VIII.
OSSZIÁN.
OSSZIÁN, egy régi Británniai Bárdus. Élt a’ III-dik Száznak második felében, és a’ IV-diknek elején. Énekei a’ régi Gallus, vagy Czelta, nyelven készűltek; és már nem sokára ezen nyelvvel eggyütt ki-hóltak vólna, ha Macpherson (egy tudós Skótus) által öszve nem gyűjtettek, rendbe nem szedettek, ’s Ángliai nyelvre fordíttatva 1762. esztendőben közre nem botsáttattak vólna.* *
James Macpherson* első Osszián-kiadása 1760-ban jelent meg és csak 15 verset tartalmazott (Fragments of ancient poetry, collected in the highlands of Scotland and translated from the Gaelic or erse language). 1762-ben a Fingal jelent meg, majd 1765-ben a The Poems of Ossian.
Bámúlva tsudálták Osszián’ Énekeit Európának pallérozottabb Nemzetei, ’s majd mindnyájan nyelvekre fordították. – Majd, ha idővel ki-adandom, bőveben fogok irántok szóllani. Most elég légyen, imezeket meg-jegyzeni:
 A’ Bárdok, vagy Bárdusok, ollyan különös Rendbéli emberek vóltak az Éjszaki Népeknél, kik, hívatallyok szerént, azoknak jeles tselekedeteiket énekelve magasztalták, versekbe foglalták, ’s e’-szerént emlékezeteket a’ később időkre által-kűldötték. Ezek az énekek egyszer-’s-mind történetes könyvek helyett szolgáltanak nékiek; és annál több hitelt érdemlettenek, mint-hogy azoknak szerzőjik a’ meg-énekeltt dolgoknak többnyire szemmel-látó tanúji vóltanak. Akkorban a’ Muzsika és Poézis a’ Politikának fő eszközei vóltak; és egyenesen a’ nemes erkőltsnek terjesztését, és a’ nemzeti jó szokásoknak ’s szabadságnak fenn-tartását arányozták.
 Osszián – nem tsak szemmel látta azon nagy dolgokat, a’ mellyekről énekel, hanem egy vólt ő-maga-is a’ fő-személlyek közűl, kik azokat végbe vitték. Azokat a’ Vitézeket is, a’ kiket énekeiben le-ír, nagyobbára személlyesen ismérte. Fingálnak, az akkori leg-vitézebb, leg-ditsősségesebb Királynak, fija; Bárdus, és egyszer-’s-mind Had-Vezér. Az attya olly hatalmas erővel birt, hogy soha semmi-féle ellensége sem állhatott ellent nékie. Még a’ Római seregekenn-is győzedelmeskedett. Békesség’ idején, ellenben, a’ leg-szelídebb Fejedelem vólt. –
 wNémellyek azt tartyák, hogy Ossziánnak énekei homályosok, és nehezen-érthetők; és hogy az azokban elő-fordúló nevek igen idegen-hangzásúak. – A’ figyelmetes és jó-érzésű Olvasó önnön-maga tégyen ez iránt itéletet. Ha-ki a’ dolgoknak öszve-függését által nem láthattya mindgyárt leg-elősször: olvassa-el másodszor; és, ha szükséges, harmadszor-is. Fogadom, hogy bő gyönyörűség lészen fáradttságának jutalma! – A’ mi pedig az idegen-hangzású nevezeteket illeti: vallyon! isméretesebb- ’s kellemetesebb-hangzásúak vólnának-e Virgilius’ Vitézzeinek nevei, ha gyermekségünktől-fogva hozzájok nem szoktatták vólna füleinket? sőt a’ Tuhutum, Uszubu,*
A honfoglalás kori magyar vezérek és vitézek nevei Anonymus és Dugonics András Etelkája nyomán váltak szélesebb körben ismertté.
’s több efféle régi Magyar nevezetek-is, kellemetesebben hangzanak-e?
KÁRTHON.
FOGLALAT.
KOMHÁL Fejedelemnek (Fingál’ attyának) idejében, Klesszámmort (Fingál’ Annyának báttyát) a’ szélvész Klíde’ folyó-vizére ragadta, mellynek partyán Balklútha’ várossa állott. Reuthámir, a’ városnak feje, barátságosan fogadta, ’s eggyetlen egy leányát, Moinát, feleségűl néki adta. Azonban egy Reuda nevű kérőtársa akadott Klesszámmornak. Szóbéli versengésből bajra megy a’ két Vetélkedő; ’s Reuda el-esik. Ezen Britannusnak késérőji erőt vesznek Klesszámmoron; ’s kénszeríttik, úszással keresni szabadúlását. Jó szele támadván, a’ folyóról tengerre száll: de semmi-képpen sem fordíthatta-vissza többé hajóját; bár miként igyekezett-is, Kedvessét éjtszaka magával el-vinni. Erre Moina nem sok idő múlva meg-hólt, minek-utánna egy fiat szült vólna, kit Reuthámir K á r t h o n nak nevezett. – Kárthon alig vala három-esztendős, hogy Komhál, eggy a’ Británnusok ellen való tsatázásában, Balklúthát erővel meg-vette, ’s el-égette. Reuthámir a’ hartzban maradott: Kárthon, bellyebb-vitettetvén az Országba, meg-menekedett. Midőn fel-nőtt, szülő várossának el-rontását Komhál’ maradékin meg-bosszúlni akarván, Morvába hajózott. Itt, meg-győzvén előbb Fingálnak két nevezetes Vitézzét, utóllyára tulajdon’ maga édes Attyától, Klesszámmortól, kettős viadalban tudatlanúl meg-ölettetik.
 Ez, a’ Kőlteménynek tárgya; szomorú- mint majd minden egyéb munkája Ossziánnak. Málvínához, Oskárnak (Osszián’ kedves fijának) ifjú Özvegyéhez, vagyon intézve. Kezdődik eggy éjtszakával Kárthon’ jövetele ’s halála előtt. Fingál-is hasonlóúl tsak akkorban érkezék-meg egy verekedésből, mellyben a’ Rómaiakon győzedelmeskedett. A’ mi az-előtt történt, Episodion gyanánt hozatódik-bé.
 EGY régi idő-beli történet! az Elő-Világnak tselekedetei!
 Habjaidnak zúgása, oh Lóra! vissza-hozza az el-múlttaknak emlékezetét. A’ te ligeteid, Garmallár, kedvesen suhognak füleimben. a) – Nem látsz-e amott, Málvína, egy bokros-tetejű kő-sziklát? b) Három vén fenyő-szál hajladoz-le homlokáról; lábainál egy keskeny vőlgy zőldellik. Ott nyílnak a’ halomnak virági, ’s rengetik fejér fejeiket a’ szellőkben. Magánosan állanak a’ bogántskórók, ’s le-hánnyák el-vénűltt leveleiket. Két kő, féligre a’ főldbe merűlve, mutattya bé-mohosúltt fejét. A’ hegynek szarvassa kerűli azt a’ helyet; mert láttya a’ halavány Lelket, melly azon tájékot őrzi. Mert daliás Vitézek feküsznek, oh Málvína! azon kő-sziklának szűk üregében! c)
 Egy régi időbeli történet! az Elő-Világnak tselekedetei!
 Kitsoda jő amott, idegen országból, ezereitől környűl-vétetve? A’ Nap fény-folyamokat áraszt előtte; halmainak szellőji játszanak a’ hajában. Tekéntete nem fenyeget hadakozással; tsendes az, mint a’ le-nyugvó Nap, melly az enyészeti felhőkből Kónának d) békes mezejire nézell. Kitsoda, hanem-ha Komhálnak fija, a’ hatalmas tselekedeteknek Királlya? Örömmel nézi bértzes hegyeit; parantsol, ’s ezer Éneklőnek szava zendűl-meg:
 „El-szaladtatok mezeitekre, Fijai a’ messze Országnak! A’ Világnak Királlya, e) hajlékában ülvén, hallya népének futását. Fel-emeli büszkeségének lángaló szemét, ’s kezébe ragadgya Elei’ pallossát. El-szaladtatok mezeitekre, Fijai a’ messze Országnak!”
 Így éneklettek a’ Bárdusok, Szelma’ hajlékiba érkezvén. Ezer Idegenből-hozott szövétnek f) lobogott fel-felé a’ nép között. Kerekben forogtak az öröm-gerjesztő tsigák. g) Vígságban tőltődött-el az éjtszaka.
 Hol van a’ nemes-lelkű Klesszámmor, kérdezé a’ szép-hajú Fingál? Hol van Morna’ h) báttya, örömemnek napján? Szomorúan ’s bánkodva éli napjait a’ suhíttó* Lórának vőlgyében. De, – imhol jő a’ dombról; úgy jő, mint az erős paripa, melly, társait szabad mezőben találván, tündöklő serényit a’ szélben meg-rázza. i) – Üdvöz légy, Klesszámmor! Miért távozál-el illy sokáig Szelmától? –
 Ditsősségének fénnyében tér-e-meg a’ Király? mondá viszontag Klesszámmor. Hasonló ditsősséggel jött-vissza Komhál, ifjúságának hartzaiból. Hányszor nem mentünk mí Kárún’ vizén idegen Országba! Soha sem tértek-vissza kardgyaink, ha-nem-ha vérrel bé-festve; ’s a’ Világ’ Királlyai nem örvendeztek. – De, minek emlékezem én ifjúságom’ hartzaira? Őszbe vagynak hajaim keverve; ki-tanúl a’ karom az íjjazásból, ’s könnyebb dárdát emel. Oh! ha azon örömem térne még vissza, mint a’ midőn Kedvesemet leg-elősször láttam; az Idegeneknek fejér-mellyű Leányát, a’ setét-kék-szemű Moinát! –
 Beszélld-elő, mond a’ hatalmas Fingál, ifjúságodnak történeteit. Bánat árnyékozza Klesszámmor’ elméjét, mint valamelly felhő a’ Napot. Szomorúak magános gondolatid, a’ suhogó Lórának partyain. Hadd hallyuk ifjúságodnak szenvedésit, napjaidnak szomorúságát! –
 Békesség’ napjai valának, így kezdé Klesszámmor; k) a’ midőn Balklútha’ tornyos várossába indúltam. A’ szelek fel-fútták vitorláimat; ’s Klútha’ vizére szállott fekete-orrú hajóm. Három nap’ múlattam Reuthámir’ hajlékiban, ’s láttam a’ Leányát, a’ világosságnak ama’ súgárát. Kerekben forogtak az örömet-gerjesztő tsigák: meg-nyertem az ősz Vitéztől a’ Kegyest. Mellye ollyan vólt, mint a’ tajtékzó hab; szemei, mint ragyogó tsillagok: haja fekete, mint a’ hollónak szárnya; szíve nagy, és szelíd. Nagy vólt a’ szerelmem Moinához; olvadozott örömében a’ szívem. – Az-alatt eggy idegen Bajnok jöve, ki az én fejér-mellyű Moinámat hasonlóúl meg-szerette. Érdeklők valának szavai; ’s gyakorta féligre ki-vonta pallossát. Hol vagyon, monda, a’ hatalmas Komhál, ama’ nyughatatlan Kóborló? Táborával jő-e Balklúthára, hogy ez a’ Klesszámmor illy mérész? – Az én bátorságom, felelék, oh Hadakozó! a’ maga’ saját lángjában ég. Félelem nélkűl állok én ezerek között, ha bár az Erőssek távól vagynak-is. Jövevény! azért kevélyek a’ te beszédid, mivel Klesszámmor egyedűl van. De reszket óldalamonn a’ pallos, ’s kezemben kíván villogni! – Hallgass Komhálról, te kerengő Klúthának fija! – Büszkeségének haragja fel-lobbant. Öszve-tsaptunk. Le-dőlt kardom alatt. Klúthának partyai hallották el-estét, ’s ezer dárdák villogtak egyszer-’s-mind. Víttam; az Idegenek győztek; én, Klútha’ sebess vizébe ugrottam. Fejér vitorláim ki-terjedtek a’ habok felett; a’ kék tengerre botsátkoztam. – Moina a’ partra szaladt utánnam. Könyvekben forogtak szemei: setétlő hajai ki-terjedve lebegtek a’ szélben. Hallottam jajos kiáltásit. Sokszor vissza-fordítottam hajómat, de a’ Nap-kelti szél el-ragadott. Az-ólta sem Klúthát, sem a’ fekete-hajú Moinát nem láttam. Meg-hólt Balklúthában, mert láttam a’ lelkét. Meg-ismértem, midőn homályos éjtszaka a’ suhogó Lóra mellett felém lebegett. Ollyan vólt, mint a’ sűrű ködönn által-világíttó Új-hóld, midőn a’ fellegek pihes havat hintenek, és a’ Világ tsendességben ’s homályban fekszik. l)
 Zengjétek, Bárdusok! (így szóllal a’ hatalmas Fingál) zengjétek ditséretét a’ siratásra-méltó Moinának! Híjjátok a’ lelkét énekeitekkel halmainkra, hogy Morva’ m) Leányival nyúgodgyék; a’ hajdani időknek fénnyeivel, az Elő-Világ’ Bajnokinak gyönyörűségivel.
 „Láttam én n) Balklútha’ bástyájit, de el-pusztítva hevertek. A’ tűz meg-emésztette hajlékit; nem hallik ott többé a’ Népnek örvendező szava. Klúthának vize ki-rekedt árkából, a’ falaknak dőledéki miatt. Magános bogánts ingatta ott fejét, ’s moh-növés suhított a’ szélben. Az ablakokból kandikált-ki a’ róka, a’ falakból ki-nőtt gaz lebegvén feje körűl. – Pusztán fekszik Moina’ lakása; hóltt tsendesség uralkodik Ősei’ hajlékában. – Kezdgyétek, oh Bárdusok, kesergő énekteket az Idegeneknek Országán! Tsak előttünk estenek ők el; mert mínékünk-is el kell majd egykor múlnunk. Minek építtesz házat, fija a’ szárnyas időnek? Ma tornyokból nézsz-ki; de tsak kevés esztendő, ’s majd el-érkeznek a’ pusztának szelei; ordítnak meg-ürűltt pitvaridonn által, ’s fütyőlnek féligre meg-emésztődött paizsod körűl. o) De, tsak hadd jőjjenek a’ pusztának szelei! Ditsőek vagyunk mí a’ mí napjainkban; fenn-marad karomnak jele az ütközetekben, nevem a’ Bárdusok’ énekében. – Kezdgyétek énekeiteket; hadd kerűllyenek a’ tsigák, hadd zengjenek hajlékim az öröm-hahotától! – Ha egykor te-néked-is el kell múlnod, Égnek Fija! el kell múlnod, derék világ! ha a’ te fényességed-is tsak ideig-való, mint-szinte Fingál: tehát fellyűl-éli ditsősségünk a’ te súgáridat! –”
 Ez vala Fingálnak éneke, örömének napján. Előre hajlottak székeikről ezer Bárdussai, szavának hallására. Ollyan vólt, mint a’ hárfának zengése, a’ tavaszi szellőben. Felségesek a’ te gondolatid, oh Fingál! Miért nem bir Osszián a’ te elméd’ erejével? De, egyedűl állasz te, oh Atyám! ’s ki lehet hasonló Morva’ Királlyához?
 Az-alatt el-múlt az éjtszaka az éneklés-közben. Örömek köztt jelent-meg a’ reggel. A’ hegyek szürkűlve mutatták tetejiket; a’ tengernek kékellő térsége mosolygott. Távólról látszattak a’ tajtékzó habok a’ kő-szálakba ütődni. Íme! egy szürkűlő köd emelkedik halkal a’ vízből. Eggy Öregnek képében járúl-ki a’ tsendes mezőre. Iszonyú nagy tagjai nem mozdúlnak lépéssel; mert valamelly Lélek viszi őtet a’ levegőben. Szelma’ hajlékihoz jött, ’s vér-essővé olvadott. p)
 Tsak maga látta a’ Király e’ rémíttő jelenést; látta népének jövendő veszedelmét. Hallgatva méne hajlékába, ’s kezébe ragadá attyának dárdáját. Meg-tsendűl mellyén a’ fegyvere. Fel-kelnek körös-körűl a’ Vitézek. Hallgatva tekéntgetnek egymásra, Fingál’ szemeire figyelmezvén. Hartzot látnak tekéntetében; seregeknek halálát dárdáján. Ezerenként őltik paizssokat karjokra, ezerenként rántyák-ki pallossokat. Körös-körűl fénylenek Szelmának hajléki; körös-körűl tsattog a’ fegyver. Az ősz vadász-kutyák ordíttanak rekesszeikből. De egy szó sem hallik a’ Vitézek között. Ki-ki a’ Király’ szemeire vígyáz, ’s fel-emeli féligre dárdáját.
 Morvának Fijai! így szóllal a’ Király; nints már időnk a’ tsiga-tőltésre. A’ hadnak fergetege gyűlekezik reánk; halál lebeg Hazánk felett. Most inte-meg bennünket valamelly jó lélek az ellenségről. Az idegen Országnak fijai jőnek ellenünk, a’ setét-habos tengerről; mert a’ vízből kelt-fel Morva’ rettentő veszedelmének jele. Ragadgya hát ki-ki súlyos dárdáját, ’s kösse-fel attyának kardgyát. q) Fedezze-bé árnyékzó sisakkal fejét, ’s fényes pántzéllal a’ mellyét. Mint a’ szélvészes felleg, úgy nyomúl felénk az ütközet; leg-itten meg fogjátok a’ halál’ ordíttását hallani. –
 Mint valamelly fellegzet, egy sereg zőldellő égi-tűz előtt, melly éjtszaka a’ levegőn keresztűl-lövellvén, a’ révésznek szélvészt jövendől: úgy méne most seregei előtt a’ hatalmas Vezér. Kónának magas rengetegén telepedtek-meg. A’ fejér-mellyű Leányzók utánnok néznek, és, mint eggy erdőt, úgy szemlélik őket eggyütt-állani; előre-láttyák Kedvesseiknek halálokat, ’s félve tekéntgetnek a’ tengerre. A’ tajtékzó habokban messze vitorlákat gondolnak látni; ’s könyvek tsordúlnak-le artzájikon!
 Fel-kele már a’ Nap a’ tengerből. Távólról láttunk-meg egy sereg hajót. Mint valamelly tengeri köd, úgy közelített; ’s ki-öntötte az Ifjúságot partunkra. Vezérjek ollyan vólt közöttök, mint a’ hím Szarvas a’ nyáj között. Paizssa aranyba vólt foglalva; ’s méltóságos a’ dárdák’ deli-termetű Királlyának járása. Szelma felé indúlt; ezereitől késértetve.
 Eredgy a’ békesség’ énekével, így szóllal Fingál; eredgy, Ullín, a’ kardok’ királlyához. Mondd-meg néki: hogy erőssek vagyunk mí az ütközetekben, ’s számosok ellenségeinknek árnyéki; de nevezetesek azok, kik az én vendégségeimben részt vettek! Messze Országokban mutogattyák Atyáim’ fegyvereit; r) bámúlnak rajtok az Idegeneknek fijai, ’s bóldogoknak állíttyák a’ Morvai Nemzetnek barátit. Mert ditsősséges a’ mí nevünk körűl-belől; a’ Világ’ Urai rettegnek reája, seregeiknek közepette. –
 Ullín el-méne énekével. Fingál, dárdájára támaszkodva nyúgodott: reá függesztette az egészlen fegyverbe-őltözött erős ellenségre szemeit, ’s magasztalta a’ Jövevényt: Be deli termeted van, Tengernek Fija! így mond az erdős Morvának Királlya. A’ pallosod tűz-súgár, óldaladon; kopjád, egy fergeteget tsúfoló fenyő-szál! Nem szélesebb paizsodnál a’ hóldnak változó tzirkalma. Miként pirosollik ifjú artzúlatod! mi gyönyörűek fodros hajadnak rengő fürtyei! De, könnyen le-dőlhet ez a’ nevendék fa, ’s feledékenységbe mehet emlékezete! – Az idegen Főldnek Leánya szomorkodni fog osztán, ’s nézni a’ habos tengerre. Mondani fogják néki a’ gyermekek: Anyánk! egy hajót látunk! talán Balklútha’ Királlyáé! – Könyvbe borúl az Anyának szeme. Meg-emlékezik arról, ki most Morvában nyugszik! –
 Így szóllott a’ Király. Azonban Ullín a’ vitéz Kárthonhoz érkezék, ’s le-hajtván előtte kopjáját, imígy kezdé békesség’-énekét:
 „Jövel Fingálhoz vendégségbe, oh Tengernek Fija! végy részt a’ Királynak ebédében, vagy emelly verekedő dárdát. Számosok a’ mí ellenségeinknek árnyéki: de nagy-nevűek Morvának baráti! Nézd ama’ puszta mezőt, oh Kárthon! sok zőldellő dombotska emelkedik rajta, ingadozó fűvel, ’s mohosúltt tetővel. Fingál’ ellenségeinek – a’ zajos tenger’ fijainak – sír-halmai azok!” –
 Gyáva Fegyver-viselőkkel beszéllsz-e, ’mond Kárthon, oh erdős Morvának Énekesse? Halavány-e tekéntetem a’ félelemtől, oh békes-ének’ fija? Azzal véled-e meg-komoríttani lelkemet, hogy amaz el-esttekről beszéllsz? Az én karom ütközetekben forgott: körűl-belől fénylik ditsősségem. Félénk Hadakozókhoz menny; azoknak javalld, hogy engedgyenek Fingálnak. Nem láttam-e én Balklútha’ le-omlását? ’s én vendégeskedgyem-e Komhálnak fijával? Komhálnak, ki az Atyáim’ hajlékiba tüzet vetett? Gyermek vóltam, ’s nem tudtam, miért sírnának Szűzeink! Tetszettek szemeimnek a’ füst-gomolyagok, mellyek bástyáim felett emelkedtek. Örömmel tekéntgettem még akkor-is vissza, midőn Rokonim a’ hegyekre szaladtak. De, el-érkezvén ifjúságom’ esztendeji, szemembe akadt el-pusztított falaimnak bé-mohosúltt hamva. A’ reggellel emelkedtek fohászkodásaim; az estvével szakadtak könyveim. Hogyan! ’s ne verekedgyem-e, mondottam magamban, ellenségem’ gyermekei ellen? – Igen-is, verekedni fogok, oh Bárdus! Érzem szívemnek fel-indúltt erejét! –
 Ekkor öszve-tsoportoztak körűlötte a’ seregek, ’s egyszerre ki-rántották villogó kardgyaikat. Kárthon, mint egy tűz-oszlop, úgy állott közöttek. Szemei könyvbe borúltak; mert le-omlott Balklúthájáról gondolkodott, ’s lelkének egész haragja fel-indúlt. Óldalaslag nézett-fel a’ dombra, hol a’ mí Vitézink, fegyvereikben villogtak. Reszket markában a’ dárda; ’s előre hajolván, magát a’ Királyt látszik fenyegetni.
 Néki mennyek-e, mond Fingál magában, mindgyárt e’ Vitéznek? Meg-akasszam-e pállyájának közepette, még minek-előtte ditsőssége fel-emelkedik? De majd azt mondhatná idővel a’ Bárdus’, Kárthonnak sírjánál: Ezereket vitt magával Fingál, mikor a’ vitéz Kárthont le-ejtette. – Nem, Bárdussa a’ jövendő nyomnak! soha sem fogod te Fingál’ ditsősségét így szeplősítteni! – Vitézeim víjjanak-meg az Ifjúval; ’s Fingál, nézője légyen a’ viadalnak. Ha győz az ellenség, akkor rohanok majd elő tellyes erőmben, mint-szintén Kónának suhíttó folyója. – Ki akar Vitézeim közűl a’ haragos tengernek fijával szembe szállani? Nagy számmal vannak Fegyveressei partunkon: ’s erős, kőrös fa dárdája!
 Az erős Káthul állott-fel, a’ vitéz Lormárnak fija. Három-száz Ifjú, folyamos hazájának népe, vólt e’ Vezér’ követője. Gyenge vólt a’ karja Kárthon ellen. El-esett. Fegyveressei meg-szaladtak. – Konnál újjította-meg a’ hartzot; de darabokra törött a’ kezében nehéz dárdája. Kötözve feküdt a’ főldön: ’s Kárthon a’ népét kergette.
 Klesszámmor! kiáltá Morvának Királlya, hol van a’ te erős dárdád? Nézheted-e Konnált meg-kötözve; Konnált, a’ te barátodat, Lóra’ vize mellett? Rajta! kelly-fel pallosod’ villámi között, oh vitéz Komhálnak társa! Éreztesd-meg a’ Balklúthai Ifjúval Morva’ Nemzetének erejét! s) – Fel-kel erős fegyveriben; meg-rázván hajának ősz fürtyeit. Bal karjára őlti paizssát, ’s ki-rohan bajnoki erejének büszkeségében.
 Kárthon, a’ domb alatt állván, látta az ellene-rohanó Vitézt. Gyönyörködve nézte ki-derűltt ábrázattyának rettentő örömét, ’s ősz öregségében-is olly tüzes elevenségét. Fel-emellyem-e, úgy mond, e’ dárdát, melly az ellenséget tsak egyszer érdekli? avagy békes szóval tartsam-meg e’ Bajnok’ életét? Gyönyörködtetők öregségének lépései; szeretetre-méltó, napjainak le-nyugvása! – Talán ő Moinának szerelme; talán a’ kotsin-hordoztatott Kárthonnak attya! Gyakorta hallottam, hogy a’ suhogó Lóra mellett légyen lakása. – Így szóllott Kárthon, midőn Klesszámmor hozzá-érkezvén, dárdáját ellene tsapta. Paizssával fogta-fel a’ tsapást az Ifjú, ’s ezen békes szókat mondotta hozzája: Ősz Bajnok! tehát nints közttetek Ifjú, dárdát emelni? Nintsen-e fijad, ki az attya előtt paizst hordozván, az Ifjúság’ karjának tsapásait el-háríttsa? Meg-hólt-e szeretett párod, vagy talán fijaidnak hantyain sír? t) – Az Emberek’ Királlyai közűl vagy-e? ’s nagy lészen-e pallosom’ híre, ha tégedet le-ejt?
 Nagy lészen, oh kevély Ifjú! felel a’ magas Klesszámmor. Híres vagyok én a’ hadakban; de soha sem mondtam-meg nevemet az ellenségnek. u) Add-meg magadat, haboknak fija! meg-hallod az-utánn, hány mező viseli pallosom’ jeleit! – Soha sem adtam-meg magamat, soha sem engedtem én még, oh dárdák’ királlya! viszontaglá Kárthon’ nemes büszkesége. Én-is viaskodtam az ütközetekben; ’s látom nevelkedő ditsősségem’. Meg ne vess, Emberek’ vezére! erős az én karom, és dárdám. Térj-meg inkább barátidhoz, ’s az Ifjakat engedd verekedni. – Miért sebheted lelkemet, mondá Klesszámmor viszontag, szemei könyvbe borúlván? Nem reszket az én karom az öregség miatt: forgathatom még kardomat. Fingálnak láttára szaladgyak-e? annak láttára, a’ kit lelkem szeret? Tengernek Fija! soha sem szaladtam én még. Emeld-fel hegyess kopjádat! –
 Úgy víttak, mint két tsatázó szelek a’ haboknak forgatása végett. Kárthon, hibáztatta dárdáját; mert még mindég azt vélte, hogy Moina’ férje lehet ellenségében. El-törte Klesszámmornak fényes dárdáját; ’s meg-fosztotta villogó pallossától. De midőn meg akarná kötözni, ki-rántya dákossát Klesszámmor, ’s meg-sejtvén Kárthonnak fedezetlen óldalát, mélly sebet ejt rajta.
 Fingál látta Klesszámmort le-dőlni. Fel-rándúl zörgő fegyverében. Hallgatva állott jelen-létében a’ tábor: mindnyájoknak a’ Királyra lévén szemeik függesztve. Úgy jött-le, mint a’ zivatarnak zúgása, minek előtte a’ süvőltő szelek érkeznek. Hallya a’ Vadász a’ vőlgyben, ’s szaladva keresi bátorságát a’ kő-sziklák között.
 Mozdúlatlanúl állott Kárthon a’ maga’ helyén. Vér buzog ki-nyíltt óldalából. Látván a’ Királyt érkezni, ditsősség’ reménnye kelt-fel lelkében. v) De meg-halaványodtak artzáji: le-bomlott haja vállára terjedett: sisakja hajladozott a’ fején. Meg-fogyatkozott testi erejében; de tántoríthatatlan vólt a’ lelke.
 Meg-látta Fingál a’ Bajnoknak vérit, ’s vissza-tartóztattya fel-emeltt dárdáját. „Add-meg magadat, pallosok’ királlya! véredet látom. Hatalmas valál a’ viadalban; soha sem fog el-múlni ditsősséged.” – ’S te vagy-e hát az a’ nagy-hírű Király? viszontozá a’ kotsin-hordoztatott Kárthon. Te vagy-e a’ halálnak ama’ lángja, a’ Világ’ Urainak félelme? De! mit kérdem én azt? Lám ollyan ő, mint a’ hegyekről-szakadó zápor; erős, mint a’ siető folyó-víz; sebess, mint az égen-fellengező sas. Vajha veled víhattam vólna, hogy fennyen-hangzott vólna nevem az énekben! hogy majd a’ vadász, síromat látván, azt mondaná: „Ez, a’ hatalmas Fingállal viaskodott!” – De ditsősség nélkűl kell Kárthonnak meg-halni; tsak gyengékre vesztegette erejét.
 Nem, nem fogsz ditsősség nélkűl meg-halni! így felel az erdős Morvának Királlya. Oh Kárthon! számosok Fingálnak Bárdussai; ’s az ő énekeik által-jutnak a’ következendő időkre. A’ jövendő esztendőknek gyermekei hallani fogják Kárthonnak nevét, midőn az égő tőlgy-fa körűl ülvén, a’ régi Világnak énekivel tőltik az éjjelt. w) A’ mezőben heverő Vadász hallani fogja a’ fülében sohogó szellőt, ’s fel-emelvén szemeit, azon kő-sziklát nézni, hol Kárthon el-esett. Fijához fordúlván ekkor, mutatni fogja a’ helyet néki, mellyenn a’ Hatalmasok víttak: „Itt verekedett Balklútha’ Királlya, ki, mint ezer folyó-víz, olly-erejű vólt.”
 Örömre derűlt Kárthonnak artzája. Fel-emeli még egyszer nehéz szemeit. Fingálnak nyújtya pallossát, hogy, fel-akasztatván hajlékiban, fenn-maradna Morvában Balklútha’ Királlyának emlékezete. – Vége lőn a’ tsatának; mert a’ Bárdus már békességet éneklett a’ mezőben. Öszve-gyűlnek a’ Vezérek a’ haldokló Kárthonhoz, ’s sohajtozva hallgattyák beszédit. Hallgatva támaszkodnak dárdájikra, míg Balklútha’ Királlya beszéll. Suhogva lebegett a’ haja a’ szellőben; szava szomorú vólt, és erőtlen.
 Morvának Királlya, mond Kárthon, pállyámnak közepette kell el-esnem. Idegen sír fogadgya-el, ifjúságában Reuthámir’ utólsó tsemetéjét. Gyász uralkodik Balklúthában; ’s bánatnak árnyéki Krathmóban. De emeld-fel emlékezetemet Lóra’ partyain, hol Atyáim laktanak. Talán meg fogja Moinának Férje az el-esett Kárthont siratni.
 Által-hatották szavai Klesszámmornak szívét. Meg-némúlva rogyott-le fijára. Búba-merűlve állottak körűlötte a’ seregek: semmi hang sem hallik Lórának vidékin. Le-szállott vólt már az éj, ’s Keletről nézett-le a’ Hóld a’ bánat’ mezejére: még-is merőn állottak; mint-szintén Gormálnak hallgató erdője, minek-utánna a’ tsatázó szelek meg-szüntek, ’s komor ősz lepi a’ térséget.
 Három nap’ tartott Kárthon felett a’ siralom. Negyedikre meg-hólt az attya. Amott feküsznek-együtt a’ kő-sziklának szűkebb üregében; egy komor Lélek őrzi sírjokat. Gyakran meg-jelenik ott a’ szépséges Moina; midőn a’ Napnak súgári a’ kő-sziklák megé szállanak, ’s árnyékok telepednek a’ környékre. Ott jelenik ő meg, Málvína! de nem úgy, mint a’ mí halmunknak leányi. Idegen-Országi az ő őltözete; ’s mindenkor egyedűl jár. x)
 Fingál meg-szomorodott Kárthonnak halálán. Ünnepet parantsolt Éneklőjinek e’ napra, valahányszor a’ ködös ősz vissza-kerűlt. A’ Bárdusok többször meg-üllötték azon napot, ’s imígyen éneklettek a’ Vitéznek ditséretére:
 „Ki jő olly süvőltve a’ zajos tengerről, mint az ősznek setét fellege? Halál reszket a’ kezében! szemei, tűz-lángok! Ki ordítt erre-felé Lórának komor térségin? Kitsoda, hanem-ha Kárthon, a’ pallosok’ királlya? Miként húll a’ nép! íme, hogy’ jő, mint-szintén Morvának ijesztő Lelke! De, ah! amott fekszik a’ tőlgy-fáknak leg-szebbike, a’ szélvésztől gyökeréből ki-szakasztva! – Mikor fogsz ismét, Balklútha’ gyönyörűsége, Kárthon! mikor fogsz ismét fel-kelni? – Ki jő olly süvőltve a’ zajos tengerről, mint az ősznek setét fellege?”
 Így éneklettek a’ Bárdusok a’ gyász’ napjaiban. Közbe-hárfáztam gyakorta én-is, ’s éneket függesztettem az énekhez. Szomorú vólt a’ lelkem Kárthonért, ifjúságának virágában esvén-el. És te, oh Klesszámmor! hol lakol te a’ szelekben? El-felejtkezett-e sebéről az Ifjú? Veled jár-e már most a’ felhőkben? – – Érzem a’ Napot, Málvína! y) vezess nyúgodalomra. Talán meg-jelennek majd álmamban. Úgy tetszik, mint-ha már-is valamelly gyenge suhogást hallanék felettem. Örömmel súgárol az Égnek világa Kárthon’ sír-halmára: érzem, meleg van körűlöttem.
 Oh te, ki ott a’ magasságban jársz, ’s kerekségeddel Őseim’ paizssához hasonlíttasz: honnét vagynak a’ te súgárid, oh Nap? honnét ezen örökös világod? Elő-jössz tiszteletet-gerjesztő szépségedben; ’s leg-ottan el-tünnek az égről a’ tsillagok; fagyosan és el-halaványodva ereszkedik a’ Hóld a’ Nyúgoti tengerbe. Te tsak egyedűl jársz ’s ki-is követhetne tégedet a’ te futásodban! A’ hegyeknek tőlgy-fáji le-dőlnek: önnön magok a’ hegyek-is el-enyésznek az esztendőknek jártával: a’ nagy-tenger meg-árad, ’s le-apad ismét: maga a’ hóld-is el-tünik az égenn: egyedűl tsak te maradsz magadhoz eggyenlő, örvendezvén ragyogó futásodban. z) Mikor a’ szélvész a’ Világot éjjelbe boríttya; mikor a’ mennykövek tsattognak, ’s a’ villámok keresztbe forognak: akkor te tellyes szépségedben nézsz-ki a’ felhőkből, ’s nevetsz a szélvészre. De Ossziánnak hijába’ nézsz: mert ő nem láttya többé súgáridat: nem láttya, mikor arany-hajad a’ Keleti felhőkre foly: sem, mikor a’ Nyúgoti kapukról ragyogsz. De talán te-is tsak ideig-tartandó vagy, ’s végeket érik a’ te esztendeid-is. Alunni fogsz a’ felhőkben, nem hajtván a’ reggelnek serkentő szavára. Örvendezz tehát, oh Nap, ifjúságod’ erejében! Komor az öregség, és kedvetlen; hasonlítt a’ Hóldnak homályos világához, midőn szakadozott felhőken néz-le, ’s köd telepedik a’ halmokra; az éjszaki szél süvőlt a’ térségen, ’s úttyának közepette el-fagy a’ Bújdosó.
BATSÁNYI.
Jegyzések Kárthonhoz.
 a) Lóra, egy pataknak, Garmallár pedig eggy erdős hegynek neve, Szelma’ várossa mellett.
 b) Szükséges itt az Olvasónak tudni, hogy Osszián az öregség miatt el-vesztette szeme’ világát; és azért kérdezi kedves vezetőjétől, ha láttya-e a’ bokros-tetejű kő-sziklát? ’s a’ t.
 c) Úgy vélekedett az akkori Világ, hogy a’ szarvasok láttyák a’ halottaknak lelkeiket. Még ma-is azt hiszi a’ köz nép, hogy a’ lovak ’s egyéb állatok, ha minden tudható ok nélkűl meg-ijednek, lelket látnak.
 d) Kóna. Egy vőlgynek neve, Szelma mellett. (Szelma, Fingálnak, Osszián’ attyának, királyi lakó-helye, ’s az országnak fő-várossa vólt.)
 e) A’ Világnak Királlya. A’ Római Császár. – Ez az ének az eredeti nyelven lantos versben készíttetett. Szokása vólt Fingálnak, Bárdussait énekelve előre kűldeni, midőn valamelly hadakozásból vissza-tért.
 f) Viasz-gyertyák, mellyeket a’ Római tartományból a’ többi zsákmány között hoztanak.
 g) Tengeri tsigákból ittanak. A’ tsigákról gyakran van emlékezet, és mindenkor vendégeskedés értetődik általok.
 h) Morna. Fingálnak annya, Klesszámmornak pedig testvér húga vólt.
 i) Így mondgya Virgilius a’ paripáról Lib. XI. Aeneid.
– – – – – – – – adrectisque fremit ceruicibus alte
Luxurians, luduntque iubae per colla, per armos.
**
Az idézet az Aeneis XI. 496–497. soraiból való, magyarul: „fel-felvetve fejét magasan, tobzódik a kéjtől, / míg a nyakán s marján meglebben játszi sörénye.” (Lakatos István fordítása).

 k) Klesszámmornak elő beszéllése már magában-is igen szép és jeles; de még inkább ki fog ez majd a’ kőlteménynek végén tetszeni. Az Olvasó (az Olasz Fordíttónak jegyzése szerént)*
Melchiorre Cesarotti (1730–1808) fordítása 1763-ban jelent meg (l. erről Sárközy Péter: Petrarcától Ossziánig, Bp., 1988, 125–142.). „Batsányi Cesarotti munkáját aligha láthatta: amit utána mond, Denisből vette át.” (BJÖM. I. 532.)
észre-vehetetlenűl mind arról tudósíttatik, a’ mit szükség-képpen kell tudnia a’ végett, hogy a’ történetnek ki-menetelére el-készíttessék.
 l) Így mondgya Virgilius (Lib. VI. Aen.) Éneásról és Dídó’ lelkéről:
– – – – – – – – – – – Agnouit per umbram
Obscuram, qualem primo qui surgere mense
Aut videt, aut vidisse putat per nubila Lunam.
**
Az idézet az Aeneis VI. 452–454. soraiból való, magyarul: „ráismer a szürke homályban, / mintha a holdat látná, vagy vélné, hogy a ködben / hold az, amit lát hó elején felnézve az égre.” (Lakatos István fordítása).

 m) Morva. Osszián’ Hazájának neve. Így neveztettek hajdan Skótziának Éjszakra-hajló Nap-nyúgoti részei közönségesen.
 n) Itt Poétai tűzbe jő Fingál. Az Irlandiai Történet írók (úgy mond Macpherson) nagyon ditsérik Poétai talentomáért, a’ jövendő dolgoknak előre-látásáért, és törvény-tévői bőltseségéért. – A’ mi Balklútha’ el-romlásának le-írását illeti: ezt öszve-hasonlíthatni Izaiás’ 13. rész. 21. vers., hol ezen Próféta Babilon’ veszedelmét jövendőli; és 34. rész. 53. vers.,*
A bibliai hivatkozások (Izaiás 13.21. és 34.53.) közül a második sajtóhiba lehet, egyrészt mert nincs 53. vers, másrészt mert a 13. az, amely jelentős szövegszerű egyezést mutat az előzőleg hivatkozott hellyel (13.21.). Az első hivatkozás: „Csak a vadállatok tanyáznak majd a helyén, / a baglyok töltik meg házait. / Struccok ütnek benne tanyát, és bakkecskék tánca veri föl csendjét.” A második: „Bojtorján nő majd palotáiban, / csalán és bogáncs a váraiban. / Sakálok nyugvóhelye lesz ott, / és struccmadaraknak tanyája.”
hol Iduméa’ romladékiról vagyon szó.
 o) Mert oda szokták Őseiknek fegyvereiket fel-aggatni.
 p) Illy egy jelet kűldött Zeus Agamemnonnak (Íliás’ XI-dik könyvében)*
l. az 1–14. sorokat.
az ütközet előtt.
 q) Lásd Jerem. 46. rész. 3. vers.;*
„Öltsetek vértet és pajzsot, / és induljatok harcba!”
és Íliás’ II-dik Könyv, hol Agamemnon a’ többi között imezt mondgya:
Hastam acuat sibi quisque; tegat quo corpora, scutum
Aptet. etc.
**
„fenje ki dárdáját ki-ki jól, készítse a pajzsát” (384. sor, Devecseri Gábor fordítása).

 r) A’ régi Skótziaiaknál szokásban vólt, vendégeikkel fegyvert tserélni, a’ melly osztán barátságoknak jeléűl gyermekeikre maradt, ’s sokáig fenn-tartatott.
 s) Fingál nem tudgya még itt, hogy Klesszámmor Kárthonnak attya.
 t) Kárthon azt gondollya, hogy bújában keresi Klesszámmor a’ halált.
 u) Nevét, az ellenségnek meg-mondani, annyi vólt az akkori vitéz időkben, mint a’ viadalt szemlátomást kerűlni; mert, ha ki-tudódott, hogy a’ két ellen félnek ősei jó barátok vóltak, leg-ottan meg-szünt közöttek az ellenségeskedés. Innét régenten a’ félénk emberről azt szokták tsúfságból mondani: ollyan ember, ki a’ maga’ nevét az ellenségnek meg-mondgya.
 v) Ennek két értelme van: vagy az, hogy Kárthon ditsősséget reményl Fingál’ el-estéből, vagy a’ tulajdon magáéból Fingál’ keze által. Ez az utólsó hihetőbb, mint hogy már meg van sebesítve.
 w) Nem régen szüntek-meg az Éjszaki Skótziában ünnep-napokonn egy vastag tőlgy-fát égetni, mellynek neve az ottani nyelvenn imígy van: the trunk of the Feast. Az idő olly tiszteletessé tette ezt a’ szokást, hogy az al nép félve hagyott-fel rajta.
 x) Mint-hogy ő Británniai vólt.
 y) Emlékezzék-meg az Olvasó, hogy Osszián nem lát.
 z) Lásd a’ 18. Zsólt. 6. vers.*
„Ott vert sátrat a napnak / mint a vőlegény, lakából úgy kel fel, / s ujjong, akár a hős, aki megfutja pályáját.”
Copyright © 2011-2024 HUN–REN–DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport
Copyright © 2011-2024 Debreceni Egyetemi Kiadó