Kit vársz ablakodonn Örzsike! szüntelenʼ
ásítván? kit akarsz csalfa szerelmeid
által jégre vezetni
megmeg nőtelenink közűl?
Eggy karcsú ifiút látok enyelgeni
óránkint aranyos tűköreid között;
látlak czifra ruhákban
kint szállongani karjainn.
Aʼ tánczos palotánn csak vele szédelegsz,
aʼ játékhelyekenn csak neki pillogatsz.
Ő most kedvesed, ő most,
látom, mindened egykorig.
Hányszor fogja szegény sírva panaszlani,
hogy mint aʼ recsegő szélanya, változik
szíved szüntelen,ʼ és hogy
első kellemetid helyett,
mint aʼ dőre hajós, kit nevető szelek
aʼ majdmajd habozó mélyre kicsaltanak,
kormos fellegeket lát.
Hányszor fogja sohajtani,
látván úttyaiban friss szeretőidet,
hogy rablánczaidot rólla lefejtegesd,
mellyek kénnyei ellen
még hozzád lebilincsezik;
vagy kétes kezedet, régi szavad szerínt,
nászgyűlések előtt férjfikezébe tedd.
Óh! melly boldogok, aʼ kik
álnok szívedet ösmerik,
ʼs titkos tőreidet, mézbe takartt halál,
gyilkos lépfa gyanánt messze kerűlhetik;
vagy kik vészes öledbűl,
mint én, sok habozás utánn,
legfőbb kincseiket csalfa vizek közé
elhányván szaporán, eggy darab ágasonn
aʼ már régen ohajtott
partot jókor elérhetik.