Az én Pandektám

A Pandekta jelentése

Kazinczy Ferenc Pandekták néven ismertté vált, hat kéziratkötetnyi jegyzetgyűjteménye töredékességében is önálló egységét képezi az író hagyatékának. Elkülönítésüket nem elegendő a kötetek azonos címével magyarázni, noha mai állapotukban elsőre tényleg nem könnyű meghatározni, pontosan miben különböznek a többi feljegyzéseket tartalmazó, eddig szintén kiadatlan kéziratkötettől. A Pandekta-köteteket terjedelmükön, valamint a feljegyzések még nyomokban felfedezhető kronológiáján túl, amely felidézi keletkezésüket, legfőképp az a szándék különbözteti meg, és emeli a többi hasonló gyűjtemény „fölé“, amellyel Kazinczy létrehozta őket. Erről ő maga mondja el a legfontosabbakat a harmadik kötet első lapján található előszavában.
Már az elején a „jegyző-könyv“ kifejezést használja Pandekta helyett, megkönnyítve számunkra a választott latin eredetű név definiálását. Jegyző-könyv alatt azonban inkább jegyzet-könyvet kell érteni, vagyis olyan jegyzetek gyűjteményét, amely negyedrét formájú, megjelenésében könyvhöz hasonlító kötetekbe készült: „Én abban vétettem, hogy eleintén öszve nem varrható papirosokra tettem jegyzéseimet; ’s ez okozta hogy ez a’ régibb gyűjteményem fogságom’ ideje alatt elveszett. Azután hogy 1801ben haza szabadúltam, in 8o kezdettem az effélét írogatni, hogy, útban is, velem jöhessen a’ kisformájú kötet. A’ mostani formában csak azután kezdém tenni a’ gyűjtést, mindekutána Júniusban (12d.) 1806. Széphalmon állandó lakást ada a’ Gondviselés és a’ szerentsétlenségeimmel megelégedni látszó Áte. Negyedfél esztendő alatt ugyanennyi kötetre gyarapodott a’ munka. De eggyüvé lévén bennek írva minden, most (1810. Januar.) a’ mennyire lehetett külön tárgyakra szaggattam az íveket, hogy így a’ keresgélés megkönnyítessék.
A fogság előtti különálló, rendezetlen papírlapok, a fogság utáni kisméretű, in octavo jegyzetfüzetek, majd pedig a letelepedett vagyis „megállapodott“ író nagyalakú, kötetekbe foglalt jegyzetgyűjteménye az írói munkához való viszonyra nézve is szimbolikus jelentéssel bír. A címadás, „az én Pandektám“, amellyel először a második Pandekta-kötetben találkozunk, egyszerre utal az 1806-ban új lendülettel munkához látó Kazinczy tudatos dokumentátori szemléletére, valamint a műfajteremtés szándékára: „Bár azok, a’ kik látják gyűjteményemet, követnék a’ példát, és így magoknak is ’s másnak is használni akarnának. Engedjék magokat általam leginkább arra intetni, hogy azt jegyezzék fel a’ miket látnak ’s hallanak; mert a’ mi könyvben van, azt ha mi nem tudjuk is, nyomába vezettethetünk mások által. A ’Pandekta’ szó mára többesszámú alakjában, tulajdonnévként, a jogtörténet kontextusában maradt fenn, mint a római Corpus juris civilis egyik legfontosabb alkotórésze, számos római jogtudós művéből készült gyűjteményes kivonat. A görög eredetű szó (jelentése: mindent összefoglalók) a 18 –19. századi latin-magyar szótárakban viszont még köznévi értelmében szerepelt. Pápai Páriz Ferenc Bod Péter által bővített, 1767-es latin-magyar szótárának kiadásában így áll: „Pandectae, arum: Olly könyv, mellyben minden dolog közönséggel vagyon meg-írva.“
Finály Henrik 1884-es szótára két alakot hoz: „Pandecter: mindent tartalmazó, görög eredetű szó. Pandectes vagy -ta, ae hn.: oly könyv, mely mindenfélét foglal magában, gyűjtemény. pandectae, arum nn.: A különböző jogtudósok műveiből szedett törvények és jogtételek gyűjteménye, a melyet Justinianus császár állíttatott össze.“

A Pandekták keletkezéséről

Kazinczy harmadik Pandekta-kötetének (MTA K 633/III.) előszava 1810. január 6.-i dátummal készült. Azt nem tudjuk, hogy pályája során mikor kezdett el rövid feljegyzéseket készíteni, tudatossága alapján azonban feltételezhető, hogy ha rendszertelenebbül is, mint a későbbiekben, de korán kialakult ennek igénye. Nyoma viszont csak elvétve maradt, hiszen a fogság előtti idők gyűjteménye, mint maga írja, már a fogság idején elveszett. Az új, és 1810-re már bejáratott jegyzetelési technika tudatosságát mutatja, hogy fontos a kezdet dátum szerinti meghatározása (1806. június) is. 1810 januárjára az eltelt négy és fél év alatt ugyanennyi, vagyis négy és fél kötet telt meg. A megszállott jegyzetelés következtében kezelhetetlenné váló anyag ekkor készteti arra, hogy az elkészült köteteket szétszedje, és amennyire lehet tárgykörök szerint újrarendezze. Ennek eredményeképpen a négy és fél kötetből kettő lett. A jelenlegi első és második kötet egyértelműen tükrözi az átrendezés műveletét, amelyre azonban az első kötet esetében valószínűleg még többször sor került. A Pandekták legjellemzőbb tulajdonsága miatt – nevezetesen hogy felcserélhető, újrarendezhető részekből állnak össze – már keletkezésük idején nyitott, és a lezáratlanság benyomását keltő kézirategyüttesnek számítottak. Ráadásul folyamatos és intenzív használatnak voltak kitéve, még az is előfordult, hogy Kazinczy kölcsönadta őket: Szemere Pál 1816. január 6-án postán kapta meg a Pandektákat, a VI. kötetéből jegyzeteket készített.

Kazinczy Ferenc halálát követően a kéziratállomány unokaöccséhez, Kazinczy Gáborhoz került. A bánfalvai kastélyban őrzött iratok állapotáról pótolhatatlan jelentőségű feljegyzést készített 1855-ben Toldy Ferenc. A kivonatos jegyzetekben már akkor is csak hat Pandekta-kötet szerepel, de ezek mégsem teljesen azonosak a jelenlegiekkel. Vannak ugyan egyezések, de szinte alig tudunk kiigazodni azon, hogy amit Toldy használt, az hogyan vált azzá, amit ma kézbe vehetünk. Kazinczy Gábor 1864-ben hunyt el, ekkor került a nála lévő hagyaték a Tudományos Akadémiára. Jakab Elek levéltáros kapott megbízatást a teljes iratanyag rendezésére. 1880-ban tartott a Pandekták újrarendezésének utolsó simításainál, de saját bevallása szerint kudarcot vallott velük. A VI. kötet borítóján ezt írja:
„Ez egy teljesen összezavart gyűjtemény, megpróbáltam rendezni, napokig fáradtam vele, a fő szédüléséig, sehogy sem tudtam végre hajtani. Úgy látszik lelkiismeretlenség míve, elvittek belöle, össze háníták, megcsonkították, van emlékezet XI-XII-XIII számú Pandectárol is, a minek semmi nyoma nincs, már ma. Aki egybe tudja állítani szerencsésnek mondva. Én teljesen bele romlottam, azért egy folyó számot keresztül vittem rajta, hogy legalább ezen túl ne csonkíttassék tovább. Buda-Pest, dec. 3. 1880. Jakab Elek.”
A K 633/I.-VI. jelzetű, egységesen félbőrbe kötött, a gerincén, „Az én Pandektám“ címet viselő anyag tehát lényegében Jakab Elek újraértelmezésében vált a Pandekták néven ismert gyűjteménnyé. Egyenlőre nem tisztázott, hogy milyen állapotú kézirathalomból állította össze a jelenlegi rendet. Feltételezésem szerint a legkisebb beavatkozást a II. III. és IV. kötet igényelte, ezeknek ugyanis megmaradt az eredeti címlapja, és sorszámozásukból arra következtethetünk, hogy többé-kevésbé tartalmilag is rekonstruálhatóak voltak.

A K 633/I.-es kötet címlapja hiányzik, és tartalmának utólagos rekonstrukciójára utal, hogy a 163a oldalon Kazinczy kézírásával lezárt I. kötet („Vége pandectám I. kötetének“) ezután mégis folytatódik. Kazinczy eredeti számozása szerint, amely mellett egy áthúzott, vagyis az ívek átrendezése előtti, régebbi számozás is látható, az első kötet eredetileg a 494. oldalon ért véget. A záróformula után következő oldalak számozása nem ezt folytatja, és még csak újra sem kezdődik. Egy olyan, összefüggő jegyzetfüzet-egység került ide, amelyről nem lehet megállapítani, hogy valaha melyik Pandektához tartozott.
A kötetnek címlap híjján évszáma sincs, de a keletkezés körülményeiből, és a benne foglaltak alapján 1806–1807-re datálható.
A K 633/II.-es kötet őrizte meg leginkább eredeti állapotát. Az egyetlen, amelyiknek külső, kék borítója is fennmaradt sűrűn teleírva. A cím azonban nem erre került, hanem a belső címlapra: „Az én Pandektám. Második Kötet. Széphalom 1808/1809“. A legalaposabban megszerkesztett kötetnek tartalomjegyzéke is van, amely azonban csak részben felel meg a tényleges tartalomnak. Az eredeti számozás szinte végig követhető, s’ ebből jól látszik, hogy az első átrendezés után már nem bolygatták meg rendjét. Egységesen a folyóiratokból kiírt jegyzetek kerültek ide. A zárómondat, „Vége a második kötetnek“, valamint a hátsó borító is arra enged következtetni, hogy ez az egyetlen olyan füzet, amelyik nem esett szét, így őrizve meg fizikai valóságában is eredeti jellegét.
Ellentmondásba csupán akkor ütközünk, ha beleolvasunk Toldy Ferenc már említett 1855-ös jegyzeteibe. Ebből ugyanis az derül ki, hogy két második kötet volt, legalábbis Kazinczy Gábor összerendezett egy másik második kötetet, amelynek részletes tartalmi kivonatát Toldy ismerteti, de ez ma teljes egészében hiányzik.
A K 633/III.-as kötet címoldala szintén fennmaradt: „Az én Pandektám. Harmadik Kötet. Széphalom 1810.“ Ezt követi a Széphalmon 1810. Január 6-án keletkezett „előszó“. A kötet részben tematikus egységekre bomlik, így az első felében a művészeti vonatkozású jegyzetek gyűjteménye körvonalazódik, majd folyóiratrecenziók, és nyomtatványkivágatok következnek, de összességében mégsem következetes a rendje, egyes szövegek megszakadnak, majd több lappal később folytatódnak. A kötet lezárása szintén esetlegesnek tűnik.
A K 633/IV.-es kötet kilóg a Pandekták sorozatából, ezért nem képezi részét az olvasmánytárba integrálódott feldolgozásnak.
Eredeti borítóján ez áll: „Az én Pandektám. IV. Kötet. XIII. Kötet. Újhely, az Archívumban, 1823. Martz. 5d.”
Az átszámozás nem Kazinczytól származik. Toldy Ferenc erről a kötetről nem tesz említést, holott 1855-ben sorrendben haladt a Pandekták kijegyzetelésével.
Az egységes IV. kötet a sátoraljaújhelyi levéltárban gyűjtött, a XVIII. század első felére, és Kazinczy korára vonatkozó jegyzetek gyűjteménye.
A K 633/V.-ös kötetnek nincs meg a címlapja, és az oldalszámozást is Jakab Elek készítette, mai rendjét egyértelműen ő alakította ki. Szinte a Pandekták teljes időtartamára (1810–1831) találunk benne jegyzeteket, folyóiratokból, könyvekből vett kijegyzéseket, újságkivágást. A Toldy által használt V. kötetre csak néhány részletében hasonlít, ugyanakkor a mai VI. kötetben megtalálunk olyan oldalakat, amik egykor az V. kötetben szerepeltek. Az eredeti V. kötet egyes részei a K 638/II.-es jelzetű , ún. „Töredékek II.” kéziratkötetben bukkannak fel. Összeségében tehát olyan lapokból fűzték össze, amelyek egykor sem kronológiailag, sem tematikusan nem így alkottak egységet.
A K 633/VI.-os kötet összeállítása az V.-nél is zavarosabb. Az elején mindjárt három különböző címlapot találunk: „Az én Pandectám. Hatodik Kötet. Széphalom, august.1813.”, „Az én Pandectám. Kilenczedik Kötet. Széphalom, 1820”, „Az én Pándektám. Tizenegyedik Kötet. Eperjes, Márz. 1822.”
A hatodik kötet címlapján olvashatóak Jakab Elek elkeseredett sorai. A töredékekből összeállított kötet a rendezhetetlen állapotot hűen tükrözi. Az elején találunk olyan bejegyzéseket, amelyek Toldy leírásában is szerepelnek, illetve a címoldalnak megfelelően 1813–14-ből származnak. A különböző minőségű papírlapok, valamint a különféle színű tintával készült jegyzetek, és azok váratlan megszakadása egyértelműen arra enged következtetni, hogy lapokra, vagy ívekre szakadt kézirattöredékekből rakták össze.
A széthullott Pandekták egyes lapjai fel-fel bukkannak a hagyaték más kéziratállományaiban, de ezek összegyűjtésével sem lehetne már rekonstruálni az egykori jegyzetgyűjteményeket. A VI. kötetben található címlapok tanúsítják, hogy több kötetnek nyoma veszett.
A hatalmas kézirathagyaték kezelése, sorsának rendezése az író halálát követően sokáig nem jutott nyugvópontra. Minthogy a Pandekták jelentőségének felismeréséig ide s’ tova 180 év telt el, most már a jelenlegi hat Pandekta-kötetre, mint önálló műfajú, az életművön belül elkülöníthető, zárt egységre érdemes tekintenünk.

A Pandekták feldolgozása

A Pandekta-kötetek töredékes jellege, és nehezen rekonstruálható keletkezési idejük miatt csak közvetett módon engednek betekintést az író/az alkotás műhelyébe, folyamatába. Inkább úgy határozhatnánk meg jelentőségüket, hogy azt rögzítették, ami fontosat Kazinczy fő alkotói korszakában, az 1806-tól haláláig terjedő időszakban „látott és hallott”, vagyis amit feljegyzésre, esetleg később felhasználásra érdemesnek tartott. Ugyanakkor már hamar, 1810-ben az előszó megírásával deklarálja, és magában az előszóban el is árulja, hogy a jegyzetek készítésekor sem tudott elvonatkoztatni attól az elképzelt olvasótól, aki majdan kézbe veszi füzeteit (aki előtt szinte mentegetőzik). „Annak, aki halálom után holmin benne felakad csudálkozni fog, hogy olly dolgokat is talál feljegyezve, mellyeket nem lehetett nem tudnom.”
Ennek ismeretében számolnunk kell azzal, hogy amit rögzített, és a kötetek újrarendezésekor megtartott összeegyeztethető kellett legyen a magáról kialakított képpel. Gazdag, szerteágazó érdeklődését négy nagy tematika mentén határozhatjuk meg: legnagyobb számban nyelvészeti, irodalmi, történeti és művészeti vonatkozású feljegyzések, könyvekből, folyóiratokból származó kijegyzések vagy nyomtatványkivágások fordulnak elő. A Pandekták azonban nemcsak írott formában hozzáférhető információkat rögzítettek, hanem a szóbeliség útján terjedő történeteket, anekdotákat főleg különböző történelmi személyekről, vagy Kazinczy kortársairól. Ezek a jegyzetek már részben feldolgozásra kerültek a Pályám Emlékezete és a Fogságom naplója új kiadásában.

A Pandekták adatbázis-szintű feldolgozásának középpontjában az írott szóval kapcsolatba lépő Kazinczy került. A körülményes megfogalmazás elsősorban óvatosságot árul el: egyszerűbb lenne azt állítani, hogy az olvasó Kazinczy huszonöt évnyi olvasmányainak katalógusához fér mostantól hozzá a felhasználó. A Pandekták legfőbb tanulsága azonban éppen az, hogy hányféleképpen került Kazinczy kapcsolatba könyvekkel, művekkel, azaz befogadásuk milyen változatos módon történt. Egy adott könyv kézbevétele, és annak tényleges elolvasása ennek csupán az egyik lehetősége volt, amiből ő maga sem csinált titkot. A jegyzetkészítés legfőbb célja éppen az volt, hogy tudja, hol keresse azt, ami nem állt közvetlenül rendelkezésére: „mert a mi könyvben van, azt ha mi nem tudjuk is, nyomába vezettethetünk mások által.”
Szűkös anyagi helyzete lehetetlenné tette, hogy átlagon felüli tudásszomjához mérten alakítsa ki saját könyvgyűjteményét. Ezt pótolni tudta azzal, hogy könyveket kölcsönkért, kölcsönkapott, vagy ha bármilyen közgyűjteményben, magánkönyvtárban megfordult, azonnal feljegyezte az őt éppen akkor foglalkoztató kérdésekhez kapcsolódó, könyvekről, könyvekből származó információkat. (Ezt tette a sárospataki könyvtárban rendszeresen, Marosvásárhelyen a Teleki Tékában, Pannonhalmán stb.) A kijegyzetelt folyóiratrecenziók tanúskodnak legjobban arról, hogy mi érdekelte igazán. A Jenaische majd később Hallesche néven megjelenő Allgemeine Literatur-Zeitung cikkei olyan részletes, noha reflektált kivonatot nyújtottak az újonnan megjelent művekről, hogy Kazinczy az eredeti elolvasása nélkül megszerezhető legalaposabb ismeretekre tett általuk szert. Előfordult, hogy a recenzió hatására bizonyos köteteket meg is vásárolt, de összeségében lényegesen nagyobb arányban szerezte tudását folyóiratokból, mint azt korábban feltételeztük.

A bejegyzések feldolgozásánál nem lehetett egy leíró módszert követve, megadott séma szerint eljárni. A jegyzetegységeket értelmezni kellett, vagyis meghatározni, hogy valójában miről szólnak, és mi lehetett velük Kazinczy célja. A Pandektákból kinyert információkkal körültekintően kell bánnunk, Kazinczy szellemi univerzumában betöltött helyüket csak a teljes életművel egységben szemlélve határozhatjuk majd meg.