HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Kazinczy Ferenc – Mailáth Jánosnak
Széphalom, 1822. április 16.
Széphalom, 1822. április 16.
Nagyméltóságú Gróf,
Bármilyen beteg is vagyok, és bárhogy is kínoznak a reumatikus fájdalmak a fejemben, sietek Önnek elmondani, hogy kedves verse, Az alvó gyermek több enyhületet adott minden orvosi szernél. Becses levelét a legutóbbi postával kaptam meg, és már folyamatban van a vers fordítása; feleségemmel felolvastattam magamnak, mert szemem erősen gyulladt; megtanultam kívülről és aztán lefordítottam, míg feleségem és hat gyermekem körülöttem aludtak. A forma igen erős változáson ment át; Itt jambusok – ott egy szonett. De a vers valahogy hasonlít Schiller Bilde von Saisára, és ez jambusokban van.

Az alvó gyermek.

Mély álom lepte-meg a’ gyermeket
Az Oltár’ zsámolyán. Hív anyja fut
A’ kisded alvót onnanfélre kapni./ oderelölelni.
Mert im közelget fényes (Hier so viel als feyerlich) lépdeléssel
A’ Pap, hogy a’ Mise’ véretlen áldozatját
Az irgalom’ fejénekbémutassa./ oder A’ mindenek’ atyjának
/feje, az az Kútfeje, Quelle der Erbarmung.

Hagyd őt aludni! mond a’ Pap szelíden;
Az ártatlanság’ álma is könyörgés.
Hevűlt lelkében képek kelnek itt,
A’ millyeket nem lát a’ külvilág.
Álmán keresztűl nyájas Angyalok
Szállonganak, ’s elhintik a’ kegyesbb
Jövendő’ magvát szunnyadó keblébe,
Melly majd az égnek nyitja szép virágit.

De im a’ Nap ragyogva lő alá
A’ templom’ ablakin az oltár’ oszlopára.
A’ gyermek ébred. Arcza’ lángolása
Igy szóll anyjához: „A’ mondás igaz volt.”

3. sor elölelni, weg umarmen, nemesebb, de kikapni jobban illik; azt a hevességet mutatja, amellyel a gyermeket a közelgő pap elől elkapják; az anyai gondoskodó gyengédséget mutatja, amely a hévvel ellentmondásban áll.
lépdel mint a rómaiaknál a gradior; ünnepélyes lépések
véretlen azt hiszem a katolicizmus szava is, amely a romantikus versben legszebb pompájában ragyog.
Ha kívánhatnék valamit, azt kívánnám, hogy e munkámat elfogadhatónak találja, egyrészt, mert a vers ezt tényleg megérdemli, másrészt olyannyira szeretnék megfelelni az Ön várakozásának.
Hogy a másik két verssel mit tudok kezdeni, azt még nem tudom. Nem tud elképzelni nagyobb vesződséget, mint amivel én egy dalt vagy szonettet magyarul kidolgozok. Az Égtem értted etc. Igaz’ Zsebkönyvében véres verítékembe került. Persze sokat ismerek közülünk, akik könnyen rímelgetnek; de az ízlés vámmentes, és én nem mondok semmit a magam munkájáról, se a másokéról.
Ön is úgy véli méltóságos Gróf, hogy az Aurorában Kölcsey Szép Lenkája és Horvát István Árpádja olyan, mint Igaznál Tóth László Hattyúdala (Schwanenlied) és Klauzál Róza és Kálmánja. Irodalmunk 4 legszebb virága. Árpád oly fennkölt, tiszta, magasztos és Lenka pedig a romantika csillogásában. Persze azért Lenka a többség számára élvezhetetlen.
Azt is szeretném tudni, mit tart Ön és nyelvünk és irodalmunk más barátai Baricz Agricolájáról. Sok okosság és eruditio; de a fordítást még nem kellett volna kinyomtatni. Iszonyú gyöngéi vannak. Balogh Péter főispán lefordította Tacitust, maga írta nekem; Cserei Miklós guberniumi tanácsos szintén próbálkozott vele; mennyire haladt vele, nem tudom; de kérte Agricolámat, hogy az övével egybe vesse. Nekem csak Lipsius folio kiadása van meg, fordítása nincs, s úgy vélem, még egy Heyne sem tudna mindent lefordítani, ha nem lenne minden segédeszköz a kezénél. Csereinek nem küldtem mást, mint a bevezetést. Fordítását soha nem láttam. – Most, hogy Baricz a sajátját kiadja, szeretnék előállni a magaméval, nem mintha Bariczot ezzel háttérbe akarnám szorítani, hanem mert azt hiszem, hogy nyelvünket és irodalmunkat semmi sem viszi előbbre jobban, mint hogyha több írónk gyakorolja magát egy bizonyos szerzőn. Rex erit qui recte faciet. Minden olvasónak talán a leggyengébb felel meg a legjobban. De ki akarhatja ezt valaha is? és főleg Tacitusnál?
Igen bölcs tanácsot ad nekem, Gróf Uram, amelyet még akkor is megfogadnék, ha azt nem ilyen kedves szavakkal adta volna. A genus irritabile következtében az ember ne számítson barátságra és igazi kibékülésre. Manet alta mente repostum judicium Paridis, spretaeque injuria formae. De bármilyen szeszélyes is tudok lenni, azt nem tudom elképzelni, hogy bárkit is megbántsak vagy gyűlöljek. – Tanácsa hasonlít Goethe intésére a Coptisches Liedben (Kopt ének?) és én ezt a kettőt kívánom szem előtt tartani, ha érzékeny lelkem kísértésbe visz.
Ezt a levelet félig vakon írtam, ezért kérem az elnézését néhány olvashatatlan hely miatt.
Ha találkozik nemes sógorával, Mednyánszky báró úrral, nagyon kérem, mondja meg neki, hogy a Zsebkönyveiben a szép ábrázolások büszkévé tesznek nemzetemre, amelynek ő is fia. Bár megszoríthatnám a kezét a kiváló férfiúnak, és némán nézhetném. Ő teljesen megértene engem. Nullum odium magis stultum (hozzá teszem magis impium) quam veritatis. Bárcsak minden tízedik évben néhány hónapra kikelhetnék síromból, hogy lássam, milyen fényt és ragyogást terjesztettek az oly elmaradott hazára olyan férfiak, mint Ön és Ő. Én tantum agendo semmit sem tettem; egyrészt, mert túl korán jöttem, és természetemnél fogva nem voltam elég tehetséges, és mi volt akkor még Patak! és özvegy anyám – s mert oly elszigetelten másoktól, vidéken, kedvezőtlen körülmények közt éltem. Éljen boldogul, kívánsága szerint.
Köszönöm a két kézirat-ajándékot, szívélyes köszönet.