Sátoraljaújhely, 1827. január 12.
Panaszkodtam Önnek, Méltóságos Gróf, hogy mondái magyar fordításának kézirata barátom, Igaz hagyatékával letétbe került vagy elveszett. Utolsó levelem óta Márton professzor Bécsből közölte, hogy magához vette a kéziratot, én megkértem, hogy szíveskedjen azt nekem visszaküldeni. Ahogy megkapom, nyomtatni kell a művet, éspedig egy csinos kiadásban. Csak tudassa velem, hová írhatok Önnek.
Kérdeztettem Antal grófot, hová került a két csomag, amelyet Ön a számomra az ő kezébe adott, mert én eddig nem kaptam meg azokat. A gróf azt válaszolta megbízottamnak, hogy ő már elküldte. Ha beszélne vele, Gróf Uram, akkor nagyon kérem, intézze el, hogy ezeket a kincseket megkaphassam. Dezsőffy József, Szemere alispán és Comáromy bizonyára találnak módot rá, hogy én biztosan megkaphassam.
És most a hír, hogy Sallustiusom ez évben díszes kiadásban biztosan megjelenik. Ezek a grammatikus urak rám kiáltják majd a crucifige-t. De én inkább mártírként megfeszíttetem magam, mintsem Sallustiusomat felhígítsam. Ez a legkedvesebb munkám. Büszke vagyok rá, hogy az Ön tetszését bírom, büszke vagyok az avatatlanok feddéseire, és boldog, hogy ezt a munkát még a barátaimnak sem engedtem láthatni egészen mostanáig. Tanácsaik nem szolgáltak volna mást, minthogy engem háborgassanak és megzavarjanak.
Írtam barátnémnak, a kedves, boldogtalan lánynak, akit Ön a történet/történelem komoly múzsájával hasonlított, és az Ön sorait tudattam vele. Minthogy a gyermeket, mint sajátomat szeretem, így végtelenül boldog vagyok, hogy az Ön tetszését el tudta nyerni. Óh, miért nem ismerte gróf Úr, az Ön szép, nemes édesanyját! Az ő levelei, az ő szép képe szent relikviák számomra és unokáim számára.
Örökös nagyrabecsüléssel
m m m.
Mailáth, Chambellan de sa Majesté.