Mikla 25 Nov.
1809.
Barátom, a’ gonosz czakó meg tsalt tehát, // Hogy vártt fiú helyett, ismét leányt hozott: // Azert e, hogy nem lelt a’ minden méhében // Olly magvat, melly hozzád méltó lehetne? // Nem mindenkor lel ám Kazinczit a’ czakó! Vagy tán azért, hogy még ne légy vágyás nélkűl? // Mert a’ ki semmit sem kíván, nem boldog az. // Akár mint van, nyugodj! ’s örülj barátoddal! // Mert nékem a’ czakó ismét fiút hozott. // Ki olly hasonló hozzám mint magam: // Zömök szelíd barna ’s gödörkés állú. // S hogy nagy poeta lesz, máris jelenti: // Mert mennél ehesb, annál szózatosb; // S mihelytt meg tellik, néma mint a’ hal. // Miért nem adhatom néked leánykádért! // Hogy ékes versedet meg tarthatnám vele, // ’S vágyásaid leg főbb pontját be tölthetném! // Haggyán! Remélj! ’s versed tedd el jövendőre! // Ne bántsd! illy szépet változtatni, bűn; // Ha kell, ha nem, kérlek, hadd azt úgy mint van: // Tovább fog élni az minden leányidnál. Ezek édes Kazinczim, tsak olly versek, mint azon amphibiumnak kurrogása, kit a’ holdfény gyepre tsal. A’ te vará’sló szózatod is ki parancsolt engem azon iszapból, mellybe engem ezen különös esztendő temetett: de melly rekett torkom! melly sárba mállattak szárnyaim; ’s látod, hogy tsak ugy szóllok hozzád, mint a’ sártsa az etherbe ferdő hattyúhoz. Eggykor a’ te szavad engem meg olvasztott, a’ hetedik égbe és Pop’ Alpeseire ragadott; mast áldozatlan kezekkel járúlok hozzád: tele fejem hadi lármákkal, marsokkal, qvartélyozokkal, ispotalyokkal és patétsal; kaszalatlan veszett réteimmel, vetetlen földeimel, és tsirás kazlaimmal. Meg engedj tehat, ha levelem, olly zavart lesz, mint fejem. Te, nem temjent, hanem ítéletet kívánsz. De tudode azt hogy az én itéletem, nem lehet egyéb mint
*egyéb<b> mint
temjén? Okom nints a’ hizelkedésre, sem néked a’ gyanúságra. Hidd el azt, hogy én téged ismérlek; és hogy én teged ismérni tudlak, az én leg szebb ditsőségem. A’ mi leg nagyobb poetaink az én szemem előtt, nem egyebek, mi[n]t a’ Németeknek szerentsés követőji; de te a’ leg tisztább eredeti kutfőből merítesz: a’ hajdani ép iz’ egg[y]ügyü szépségeiből. Te
*szépségeiből. <A’ te> Te
tsak azoknak vagy tanítványok, kik a’ természetnek legelső, leg boldogabb tanítványai voltak, és a’ mennyei poesist lehozták. Ki hatott még olly mélyen Horátz lelkébe, mint te? ’S ki tudja annak ajakait, a’ nagy vilag nyelvével olly edes harmoniara egyeztetni, mint te? Hogy nem hizelkedem, érzed, tudod. A’ splendens pannustol igen félsz. E’ részben én igy gondolkodom, hogy nem tsak az egész poesis, hanem a’ világnak tsak nem minden fényje, nem egyéb, mint splendens pannus; ezt ki tiltani nem lehet, sőt a ki azt
*ki <azok> azt
helyesen tudja szerkőztetni, foltozni, naturalizálni, az a’ Mester. A’ te görög Dámáidban is vagyon egy kis frantzias koketteria; de melly helyes, melly illendő, melly édes és vonzó az! ugy hogy, nem annyira a’ mesterség munkájanak, mint a’ szépség bájának és a’ természet kiömlésenek látszik lenni, melly, nem tsábít, hanem édesget; nem tsudálást, hanem szerelmet keres. De félre ezekkel! Ha a’ költői szépet és nem szépet tanulni vagy ki magyarázni lehetne, nem volna a’ poeta olly ritkaság. Én inkább Sz. János látásait magyaráznám, mint a’ poesis titkait. A’ kinek a’ gratia olly tulajdona mint néked: a’kinek lelke, a’ régiség legremekebb alakjaival úgy bujálkodott, mint a’ tied, nem lehet annak szülötje nem szép; nem hagyják el azt a’ kellem istennéji, sem a’ pari’si negligében, sem a’ Romai vittában. Kisről semmit sem tudok. Azt hallom, hogy Sopronyban semmi különös excessusok nem estek; hanem a’ katona tartás és a’ hadi sartz, tsak nem utólso szükségre juttatta azt. Ez közönséges panaszok a’ demarcationalis lineán belűl lakóknak. Egy rokonomnak mintegy 200. holdból alló jószaga oda esvén, a’ sok sartzon és katona tartáson kívűl, kellett róla minden héten száz forintokat fizetni. Némelly tájakon mindent elraboltak a’ Frantziák, de sem gyilkosság, sem az fejérnépen erőszak nem esett. Hetyéről, Vasból, azt írja az én 70. esztendős Atyám, hogy Colbert frantzia Generalis ment azon által negyven ezerrel; sokszor három ’s négy száz is beszallatt hozzá; udvaran, szűrűs kertjében tiz s tizenöt helyen tüzeket raktak ökröket vagdaltak; de mind e’ mellett olly fenyítéket tartottak, hogy azon katonakat, kik az ő kertjét és méházát feltörtek, a’ tisztek keményen meg verették, és magok mind a’ kertet mind a’ méházat ujra bé zárták; utra való bort pedig pénzért kértek tőle, de ő ingyen adott nékik. Melly jót tettek az emberi nemzettel, tsak e’ reszben is, a’ józanságnak terjesztőji! És igy édes Barátom, már mast latjuk azt a’ mit előbb nem láthattunk, vagy legalább én nem lathattam. Az én Herculesemet nem perkelte meg a’ Nessus vére. De melly sokat szeretnék én mast te tőled kérdezni, tudakozni! Én már sok örökös barátságot láttam egy kulats mellett tamadni és elmulni. Azt az eggyet látom, hogy Napoleon meg tsinálta magának az utat mind a Száva mind a’ Vistula mellett: der Berührungspunct kész mind a’ Török mind a Muszka ellen; mit vélsz, hol üti ki magát előbb az electrica sziporka? Nem Törökország lesz e a’ Zankapfel? Hát Berzevitzivel mire mehettél? Én akkor ugy szolltam hozzád, mint eggy borzas bajszú magyar; de azolta sokat elnyirtam bajszomból. Nem lehet szentebb, édesebb kötelessége eggy böltsnek mint a’ nép boldogságanak eszközlése; kérlek tehát, ismértesd meg vélem e’ részben is gondolkozásodat, hogy a’ józanság’ principiumainak míveléseben is követőd lehessek. Verseimet mast sem tudtam kezemhez venni. Egyik biztosom elvesztette utasíttó czeduládat, másikak nem találták odahaza Szemerét, némellyek el sem mentek, és én reájok várokoztam, az idő haladt, magamat, hol házi bajjaim, hol a’ politikai zivatarok akadályoztak. Már nem is bizom senkire is; mast eggy falka ártánt kukoritzázok, mihelytt el adhatom, megyek. Adj tanátsot, hogy kivel és mimoddal nyomtattassam ki? Azolta néhány darabokkal szaporítottam verseimet, mellyek közűl Te hozzád és kegyes Aspasiádhoz is vagynak intézve. Elküldöm azokat néked mihelyt időm lesz a’ letisztázásra, hogy azokat minek előtte sajtó alá kerülnének lásd és megrostáld. A’ leg első odámat melly hozzád szóll, mast egy kevessé dagalyosnak látom és igy akarom szelídítteni: Mint a’ világnak hajdani díszei, // Tsendes meződben rejted el éltedet, // Hogy ott, magadnak ’s nemzetednek // élj, Eratód’ arany édeneben // Kazinczy; ’s mérész etheri szárnyakon // Felleng sas elméd Hella ditső egén, // A’ dithirambok’ láng körében, / ’S a’ kegyek illatozó viranyin. // Platoi nyelved s. t. Mit szóllsz hozzá? Im hol eggy másik is, mellyet én ugyan már el küldtem hozzad, de a’ mint tapasztalom, nem vetted kezedre.