1807 A |
1812/1813 B |
|---|---|
Tánczolva ’s víg dalokkal ment elébe
Éósznak eggy inneplő lyánysereg.
Te szép, te boldog Istenné, e’ rózsa-
Lepelben, e’ meg nem hervadható
Kor’ tündöklésiben! Te minden reggel
Újúlva kelsz elő a’ nem-hiú
Kény’ és örök virágzat’ ferdejéből!
Ez volt dalok. ’S a’ nyájas Istenasszony
Keggyel tekinté a’ magasztalókat,
’S midőn előjött a’ Nap, méneit
Feléjek intézte, ’s leszallt közöttök,
A’ legszebb, ah de nem legboldogabb!
Könyűk remegtek szép szemében, és
A’ párafátyol, mellyet bánatjában
Lehúza a’ földről, mint eggy nedves felhő,
Széljellapúlt a’ rózsaarcz előtt.
Ertettem, ugymond Éósz, gyermekek,
Magasztalástok’ édes zengzeteit,
’S ím itt vagyok, hogy lássatok. Ha szép e?
Itéljetek:*
A szó közepén tintafolt. ha boldog e? kérdjétekKönyűimet, mellyekkel testvéremnek,
Flórának, ékes ültetéseit
Öntözni szoktam. Gondolatlanúl
És elvakítva csalfa fénye által
Férjemnek a’ vén Tithónt választám
Kinek fagyos nyájaskodási*
<ölelgetés> nyájaskodási közzülSietve menni láttok minden reggel.
Magának és nekem kínunkra, véget-
Nem-ismerő kor lett az ő fele,
De ah ifjúság nélkűl! ’S e’ miatt
Míg únalommal múlatok körűltte,
Szépségem sorvad és minden kecsem.
Ez kerget engem olly korán rövid
Munkámhoz, a’ Setét’ űzésihez.
’S ha Phoebus osztán feljő, fénye közzé
Igyekszem elrejtezni, hogy Gyötrőmnek
Alkalmatlan szerelme Kedvesim’
Víg társaságaikból el ne vonjon.
Igy múl keserves éltem. Végyetek
Példát, leányok, gyászos es’temen.
Nem fény, nem bővség adja a’ boldogságot.
Csak az jut arra, a’ ki bölcs az érdem’
Becsére rá-ismerni, ’s szíve ’s jobbja
Magához illő férj’ jutalma lesz.
Ezt mondta Éósz ’s eltűnt hirtelen’.
De a’ leányok minden harmatcseppben
Újúlni láták a’ szent tűnetet.
Legboldogabbnak, mert legszebb vala
Már nem nevezték többé, ’s oktatása
’S példája után bölcsebbek lettenek.
| Tánczolva ’s víg dalokkal ment elébe
Éósznak eggy inneplő lyánysereg.
„Te szép, te boldog Istenné, e’ rózsa-
Lepelben, e’ meg nem hervadható
Kor’ tündöklésében! Te minden reggel
Ujúlva kélsz-elő a’ nem-hiú
Kény és örök virágzat’ ferdejéből!”
Ez volt dalok. ’S a’ nyájas Istenasszony
Keggyel tekinte-le a’ magasztalókra,
’S midőn előjöve a’ Nap, méneit
Feléjek intézé, ’s leszálla közttök,
A’ legszebb, ah! de nem legboldogabb.
Könyűk remegtek szép szemében, és
A’ párafátyol mellyet bánatjában
Lehúza a’ földről, mint eggy nedves felhő
Széljellapúlt a’ rózsaarcz előtt.
Értettem, ugymond’ Éósz, gyermekek,
Magasztalástok’ édes zengzeteit,
’S ím itt vagyok hogy lássatok. Ha szép e?
Ítéljetek; ha boldog é? feleljen
E’ zápor köny, mellyekkel én naponként
Flórának ékes ültetéseit
Öntözni szoktam. Gondolatlanúl
És a’ csalárd fény által elvakítva
Férjemnek választám Tithont, az aggot!
Kinek fagyos nyájaskodásai közzűl
Sietve láttok menni minden reggel.
Magának és nekem kínunkra, véget-
Nem-ismerő kor lett az ő fele,
De ah, ifjúság nélkül! ’S e’ miatt
Míg únalommal múlatok körűltte,
Szépségem sorvad és minden kecsem.
Ez kerget engem olly korán rövid
Munkámhoz, a’ Setét’ elűzetéhez.
’S ha Phoebusz végre előjön, fénye közzé
Igyekszem elrejtezni, hogy gyötrőmnek
Alkalmatlan szerelme Kedveseim’
Víg társaságaikból el ne vonjon.
Így múl keserves éltem. Végyetek
Példát, leánykák, gyászos estemen.
Nem fény, nem bővség adja a’ boldogságot.
Csak az remélje azt, a’ ki bölcs az érdem’
Becsére rá ismerni, ’s szíve ’s jobbja
Magához illő férj’ jutalma lesz.
Ezt mondta Éósz, ’s eltűnt hirtelen’.
De minden harmatcseppben a’ leányok
Újúlni láták a’ szent tűnetet.
Legboldogabbnak, mert legszebb vala,
Már nem nevezték többé, ’s oktatása
’S példája után bölcsebbek lettenek.
|