IV.
TELEMAKUS.
MÉLLY bánatba merűlt amaz ékes Nimfa Kalipszo,
A’ mikoron szigetét el-hagyta hitetlen Ulisszes.
*Odüsszeusz.
Hogy nyomorúltt éltét nem végezhette, sohajtott;
Mert el akart ő-is, mint mások, halni, ’s enyészni.
Tsak panaszok ’s jaj-szók zengtek szájában, ürömmé
Váltt örömét szomorú hanggal jajgatta magában.
Néha, hogy enyhűllyön keserű bánattya, ki-sétált
A’ szigetet környűl-vévő pázsintra, hol a’ szép
’S gyenge tavasz’ sok-féle virágai szüntelen’ élnek,
És öröm-illatokat mosolyogva lehellnek az ájúltt
’S sebhedtt szívre: de bánatinak nagy fellegit el nem
Oszlathatta ezen gyönyörű hely’ kellemes éke.
Sőt emlékezvén, hogy Ulisszes’ karjai hajdan
E’ helyeken kényén hordozták, vérzeni kezdett
Szíve, ’s keservének mélly örvénnyébe hanyatlott.
A’ zuhogó tenger’ fövenyes partyára ki-állván
Sokszor, mint bálvány meg sem mozdúla, tsak omlott
Sűrű könyveinek fájdalmas zápora; ’s mint-ha
Most-is Ulisszesnek látná távozni hajóját,
Habjait a’ haragos tengernek nézte. Azonban
Egy gállyát látott, a’ melly a’ tengeri vésztől
Öszve-törött; majd kormánnyát, majd padgyait, árbotz-
Fáját, és szakadott kötelit szemlélte, mi-képpen
Hányták a’ tenger’ hullámjai, ’s végre ki-szórták
A’ szárazra. Ezenn mikor el-bámúlna, továbbá
Késvén, két embert távolról láta, kik úszva
A’ víz’ habjaival küszködnek minden erőből.
Eggyik már nagy időt mutatott, a’ másik Ulisszest
Ábrázolta, pedig nem régen lépe virágzó
Korba; szelíd, bátor, ’s minden járása, kelése
Egy koronás főhez méltó: – jól tudta Kalipszo
Mindgyárt, hogy Telemák ez, az ő szeretője’ Ulisszes’
Bajnoki módra neveltt fija, ’s nagy magzattya, de társán
El-bámúlt, ’s ki legyen, meg nem foghatta (mivel-hogy
A’ kissebbek elől a’ leg-főbb Istenek, a’ mint
Itten-is, el rejtnek némellyeket.) – A’ kivel eggyütt
Indúlt-el fiatal Telemák bújdosni, Minerva*
Vólt az, Mentor’ képe alatt, és mennyei fénnyét
El-rejtette, ne-hogy, ki legyen, meg-tudgya Kalipszo
Illyen gyász eseten, mellyet meg kellene szánni,
Örvendett nagyon, és katzagott a’ Nimfa magában.
Mert szigetébe hozá Telemákot, híres Ulisszes’
Magzattyát: – mikor a’ vízből ki-verőde, Kalipszo
Mint-ha nem ismérné „mi hozott ide? balgatag ifjú!
Úgy mond, meg tudgyad, hogy az én szigetembe ki-szállni
Nem szabad” e’ szókat haragosban mondta, hogy el ne
Árúlná örömét, melly, bár nem akarta, ki-adta
Ortzáján egyszerre magát. Óh! így felel erre
Meg-döbbentt szívvel Telemák, óh! légy te halandó
Ember, vagy valamelly Istenség, (én ugyan Isten-
Asszonyt felséges képedben tisztelek) óh eggy
Ollyant szánakodó szívvel végy, a’ ki, hogy édes
Attyának fel-lellye nyomát, hogy tudgya-meg annak
Hol-létét, el-szánta magát sok ezernyi veszélyre;
Végre hajójával kő szikláidra vetődvén
Míg a’ partra jutott, Te magad, mit szenvede, láttad.
Hallván e’ szavait szomorú Telemáknak az Isten-
Asszony, szép szóval tudakozza: ki légyen az attya,
Kit feje’ vesztével keres? Édes atyámnak, Ulisszes,
A’ neve, mond Telemák: eggy ő amaz érdemes, és nagy
Fők köztt, kik Tróját meg-szállván végre porába
Döntötték: bátor szívét, sok bajnoki tettit,
És nagy okosságát Görög-Ország, ’s Ázsia tudgya.
Most a’ tengereken, valamerre ki-terjed azoknak
Széle, hajókáz ő, ’s bújdosván tévelyeg, és a’
Kősziklák’ veszedelmi között hányattatik. Oh jaj!
Mint valamelly tündér árnyék, fut előtte Hazája!
Penelopé búsúl velem eggyütt; semmi reményünk
Nints, hogy láthassuk többé: magam íme hasonló
Szélvészek közepett forgok rég-ólta, hogy egyszer
Már ki-tanúlhassam hol-létét édes Atyámnak.
Ah! de talán (minden tetemim borzadnak!) Ulisszes’
Tsontyait a’ tenger’ tajtékzó habjai hánnyák!
Oh könyörűlly, kérlek, szigeted’ szent Asszonya! szánd-meg
A’ bóldogtalanok’ sorsát! és, él-e, vagy el-hólt
Édes atyám, ha tudod, mondd-meg, ’s mit végze felőle
A’ kegyes Ég, ha szabad tudnom, magyarázd-meg előttem.
Ékes szóllását nem győzte tsudálni Kalipszó,
Ám de kivált-képpen szép ifjúsága szemébe
Tünvén, egy darabig nem szóllt, tsak nézte fel-indúltt
Szívének nem vártt bálvánnyát; végre magához
Tért, ’s e’ szókra fakadt: a’ mit tudok édes atyádról,
És történetiről, Telemák! ki-jelentem. Azonban
Nintsen időm most arra, ’s tudom, hogy néked-is annyi
Sok nyomorúságok nagy bádgyadttságot okozván,
Nyúgodalomra vagyon szükséged: jer velem eggyütt,
Jer hát, mint kedves fiamat, be-fogadlak örömmel
Hajlékomba, Te léssz minden vígsága magános
Éltemnek, ’s én, hogy-ha neked fog tetszeni, hogy-ha
Tenn’ hasznodra tudod bőltsen fordíttani, leg-főbb
Bóldogságod. Ezen meg-vídúlt szíve, ’s követte
Mindgyárást Telemák lassú lépéssel az Isten-
Asszonyt, a’ ki, merőn állván a’ Nimfa-seregben,
Ollyan vólt, mint egy szép szálas tzedrus az erdő’
Apróbb fáji között: eleven természeti színe,
Két szeminek ragyogó tüze, szép viselése, hajának
Mesterség nélkűl gyönyörű rendekre szedése,
El-ragadá szívét Telemáknak. Mentor azonban
A’ szemeit le-felé tartván hallgatva követte.
VIRÁG.