Én, ki aʼ hadnak szomorú csatáit
gyűlölöm szívbűl, ʼs keserëdve nézëm
aʼ hëgyës vassal ledöfött baromnak
szërtelen estét;
Én, ki aʼ bornak hevivel nem élëk,
mëlly az elmékët szerelëmdalokra,
mint az öldöklés hadi költeményre,
szokta ragadni;
Én, ki Laurámnak gyönyörű szëmétűl,
mëlly fëlindítá dalomot koronkint,
messze özvegylëk lakatos toronyban,
versekët írjak?
Hogyha földgyébűl kiszakasztod aʼ fát,
avvagy aʼ pontyot kifogod vizébűl,
elhal ez töstént, ʼs lekonyúl amannak
haldokony ága.
Képe Laurámnak, ʼs eleven szerelme,
aʼ mit aʼ sorsnak sanyarú haragja
mëghagyott bennem, mikor eʼ homályos
szugba taszított.
ʼS tégëdʼ, óh Képzet! ki sëm irt eszëmbűl
hüs koporsómig soha sëmmi balság;
sőt mëgújjúló veszëdelmeimmel
szüntelen újjúlsz.
Légy tëhát kérlek, nekëm észhevítőm,
még magányomnak fala köztt nyomorgok,
ʼs nyisd fël elmémët sükeres dalokra
dajka tüzeddel.
Láttya majd hajdani maradék világunk, ebbűl
hogy nëmës czélú szeretet ragasztott
aʼ barátságnak kötelével engëmʼ
Laura felemhëz;
ʼs nem baromtűzbűl eredő hevesség,
mëlly csak aʼ testnek köcsögését űzi,
ʼs aʼ nëmësb elmét buba hervadásig
elnyomoríttya.
és ha rózsákot szëhet énekëmbűl, vëhet
vagy homályűző igazat tanúlgat,
háladó szívvel Këgyesëmʼ nevének
fogja köszönni.