Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Kedves Barátom! Tegnap reggel megkaptam nagyon drága levelét a két autográf lapocskával, és este hozta vissza a küldönc a csomagot, amelyet még júliusban adtam át Kézy professzor úrnak szállításra. Mivel ez vélelmem ellenére ilyen sokáig Patakon maradt, most át akarom adni az apósomnak, hogy az első alkalmatossággal küldje el Kassára. Ezt kellett volna tennem az eddigiek szerint, úgy már korábban megkapta volna a könyveit, de hát a jó gondolatok szinte soha nem a megfelelő időben jönnek.

Rendkívüli örömmel tölt el, hogy megkapta a doktori fokozatot. A címek hajszolása nem bölcs dolog, de bizony az a spleen sem érdemli meg azt a nevet, amely lenéz megbecsült dolgokat. Itt is a középút a bölcs. De nem egészen középső, mert e hat betű csengése meghozhatja a szerencséjét azon az úton, amelyre a kívánságom ellenére lépett – Önt az oktatásügybe kívántam volna –.

Már nem lesz új hír prímásunk halála és a magyaróvári kongresszus feloszlatása, mire ezt a levelet kézhez kapja. Kár az uraságért. Szép, tüzes, tehetséges, fiatal férfi volt, sok jót alkothatott volna idősebb korában és nyugodt, boldog időkben. Azt írják, hogy a császár és a császárné is betegen fekszik. A prímás halálhíre nagyon megviselte az ő nálunk, Terebesen időző édesanyját; úgy sírt, hogy a jajgatását állítólag hallani lehetett kint az utcán is. Tegnapelőtt Újhelyen voltam, de nem találtam Horváth László alispánt, holnap jön meg Szirmay Antal (a Hungaria in parabolis [ʼMagyarország szóképekbenʼ] című mű szerzőjének) ismételt beiktatásáról, az Ujhely és Lelesz közt fekvő Radról.

Nem sokkal ezelőtt járt másodjára Újhelyen a hajdani bécsi apostoli nuncius. Az országgyűlésen ismerkedett meg a jászói préposttal, és mivel Bécsből úgyis menekülnie kellett, meglátogatta. Mivel a sors e vidékre hozta, így látni akarta Leleszt is, Jósz filiális konventjét. A már említett Szirmay udvari tanácsost 100 napos indulgenciában részesítette. Én sem értettem, Ön is éppily kevéssé értheti. Így hozzáteszem: ez az indulgencia megszabadította a büntetéstől, ha Szirmay olyan bűnt követett volna el, amely miatt száz napig kellett volna ülnie a tisztítótűzben. Azzal a feltétellel, hogy naponta bizonyos számú Miatyánkot és Üdvözlégyet elimádkozik az egyház gyarapodásáért és az eretnekek kiirtásáért. Így magyarázták nekem a katolikusok az alispán asztalánál, anélkül, hogy magyarázatot kértem volna, mert szeretem elkerülni a látszatot, hogy esetleg nevetségesnek találnék másoknak szent dolgokat. Kétség nélkül beismerem, hogy ez a gondolkodásmód nekem, a protestánsnak idegen, csak illiberálisnak, sőt ízetlennek találom a dogmák és vélemények gúlyolását. Kevés vigasz van ebben, és mi protestánsok igaztalanok vagyunk, ha a katolikusok fölé akarjuk emelni magunkat. – A nuncius vajon tudja-e, hogy Szirmay udvari tanácsos úr írt egy könyvet, amelyben azt bizonyítja, hogy az államnak joga van eltulajdonítani a klérus javait? Alispánunk szerint tényleg írt egy ilyet. Ezt nagyon alaposan és tudós módon megcáfolta a jezsuiták közt oly nagyon híres, általam valaha személyesen ismert rozsnyói kanonok, Kenyeres József. Ezt mind a mi Horváth alispánunktól hallottam.

Sem a bécsi Annalen számait, sem a betiltott újságokat nem kaptam meg, és nem is olvastam, már nagyon óhajtom hát látni Verseghy Aglájának recenzióját. Kisfaludi Regék-jével nem haladok, sajnálnék oly sok elképzelhető rosszat mondani a kiváló férfi kedvenc művéről, és jót egyáltalán nem lehet. Ő maga szerelmes a könyvbe. Hogy miért? Azt az a démon tudja csak, aki a mű megírásának gondolatát adta neki. Amikor a művet recenzeálni akartam, először Herder népdalait vettem kezembe (Abtheilung für Literatur und Kunst, VIII. kötet), és most még elviselhetetlenebb volt a számomra Kisfaludy Regék-je. Amikor már elkezdtem a recenziót, egy zseniális levél érkezett Ráday Pál barátomtól, akit komának kértem fel mind az iránta való figyelemből, mind – és sokkal inkább – a nagyapjára és az apósára való emlékezés iránti tiszteletből. Levele arra késztetett, hogy megtegyem első magyar nyelvű próbálkozásomat, hogy egy episztolát költsek a francia episztolák és Gleim, Jacobi és Klamerschmidt episztoláinak könnyed hangján. Ez az, álljon itt a kezdete:

N.B. czakó a gólya tréfás elnevezése,

mint ahogy a csacsi egy szamáré.

(Sophie még nem szült meg.)

Kisfaludi Kandó ezredessel üdvözletét küldi és kérdezteti, hogy vajon költsön-e egy szomorújátékot prózában vagy – rímes vagy rímtelen – versben. Azt írtam neki: inkább próza, mint rímes (mint a franciákéi). Kisfaludy nagyon tehetséges, de attól tartok, hogy olyan szomorújátékot kapunk, mint amilyen románcokat kaptuk a Regékben. – Hogy mire tellik erődből és mire nem! Nagyon bölcs tanács.

Kézit megkérdezte egy magát megnevezni nem akaró utazó, hogy letartóztattak-e engem; állítólag egész Pest tele van az új hírrel. – Mit szól hozzá? Nem tettem semmit, és bizonyosan nem is fogok semmi olyat tenni, ami szerencsétlenné tehet. –