pedig egy kínamazont kerese ki, tépett ruhájút, szaggatott hajút, metélt testűt, szóval a’ hindudühnek leginkább megfelelőt. Az elhatározás a’ fő bramínon volt, ’s ez az elsőt fogadá el.

Egész kellemében lépett elő az új Vajkoontala ’s arczán az idvesség látszott mosolyogni. Koszorút köte először is, és hozzá elsőben rózsát vőn, a’ szerelem’ példázóját, majd szegfűt, violát, narancsvirágot és többeket, az India’ földén bujálkodva növőkből. Mindnyáját örökzölddel és borostyánnal foglalá öszve. Mikor pedig a’ koszorút elkészítette, föllépett márványlépcsőkön a’ forrás fölött álló brámához, ’s kezében magasra tartá a’ koszorút ’s csendességet inte a’ hinduvilágnak. A’ csendesség nem soká tartott, mert a’ bramínkar öröméneket kezde ’s az egész nép’ tömege utánozá. Messze fölzendűlt bráma felé az ének ’s mérföldnyire harsogtak körülbelől az erdők. Midőn az ének elhangzott, a’ leány föltevé koszorúját bráma’ fejére ’s dicséret-hymnusát elzengé. Ég és föld öszve látszék olvadni a hymnus’ folyamában; a’ szivek mennyei éldelettel teltek be. A’ bramínapa pedig leányát gyanítá látni, vélé hallani, ’s elébe olvadott szive.

Áldozatát mind a’ négy osztály bemutatta, megannyiszor ismételve a’ dicsérethymnust. A’ bramínapa pedig nem győzé eléggé nézni a’ koszorúzó leányt, ’s visszavarázsolá magát azon időbe, midőn Vajkoontala az övé volt, öröme’ dicsősége volt, körűle lengett híves estéken, ’s virágokkal koszorúzá föl szobáját hajnal hasadtában. A’ lány berekesztő hymnusát kezdé, de nem a’ közönségeset. Új vala ez, emberszerető főből teremve.

„Bráma a’ szeretet maga, és a’ szeretet bráma-isten. A’ szeretetben élő brámában él, bráma’ kedvelői szerető szivűek.”

„Mi az embert emberhez vonja, mi virágot, fűvet, fát szaporít, mi az égen csillagokat jártat, az a’ természet’ közép ereje.”

„És a’ természet’ középerejét szerelemnek mondjuk az embereknél, szaporodásnak a’ füveknél, fáknál, brámának ott fön a’ csillagokon.”

„Boldog ki a’ szerelmet érezi, brámában él az, a’ mindenség’ eggyétartójában, övé a’ vajkoonta^* egész lételében.”

Ezt énekelte a’ leány, a’ bramínapának tárgyat adva a’ gondolkozásra. Alig végezé pedig dalát, midőn lábainál egy fáradt tompa nyil esett le, körűl tekert levelet hordozva közepén. A’ levél a’ fő bramínnak szólott, ki azt általvevé ’s olvasá. Tartalma ez volt:

„Béke és áldás fejedre, atyám! – Bocsáss meg leányodnak, hogy még egyszer megháborít téged, kit soha sem szűnt meg a’ leggyöngébb szerelemmel szeretni. Ezen háborítása úgy is utolsó. Az eltünendő lélek’ búcsurebegése fertéztető nem lehet. Messze bolyongtam a’ világon, mélyen érezve azon méltatlanságot, mellyel az úgy nevezett tiszták a’ lealázott páriák iránt viseltetnek, ’s érezve a’ szerelem’ minden örömét, mellyet az a’ földön teremhet. De egyikét sem érezhetém soká: testem meghódolt a’ viszontagságoknak. Vissza kivánkoztam születésem’ tájára ’s te feléd, hogy holtom előtt egy levegőt szíhassak veled. A’ szent erdő’ közeletére juték, mellybe tiltva van bemennem. De tegyen levegői útat hozzád ezen levél, köszöntve tőlem a’ mindig szeretett atyát, ’s meghíva őt utolsó beszédre leányával, a’ zergeszirt fölé, alacsony kunyhójába, mellyet pagódai lakával cserélt föl.

„Ha pedig a’ gyermek most is siker nélkűl esedeznék, vegyed az utolsó búcsúmat tőle. A’ haldokló szív megbocsát érzéketlenségedért, ’s áldást végtelent ohajt fejedre. Vajkoontala.”

Könnyek gördültek az ősz apa’ szemeibe ’s nagy csatát víva lelke, mitevő legyen. Mert ő bár milly kemény volt is leánya iránt, szeretni őt soha sem szűnt meg, ’s fájdalma’ nedvei gyakorta előtörtek magános óráiban. De ő főbramín volt, kire milliók’ szemei néztek. És brámának méltó papja kivánt lenni. Ez okból önakaratát levetkezé ’s helyébe a’ szent könyvet nyomá. Így élt ő férfi-korán keresztűl, ’s, a’ mint vélé, egész becsülettel őszültek meg hajfürtei. Erénye’ legnagyobb kisértetének pedig leánya’ esetét tartá, a’ bráma’ ügyének föláldozottét, ki tisztátalanokat nem szenved ivadékai között. Most pedig egyszerre kettős csatát éreze magában, fejéét a’ szívvel, ’s fejéét magával a’ fejjel.

Midőn a’ bramínfi hosszú habozását látná, elébe lépett, ’s „Mit késel, ősz apa!’ szólt; „a’ hol a’ perczek drágák, ott órákig nem illik vesztegleni. Jőj, vígasztald meg leányodat, a’ három évig napfény után epekedett virágszált.”

Erre az ősz apa sírva felelt: „Miként szennyezzem én be, egész Hindostán szeme’ láttára, hótisztán lefolyt életemet; miként legyek hívtelen életem’ utolján azon tanításokhoz, mellyek ajkaimról folytak le? Nem, én a’ paria’ nőjét nem látandom.”

„Kihez a’ szív hasztalanul szól, annál az elme többnyire elhallgathat” mondá a’ bramínfi. „Keserűek a’ te erényeid, öreg; én édesebbek után megyek, vígasztalást adni Vajkoontalának.”

És ment, ’s Vajkoontalát mohágyán találta, bágyadtan, csendesen, nyugodt elmével. A’ nő még megismeré őt, ’s hajdanra emlékezése mosolygást csala homlokára. Gyönge szóval köszönté őt, ki hajdan fülemilénél édesebben hangoztatá a’ hymnust. De a’ bramínfi kezét fogá meg, és szívéhez és ajkaihoz vezette ’s életét szereté vala annak idegein át szállítani szive’ hajdani leányába.

A’ paria’ neje pedig lelkében földerűlt ’s örömének könyűi előcsillámlottak szemeiben. „Tehát még egy előítéletlen lélek van” szólott ő, „és egy érzékeny szív, ki Vajkoontala’ sorsában részt vesz? Köszönöm szeretetedet, bramínfi; bár csak az atyámat tudtad volna még megszerezni szivemnek.”

„Ő megszerezhetetlen” felelt az ifjú.

„Tehát hasztalan reményltem!” mondá fölsohajtva a’ nő; és megfordult ágyában és többet nem szólt. Lélekzése nehéz és szapora lőn, majd egyre lassúdott, míg végre elálla.

Dehliánban pedig a’ vígasság’ zajai egyre zajogtak. A’ bajadérok gyakran ismételék tánczaikat; a’ bramínok vígasztalák a’ megkeseredett erényes apát. A’ lakozásnál vidámon forogtak az arany poharak, gyémántokkal vetekedve csillogott a’ bor. Így folyt le a’ nap, így jött fel az éj, ’s a’ hold tisztán világíta a’ kék égen.

De az ősz apának szinlett derültség vala homlokán, szivét keservek marczangolák. Magán lenni ohajtott, hogy szabad folyamot engedjen bánatának, de nem lehetett. A’ pagódai lak csak reggel felé ürült ki. Ekkor pedig fáradt vala ’s leűlt a’ kőpadra, hol hajdanában Vajkoontala legtöbbet enyelgett vele. Ingerlett képzeletében a’ múlt’ képei hatalmasan keltek föl ’s megrázó ellentételbe jöttek a’ jelennel. Tudta nélkűl kelt föl az öreg ’s az erdőben előre botorkált. Feljött a’ nap ’s ő nem vévé észre; kijött a’ szent erdőből, ’s tudta nélkűl; a’ zergeszirtnél állott, álmodozva. Mikor a’ kunyhót meglátá, magához jött, és siete, leányát vigasztalandó. A’ kunyhó előtt egy kisdedet talált, apró kezeivel játszót a’ virágos fűben. „Ez az ő gyermeke!” szólott,’s remegő karjaira vevé, megcsókolá. Távolabb egy czedrus’ árnyékában a’ páriát látja ásóval dolgozni. „Mit mivelsz, fiam?” szólítja őt. – „Sírt ások, apám!” lön szomorúan a’ felelet. „Ah, ez az ő sírja!” sóhajtott az öreg, ’s a’ gyermeket letéve berohant az alacsony ajtón. De későn rohant be; Vajkoontala többé nem szorult vígasztalására.

Vajkoontala’ sírján hamar illatozni kezdtek a’ virágok; leányát nem sokára követé az ősz apa; a’ két paria pedig Dsaganatába ment, egyik barátja, másik nevendéke a’ bramínfinak.

(elvonúl. Kaczor jő)