Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Végre elkészültem Es wältzt der Wag etc szonettjének fordításával. Szégyenkezve adom át Önnek, nem csak a késlekedés miatt, hanem, mert az eredmény nem felel meg elvárásaimnak. Az első sorokban sorról sorra hűen adtam vissza: de hol van a csattanó a végén? és hogy lehet visszaadni magyarul, mivel ebben a rímszegény nyelvben sem a hallgass sem a ne szóllj nem tud újra rímelni? – Még jobban szégyenkezem Ön előtt, ha a Szegény Utas fordítására gondolok. Ez bizonnyal nagyon szerencsésen sikerült, és irigylem a szerencsést, aki nekünk ezt a szép dalt adta a magyarban. Az Ön II. Ferdinándja közel sem sikerült ilyen szerencsésen; nyelve keményen kovácsolt.

Fordításom egy felfedezésre vezetett; rájöttem, hogy szonetteket nem mértékes sorokban is visszaadhatunk, csak a soroknak akkor nem 11 hanem 12 szótagosnak kell lenniük. Ha valaki kijelöli és követi ezt az utat, akkor arra kell figyelnie, hogy finoman válassza meg a rímeket és a közönségeseket, mint habjait, jelengetik Szózatja etc., ahol suffix kapcsolódik a szóhoz, vesse el. Mi sem könnyebb, mint ilyen módon nominibus et verbis rímeltetni. De az ilyen sorok ugyanakkor kevéssé is jól sikerültek.

Recenzáltam a Hébét és az Aurorát, mégpedig a Magyar Kurir lapjain, mert ezek többekhez eljutnak, mint a Tudományos Gyüjtemény füzetei. Igaz bizonyára felveszi az Auroráról szóló recenziómat is; a Hébéről írottat már felvette. Mindkettő elismerést érdemel, s ha a kiadó is megtalálja számítását, akkor irodalmunk hatalmasat léphet előre. – Kisfaludy elbeszélése a’ Szentmihályhegyi Remete a legjobb eddig, amit ebben a műfajban közzé tett, és a dalnak vannak olyan sorai, amelyek az olvasóknak örökre megmaradnak. Kisfaludy Károly egy igazi Proteus, aki érti, hogy minden alakban szerencsésen kivágja magát. – Milyen veszteség, hogy Szemere, Kölcsey és prózaíróink között Horvát István és a szeretetreméltó Klauzál hallgatnak!

Bizonyára érdekelődéssel fogja hallani, méltóságos Gróf, hogy a dunántúliakkal való vitám nemcsak, hogy lezárult, hanem, ami királyok esetében ritkán történik meg, a legszebb békekötéssel koronáztatott meg. Ha én valamire büszke vagyok, akkor erre a bajvívásra, amely a legszebb koszorút hozta nekem. – Íme, a története:

Valaki nem hallgathatta, hogy én az ő általában becsült művét dicsértem, de kifogásoltam is. Azt hiszem ez volt az első lökés minden kellemetlenség felé, ami ez után következett. Olyannak állítottak be, aki mások kárával egyedül szeretne csillogni. Grammatikus epigrammám, a Tövisek és Virágok még inkább fellobbantotta a gyűlöletet ellenem, és néhány recenzens, aki az én véleményemen volt, és engem fanfárok hangjával dicsért, szították az elkeseredést a végsőkig. Takács, korábban Festetics László nevelője, majd Győr megye főjegyzője, Verseghy és Batsányi Linzben Felső Austriában incognitóban léptek föl ellenen, felfogadott orvgyilkosokon keresztül. Utóbbira (Batsányira) tényleg sosem gyanakodtam. Izgattam a dunántúliakat, akik úgy vélték, hogy nyelvünk és irodalmunk akkor virágozhat föl, ha az idegenek utánzásától messzemenően távol tartja magát, Verseghyt meg azzal, hogy nyelvtanát a lehető legrosszabbnak kiáltottam ki. Mindehhez jött még részemről a neológia dicsőítése, ami ezeket az urakat elhallgattatta, az én szerepemet azonban ez tette igazán merésszé. A győzelem az enyém volt, vagyis ezé az Apológiáé; de ellenségeim még határozatlanok voltak, mit kellene mondaniuk és tenniük.

Takács meghalt. Amint értesültem haláláról az újságokból, írtam barátjának, Pápay fiskálisnak Pápára, aki engem kedvel, filológiai elveimet azonban nem. Az nemes férfiú látta, hogy tényleg nem az önteltség vakított el, hanem csupán ízlésemet rontották el az idegenek. Meleg hangú levelemet, elolvastatta ellenségeimmel. Ez csillapította gyűlöletüket, de hallgattak. Ekkor jelent meg a Tudományos Gyűjteményben Guzmics, a benedekrendi a nyelvről írott dolgozatával (Herderből, de helyesen értelmezve és elmésen alkalmazva). Írásban megköszöntem neki. Ekkor látták ezek az urak, hogy magamon kívül és a saját munkáimon kívül más munkákat is tudok szeretni, és egy nap aztán megkaptam Guzmics, Horvát Endre és Pápay levelét.

Azt mondhatjuk most: Ahogyan az emberiség nyelve és irodalma Bodmer és Gottsched vitájával lendületet kapott: így ismétlődött meg ez szerencsésen nálunk is. Csak nézzék meg a Hébét és az Aurorát, és hasonlítsanak össze minket itt Faludival és a többiekkel. És mi lesz még csak tíz év elteltével is!!! –

Maradok a legőszintébb tisztelettel Gróf Úr(nak)