Oh, Vénus’ terhes igája!
Hogy kell magam’ adnom alája?
Nyakamat vas lánca szorítja,
Szívem’ siralomba borítja.
Nem nyughatom, és csak epesztem
Magamat, sírásnak eresztem
Ejjel
*Éjjel
szememet le se zárvánn,
Siratom bal sorsomat árvánn.
Mint a’ szomorú Egek éjjel
Sírnak Mezeínkre le széllyel,
Hogy hunyvánn Fébus, az
Egnek
*Égnek
Tetejénn Súgári nem égnek.
Sírok, zokogok keseregvénn,
Könnyem mellyemre peregvénn,
Mint Gerlice’ párja Tavasszal,
Nyögök itt sok ezernyi panasszal.
Egek! óh egyedűl ti reátok
Kérést panaszolva bocsátok:
Jaj! enyhítsétek emésztő
Tüzemet, mert már megemészt ő!
Szánjátok Egek! nyavalyámat,
Könnyebbítsétek igámat,
Enyhítsetek állapotombann;
En
*Én
temjént gyújtok azonbann.
Óh, mézzel elegy keserűség!
Kínnal tellyes gyönyörűség!
Oh, Vénus’ terhes igája!
Hogy kell nyakam’ adnom alája?