Vart vala Lycoris a minap egy rosát,
hogy meg dicsirtetné mesterséges karját,
el hidnéd, ha látnád, annak valóságát,
úgy meg adta néki eleven formáját.
Hogy a poros földön ne mászon a virág,
tökéjét támasztya karó helyett egy ág,
koronás fejébe sárgúl a gazdagság,
az egisz virágba látzik a valóság.
Kerengve öleli csutak a karóját
ki terjeszti felül szép piros rosáját
ez ki dülvén üli zöldellö tátzáját
mint ama királné meg üli thronussát.
Az egyik tökétül sok ágak terjednek,
a varrott veszötskék maid mintegy zöldelnek;
a hegyes tövisek szinte mérgelödnek,
az egyedül hijja, hogy nem sebesitnek.
Ezt Flora meg látván, meg áll örömébe,
vélvén, hogy é szép ág született kertébe;
Ékes
* Ekes [em.]
Rosa, ugymond, munkám’ dücsössége!
Jöj Flora fejére, légy hajamnak disze.
A tsalárd Rosához ki terjeszti karját,
le akarja törni tövérül virágját;
a vart’ tövisektül félti genge ujját,
még észre nem veszi a tü tsalárdságát.
* Ezután a következő áthúzott strófa következik:
<Nem engednek gyilkos kezének az agok,> /
<azért féltik képét szigyent jedzö fótok;> /
<Ezentül kertimnek, lesz ugymond illattyok;> /
<ugy tön: illatoznak a kerti virágok.>
Látván, hogy kezének nem enged a Rosa;
meg pirúl szigyenbe borult szép ortzája:
Harag, ’s szemérem közt körül azt visgállya,
ha valaki van é, ki esetét láttya?
Végre meg szóllalván: szine, és formája,
olly igaz, hogy kiki elevennek vallya:
hogy tehát Lycorist meg gyözze a Flora,
kertimnek ezentül lesz ugymond illattya.
* [Az utolsó két strófa későbbi betoldás, amit a margiáliára írt Verseghy. Az ezek előtti, eredetileg utolsó strófa törlése, illetve ezek beillesztésére az 1781-es Parnassusba való lejegyzés után került sor.]