Ha őseidnek hajdani nyomdokit
elhaggya lassan mostani Nemzeted,
ʼs más útra látod elszakadni
aʼ szemesebb ifiakʼ csatáit,
nagyot sohajtván aʼ magos ég felé,
zsembes szugodbúl nyögve jövendölöd:
hogy talpig elfajúltt világunk
vég veszedelmihez közelget,
mivel szokásit boldog Előinek
aʼ fürge gyermek pajkosan elveti,
ʼs aʼ régi tyúkoknál okosbnak
tartya magát az üres csibécske!
De hogyha bölcsebb, gondolatod szerint,
aʼ tisztes ősz haj zöld maradékinál,
fontold meg azt is: hogy világunk
élemedik maga is naponkint,
és hogy tekéjénn emberi nemzetünk,
melly nyelve által szinte csak eggy Egész,
aʼ nyílni termett ésszel eggyütt,
több rideg ága gyanánt öregszik.
Aʼ régi kornak jobb hagyományira
épít az ember friss leleményeket,
mellyek kövönkint felhaladgyák
talpfenekét az egész rakásnak,
még aʼ baromnak megmarad eggy nyomonn
csak erre termett oktalan ösztöne.
Szós marha volna és nem ember,
aʼ ki az ősi nyomonn maradna.