Lord Byron után. *
George Gordon Noel Byron angol költő The Corsair (1814) című költeményéből. A szöveg e vers első részének fordítása.
Vidor habú sötétkék tengeren
Lelkünk szakad, miként az ’s végtelen,
’S a’ merre szél visz, ’s hullám útat ád,
Ott birtokot találunk és hazát.
Biralmunknak határi nincsenek,
Zászlónk királyi bot mindenkinek;
Tett ’s nyúgalom közt foly vad életünk,
’S e’ változásban kéjözönt lelünk.
Ki érzi ezt? – Ti nem kényes rabok,
Kiket borzasztanak duzzadt habok!
Te sem, kit a’ gyönyör ’s kincs elborít,
Álom nem nyugtat, a’ kedv nem derít!
Az érzi csak, ki a’ víz’ téreit
Lejtőzve járta, szökkenéseit
A’ szívnek ’s a’ tűzlélek’ mámorát,
Melly gyujtja nyomtalan út’ vándorát.
Közel harcz’ ingerét ez érezi,
Mi soknak rémveszély, öröm neki.
Vadássza azt, mit a’ félénk kerűl,
’S hol a’ gyöngébb alélna, ott hevűl;
És a’ kebelnek belső rejtekén
Gyulong a’ lélek, ébred a’ remény.
Halálban csendesb nyúgalmat lelünk,
Ha vélünk eggyütt hal-meg ellenünk.
Most éljük életünk’ ’s ha vége jő
Mi gond, nyavalygó e vagy küzködő? –
Fekvén sinlődjék által éveket,
Sürűn pihegve, ’s a’ zsibbadt fejet
Ingatva az, ki lassan veszni vágy,
Miénk fris gyep, nem a’ hagymázos ágy.
Míg lelke azt köhönként
*Apránkánt (köhögésenként).
hagyja-el,
Miénk egy kínnal hirtelen szökell.
Kérkedjék pompás sírral a’ halott
’S ékítse az, kit élte úntatott:
Értünk, ha sírba a’ tenger fogad,
Csak egypár, de őszinte köny fakad.
Lakmákon is nevünk’ emléke él,
Vereskupák’ harsány csengésinél,
’S halotti vers, midőn vész’ napjain,
Osztozva győzelem’ jutalmain,
Társunk kiált, borongván lángszeme:
„Most a’ kidőlt derék örvendene!”
Lukács Móricz.
