Nikla 25a Nov.
1809.
Barátom! a’ gonosz czakó meg tsalt Téged, // Hogy vártt fiú helyett, ismét leányt hozott. // Azért e, hogy nem lelt a’ Minden méhében, // Olly magvat melly hozzád méltó lehetne; // Nem mindenkor lel ám Kazinczyt a’ czakó! // Vagy tán azért, hogy még ne légy vagyás nélkűl; // Mert a’ ki semmit sem kíván, nem boldog az. // Akár mint van, nyugodj, ’s örűlj barátoddal! // Mert nékem a’ czakó ismét fiút hozott, // Ki olly hasonló hozzám mint magam, // Zömök, szelíd barna ’s gödörkés állú; // Hogy nagy poeta lesz már is jelenti, // Mert mennél éhesb, annál szózatosb: // ’S mihelytt meg tellik, néma mint a hal. // Miért nem adhatom Néked leánykádért! // Hogy ékes versedet megmenthetném vele, // ’S vágyásaid leg főbb pontját bétölthetném! – Haggyán! Remélj! ’S versed tedd el jövendőre! // Ne bántsd! illy szépet valtoztatni bűn. // Ha kell, ha nem, kérlek, hadd úgy a’ mint van, // Tovább fog élni ez minden leányidnál…
Ezek tsak olly versek, édes Kazinczym, mint azon amphibiumnak kurrogása, kit a’ hold fény gyepre tsal. A’ Te varásló szózatod is ki tsalt engem azon iszapból mellybe ezen zivataros idő temetett: de melly rekedt torkom! melly sárba mállattak szárnyaim! Látod tsak ugy közelíthetlek, mint a’ sártsa az etherbe ferdő sast. Egykor a’ Te szavad engem meg olvasztott a’ hetedik égbe és Pop’ Alpeseire ragadott: mast áldozatlan kezekkel járulok hozzád; tele fejem hadi lármákkal, mársokkal, qvártélyozókkal, ispotályokkal és patétsal; kaszálotlan réteimmel, vetetlen földeimmel, tsirás kazlaimmal. Engedj meg tehát, ha levelem olly zavart lesz mint fejem.
Te nem temjént, hanem itéletett[!] kívánsz. De tudod e azt, hogy az én itéletem, nem lehet egyéb mint temjén. Okom nints a’ hízelkedésre, sem néked a’ gyanúra. Elég ditsőség az nékem, ha én, téged ismérni és tsudálni tudlak. A’ te mestereid tsak azok, kik a’ természetnek leg első és legszerentsésebb tanítványai voltak, és a’ mennyei poesist hozzánk lehoztak. Ki hatott még olly méllyen a’ régiség’ lelkébe mint te? Ki tudja Horátz ajakait, a’ nagy világ nyelvével olly édes harmoniaba vonni, mint te? A’ kinek az izlés és annak minden gratziáji olly tulajdonai mint néked; a’ kinek lelke, a’ régiség’ leg remekebb alakjaival ugy bujalkodott, mint a’ tied, nem lehet annak szüleményje nem szép; nem hagyják el annak szülöttjét a’ kellem Istennéji, sem a’ Parisi negli’sében, sem a’ Romai vittában. – – A’ splendens pannustól igen félsz. Én ugy gondolkodom, hogy a’ Poesisnak leg nagyobb része nem egyébb mint splendens pannus: de azt ki tiltani nem lehet; sőt a’ ki azt helyesen tudja szerkőztetni, foltozni, naturalizálni, az a’ mester; te pedig ezt tudod. Ha a’ görög Dámán eggy kis koketteria látszik is, nem árt; sőt annál interessantabb, tsak hogy az fínom legyen, ne a’ mesterség’
*a’ <..> mesterség’
munkájának, hanem a’ természet kiömlésének, és a’ szépség bájának lássek lenni, és melly ne tsábítson, hanem édesgessen; ne tsudálást, hanem szerelmet keressen. De félre ezekkel! én inkább Sz. Janos látásait magyaráznám, mint a’ poesis titkait. Ha a’ költői szépet és nem szépet megfejteni lehetne, nem volna a’ Poéta olly ritkaság.
Kisről semmit sem tudok. Verseidet el küldöttem néki, de feleletjét nem kaptam. A’ demarcationális linean túl közönséges panasz a’ tsaknem el viselhetetlen sartz. Egy rokonomnak jószága, melly mintegy 200. holdból áll, a’ demar. linéan belűl esvén, kellett róla fizetni, a’ sok sartzon, katona tartáson kivul, minden héten száz foréntokat. Némelly tájokon nagy rablások voltak; de gyilkosság és a’ fejér népen erőszak, az én hallásomra nem esett. Hetyéről, (Vasból) azt írja az én 70. esztendős Atyám, hogy Colbert frantz. Generalis ment azon által negyven ezerrel. Sokszor négyszáz is szállott be hozzá, kik udvarán és szürüs kertjeben tizenöt helyen is tüzeltek, ökröket vagdaltak, ő véle requisi[ti]okat irattak; de mind e’ mellett olly fenyíteket tartottak, hogy azon katonákat, kik az ő kertjét és méházát fel törtek, a’ tisztek keményen meg verették, és magok, mind a’ kertet mind a’ méházat ujra bezárták. – És igy már mast látjuk azt, amit előbb nem lathattunk, vagy legalább én nem láthattam: az én Herculesemet
*én <Nessusomat> Herculesemet
nem perkelte meg a’ Nessus vére. De melly sokat szeretnék én mast te tőled kérdezni, tudakozni!! Én már sok örökös barátságat láttam támadni és elmulni. Azt az eggyet látom, hogy Napoleon meg tsinálta magának az utat mind a’ Száva mind a Visztula mellett. A’ Berührungspunct kész mind a’ Török mind az Orosz ellen; mit vélsz, hol üti ki magát előbb az electrica sziporka? Török ország lesz é vagy Lengyel ország a’ Zankapfel? Hát Berzevitzivel mire mehettél? Én akkor ugy szolltam Hozzád mint borzas bajszú magyar; de az olta sokat el nyirtem bajszomból; mit gondolsz, nem kell é egeszen le nyírnem? Nem lehet szentebb kötelessége eggy böltsnek, mint a’ nép boldogságanak eszközlése: kerlek tehát, esmértesd meg vélem e’ részben is gondolkozásodat, hogy a’ józanság principiumainak míveléseben is követőd lehessek.
Verseimet mast sem tudtam meg kapni. Eggyik biztosom elvesztette utasíttó czeduládat, másikak nem találták házánal Szemerét, némellyek meg tsaltak és elsem mentek, ugy hogy én mindég bizonyosan vártam, és mind eddig meg tsalódtam; magamat hol házi bajaim, hol a’ politikai zivatarok akadályoztak; mast eggy falka ártánt kukoritzázok, ’s mihelyt ezt eladhatom, megyek. Adj tanátsat kérlek, hogy kivel, és moddal nyomtattassam? Az olta néhány darabokkal szaporodtak verseim, mellyek közűl Tehozzád és kegyes Aspasiádhoz is vagynak intézve. El küldöm azokat néked mihelyt időm lesz a’ le tiztázásra,[!] hogy azokat lásd és meggyalúld minek előtte sajtó alá kerülnének. Sok darabjaimmal ugy vesződöm, mint vak Béla azon váraval, mellyet a’ Ság’ tetejen akart építeni, amit nappal tsinálok, éjjel le romlik; a’ leg első odámat melly Te hozzád szóll ismét lerontottam, és mast igy akarom fel épéteni: Mint a’ világnak hajdani díszei, // Tsendes meződben rejted el éltedet, // Hogy ott magadnak ’s nemzetednek // Élj Eratód’ arany édeneben // Kazinczÿ! ’S mérész etheri szárnyokon // Felleng sas elméd Hella’ ditső egen, // A’ dithirambok láng körében, // ’S a’ Kegyek élet adó virányin. // Platói nyelved s. t. – Sonettjeidre küldött válászamat,[!] ugy látom nem vetted: azon kis versemet tehat melly abban volt ismét el küldöm: A’ Sonetthez. Cipris’ ró’sa lehellete // Nemzett Laura’ ölén téged’ alak Sonett! // Zengvén lelkes ezüst szavad, // Megnyilltt[!] a’ buta kor’ százados ejjele, // Hellász napja ditsőn derűlt, // ’S Péánt ömledezett a’ Capitolium. // Péán! ujra születsz nekünk, // Ott hol Coos’ koszorús húga, az ősz Tokaj, // A’ Bodrogra könyöklik, és // Eos’ langjaival keble bujálkodik. // Hallom Dacia halmain, // Hallom zengeni már eoli éneked’! // Fürtöd’ Mádi arany gerezd. // ’S tündöklő amazon párta ölelgeti. // Idvezlek Helicon Kegye! // Jer tsókold ’s koszorúzd gyenge Kazinczydat! // Pólád szebb örömébe mártsd // Lelkét, ’s ciprusidat húrjaitól kizárd. // Múlass, zengj, enyelegj vele! // Vauklűs ’s Laura leend – Széphalom ’s Angyala. – – – Mast eggy epistolat is készítek hozzád, melly igy kezdődik:
Az a’ józanság, melly elömli mívedet, // ’S mellytől te felsz, nékem leg szebb poesis. Mit ér a’ szép virág gyümölts nélkűl, // Mit a’ böltsesség a’ bézártt ajakban? // ’S ah! édes az nékem, midőn Kazinczy // Ugy szoll mint eggy böltsnek szóllni kell Honnyához! // Mint hajdan Rómának vigyázó Censora, // Midőn az erkölts vész, ’s reánk veszélyt kiált, // Majd mint eggy Socrates nyájas böltsességgel, // Majd Flaccus lelkével ’s élesb katzajjával, // A’ köz romlásnak gátat vetni kívánsz. s. t. Ezen darabomban, nem annyira veled, mint cravatosainkal fogok beszelgetni. Vajha nyelvedet elköltsönözhetném, ’s érzeseim tolmátsává tehetném! ’S vajha én cravatosainkat ugy ismérhetném, mint te! Én nem tudok meg szabadulni azon nevetséges bolondságtol, melly engem szüntelen arra ösztönöz, hogy használjak és tanítsak; pedig látja az Isten hogy bolondság! Ha a’ romai lelket, sem Cátó menydörgése, sem Tibur zengése fel nem tudták ebreszteni: mit nyikorgok én az én hórdómban! Azért é hogy az én képem mellé is kutyát fessenek a’ magyarok, mint eggy böltsel a’ Görögok tselekedtek? Azért é, hogy kenet helyett válosztó vizet öntsenek fejemre mint Petrarkáéra? De akár miért, elég az, hogy én tsak irok; és különösen néked édes Barátom, ezentúl
*ezentűl [th. emend.]
igen sokat fogok irni, még pedig olly rendetlenűl és átabotába mint egy liricus, és olly szabadon, mint eggy beszelni tanuló gyermek, a’ ki mindent ki petyeg a’ mi a’ szívén van; de a’ ki mind azon által, soha el nem felejti azt minden petyegése mellett is, hogy tanítójával és Vezetőjével beszél. Mikla 25. Nov. 1809.
Ber’senyi Dan[iel]
Ime! Niklán kezdtem a’ levelet írni és Miklán végeztem el! Melly nagy liricusi ugrás! No de haggyán, hiszen mindeggy Nikla vagy Mikla.