Pest, 1827. február 1.
Napóleon mondja: „A szerző szíve mindig megindul”, ezért köszönöm Önnek először is a hírt, miszerint a mondáim fordítása meg van mentve, és nyomtatni lehet. Szerzői hiúságom arra indít, hogy hozzátegyem, néhány közülük megjelent angolul, és ugyanezek állítólag már egy francia fordítót is találtak.
És most valami elmés dologról, vagyis az Ön Sallustiusáról. Bizonyára senki nem örül úgy e mű megjelenésének, mint én. Hogy Zeter kiabálni fog, nem kétséges, na és akkor? Úgy viselkedjen, ahogy Goethe a bírálóival szemben, vagyis: nem válaszol. A lárma elül, a mű marad.
Mi történik Cicero beszédeivel, amelyeket lefordított és Erdélyi leveleivel? Nem fognak soha napvilágra kerülni? Az Erdélyi levelek az episztolográfia mintapéldája.
Toni unokaöcsémnek ma írok Pozsonyba, megtudakolom az Önnek címzett csomagom sorsát; egyébként a félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznem, hogy egy csomagról van szó, amelyet az Ön számára ott hagytam, és nem kettőről, ahogyan múltkori levelében feltételezte.
Könyvekről eleget írtam, most már az van soron, hogy egy díszcímlapról vagy könyvcímkéről szóljak, ugyanis az Ön keresztlányáéról. Hallom, hogy gyermekkora óta nem látta a lányt, sajnálom. Örömöt okozna Önnek megpillantása és szavai. A természet javait bőkezűbben osztja az asszonyoknak, mint a férfiaknak, de őt a kedvezményezettek között is különös szeretettel adományozta meg.
Köszvényem gyógyulóban, azonban még nagyon kímélnem kell magamat, ezért tavaszig itt maradok. Ha tehát ír, címezze Pestre a Fürdőutcában a Polack-házba.
(innen Majláth írása)
Ráday meghalt, szívből sajnálom, jó ember volt, és sok évig a barátom. Ha az ember már nem húszéves, nagyon nehezen veszít el egy barátot, hisz hol talál még egyet? Az Ön
Küldje el a kéziratot Schedelnek, vagy bárkinek, azzal a megkötéssel, hogyha nem lennék otthon, sógoromnak, Batthyány Imrének vagy feleségének adják át. Amíg a történelem 2. kötete elkészül, itt maradok. – Minden jót, már ég a szemem az éjszakázástól, az írásom is bizonyíték rá. M.