Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

A hangsúly (á, é, i, etc.) mindig vagy legtöbbször a szótőre esik? Vagy, quod idem est, a szó döntő/legfontosabb [entscheidend] szótagjára?

Ezt a kérdést tette fel nekem Ön múltkori levelében.

A magyarban vannak szavak, amelyek egyáltalán nem hangsúlyosak. Fa, kebel, szerelem, tehetetlenek. A lesz szótő hangsúlytalan. létel, étel, vétel, tétel – ezekben a hangsúly a szótőn van. De mit mondunk ezekről: felém, reám etc, és falás, vevés, verés? – Azt hiszem nyelvünk ebben a tekintetben teljesen a göröghöz és latinhoz hasonlít, nem a némethez.

Hogy Ön, Gróf Uram teljesen magyar költővé és íróvá avatja magát, az pompás nyereség irodalmunk számára. Tehetsége, nagy műveltsége, hangvétele, amelyet Ön nem csak a nagyvilággal való érintkezésben használ, amire Önt nevelték, hanem a legkiválóbb emberekkel való kapcsolattartásban is, mint Moritz Dietrichstein, akinek szép levelét nem fogom, és nem akarom elfelejteni, aztán a zene, amelyben Ön jelentős nevet szerzett, mindez minket büszke elvárásokra jogosít föl. Ha sikerülne Önnek ezen a még nem gyakorolt nyelven egy olyan dal, mint a [des armen Vatershaus] vagy egy olyan prózai tanulmány, amelyet a francia nevű német harcosoknak és az Ön feleségének ajánlott, - és miért ne sikerülne ilyesmi Önnek a magyar nyelvben is; ez olyan adomány volna, amelynek eddig nem örvendhettünk. Ön kedveli Szemerét, s ő kedveli Önt, ahogyan gondolom. Tanácsom, ha adhatok Önnek egyet, hogy addig ne nyomtattasson ki semmit, amíg ő el nem olvassa. Ha Szemere a közelemben lenne, én biztosan nem adnék ki semmit, ameddig ő el nem olvasná. Őt sem követném vakon; még őt sem: de mindig jó őt meghallgatni egy írás minőségéről. Sokakat ismerek, akik szívesen megmondják véleményüket, de ők együtt sem jelentik azt számomra, mint Szemere. Van ízlése és grammatikai jártassága: kevesen vannak, akiknek mindkettő megvan, és sokan, akiknek se egyik, se másik.

Kisfaludy Sándor nagy termékenységét irigylem a nagyszerű embertől, és csodálom is érte. Azok a darabok, amelyeket a Himfy Szerelmeiből a recenziómban dícsértem, remekművek. Ha ezek a kis dalok időmértékes sorokban volnának írva, a legnagyobbak lennének költészetünkben. Mennyiségben így is elől állnak. Egyébként kész vagyok megvallani Önnek, Gróf Úr, hogy Himfy a műkedvelő hegedűsökre emlékeztet, akik ügyesen kezelik a hangszerüket, mégis egy Gluck, Bach, de még egy Pleyel és Mozart felsőbb kellemére is süketek; őnekik csak a magyar táncz kell. Emlékszik az ő Festeticsnek írott alkáji ódájára, amelyet a Tudományos Gyüjtemény közölt? És mik az ő jambusai a Hunyadiban? (jambusnak neveztem, hogy ne tűnjön úgy, hogy az ő dramaturgiai teremtéséről akarnék ítélezni.) A mű számomra ugyanúgy olvashatatlan, mint Regéi, és nem a metrum és a képlet (schema) miatt, hanem terjengőssége és a dictio egyéb hibái miatt. – Tud róla, hogy testvére, Károly egy versen dolgozik, amely nyolcsoros stanzákból áll? Istenemre, haladunk! kiáltottam föl, amikor olvastam. Meleg színeket festő ecset, nemes, helyre állított nyelv; romantikus tintával. Büszke vagyok arra a szeretetre, amellyel engem a kiváló férfi megtisztelt. Ha az a romlott emberi természetem volna, amelyet Füredi Vida (Takács és Verseghy) bennem szimatolnak, s magam mellett és magam előtt senkit sem tűrnék; akkor Berzsenyit, Szemerét, Szent-Miklósyt, Kisfaludi Károlyt és Klauzált Belzebubnak és testvéreinek nevezném, s mint a fény angyalát gyűlölőket, gyűlölném.

Az én Ungvár-Németim halála után minden reménységem Klauzál. Azt hiszem, vele irodalmunk új korszaka kezdődik. Mostanáig nem ismerem kézírását (vagy kéziratát?), még azt sem tudom, ki ő; tehát a barátság nem vakít el engem. De ódája Koháryhoz és regénye Igaz’ Zsebkönyvében, a Róza és Kálmán nagyszerű zsengék. Nyelve Sallustiuséhoz hasonló; őt kellene Klauzálnak fordítania, miután az én Sallustiusom meg fog jelenni. Ó, hogy még a szégyenkezésben részem legyen, mielőtt ad deos inferos el leszek szólítva! Csókolni, csókolni fogom koronám elrablóját. Mert én meg akarom vallani Önnek, Gróf Uram a jóhiszemű őszinteség jegyében, amely mélyen a személyiségemben gyökerezik, hogy ha nem is adatik nekem ez a korona, azt magamnak, büszek öntudattal fogom föltenni. Kétség kívűl ez, valamint Emilia Galotti és Marmontel Contes a legjobbak, amivel próbálkoztam. Most ezzel a Sallustiussal teljesen készen vagyok. Jugurtha abban a hangnemben van fordítva, amelyet Catilinanál használtam: a ránk maradt töredékekben és a Caesarnak írott epistolákban azonban a szörnyű francia licencet használtam: értelmeztem és egy síma, könnyen érthető, játékos, mondhatni brilliáns nyelven tolmácsoltam. Sallustius a Catilinában és a Jugurthaban római tógájában jelenik meg: a töredékekben és epistolákban pedig frakkban és pantallóban. Takács és Verseghy nem panaszkodhatnak, hogy a magyarból rómait csináltam, arra azonban igen, hogy egy franciát. De hagyjuk, mondják, ami őket nyomja. Legalább megmutattam, hogy nyelvünk oly sokoldalúsággal bír, mint a németen kívűl egy se. [*]

Korábbi leveleimben csak annyit akartam Önnek mondani, Gróf Uram, hogy Schiller a szókeverését úgy űzi, mint egy angol, és mindent úgy fűszerez, mint egy angol. Én sem olvasok angolul, de az angolok nyelvét összehasonlítottam másokkal.

Hormayr 1812es Zsebkönyvét még nem láttam. Az általános, engem igen nyomasztó pénzhiányban azt a súlyos bűntetést mértem magamra, hogy csak a legszükségesebbet, nélkülözhetetlent veszem meg. Sógorom a feleségem örökségét az utolsó garasig visszatartja, annak ellenére, hogy a pert bizonyosan el fogja veszíteni. De ő úgy véli, qui habet tempus, habet vitam. És én 7 gyermek atyja vagyok és 7 testvér bátyja.

Igaz’ Zsebkönyvében élvezettel fogja olvasni, Gróf Uram, Podmaniczky regényét (talán Kotzebu után), aztán Csákytól a Lóra szép, kellemes nyelvéért és előadásáért, és méginkább Papp utazását. Bókoltam a fiatal Podmaniczkynak, s emlékeztettem nagynevű rokonára Józsefre és őseire, Rádayakra és Telekiekre. Bár maradna meg nála az írás csak szenvedély, s nem játékszer. Sokat várok tőle. Kitűnően kidolgozott darabbal állt elő. – Ne nevessen azon, hogy nevem megjelenik e Zsebkönyv metszett címlapján. Ez tudtom és akaratom nélkül történt. Lerajzoltam a Tokaj hegyet fény és árnyék nélkül, mert az Ujhelyi Várhegy tetejéről csak kontúrokat lehetett látni egy novemberi napon, és csak azért küldtem el Igaznak a rajzot, hogy hazája hegyét élethűen elképzelje. Ő odarajzoltatta a tájat, de a rövidebb oldal a rézmetsző hibájából hibás.