MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
A’ kevély.
Nézd tsak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
Mindent meg vét, ’s útál szemeivel méllyen.
Fel emeli orrát a’ többiek felett,
Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő meg-mozgatja,
Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
Mintha tsak ő vólna ember a’ világban.
Sajnálja a’ főldre botsátni lábait,
Útálván a’ véle testvér főld’ porait.
Sőt büszke lelkének az esik terhére,
A’ teremtőt azért veszi crisisére;
Hogy a’ melly levegőt a’ szegény ki-lehell,
Úri tüdejének színi ugyan azt kell. –

Emberek! vagy hérók légyetek ’s istenek,
Ha kevélységtekkel lehettek illyenek;
Vagy légyetek vélünk emberetskék ti is,
Így több betsűletet fogunk adni mi is.
Melly nagy balgatagság, tsak embernek lenni,
Még is a’ hasonló embert fel sem venni!
’S azzal hogy valaki másikat meg-vetett,
Azzal prætendálni tőle betsűletet.
A’ betsűlet ollyan dögpárának langja,
Mint a’ lidértz, mellyet szűl a’ sír’ barlangja.
A’ ki ezt kergeti, el-repűl előle,
’S azt szokta kísérni, a’ ki szalad tőle.
Az embernek igen kényes természeti,
S magát meg-vettetve látni nem szereti. –
Mit nyér hát, ki mindent meg-vét oktalanúl?
Őtet is meg-veti minden: ’s kárán tanúl. –
A’ kevélység tsupán a’ bolondnak gondja;
Úgy van! mert a’ kevély a’ világ’ bolondja.
Hát a’ világnak illy bolondja sok van é? –
Hogy ne? sőt a’ világ az illy bolondoké:
Sőt már a’ kevélyek olly nagy számmal vannak,
Hogy a’ ki nem kevély már azt tartják annak.

Tarka Luftballonok! lebegő árnyékok!
Gyermekségből támadt fényes buborékok!
Lám a’ nemes értzek mind fenékre szállnak,
Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak.