Ha a Párkák elszakítanák Önt tőlünk, akkor irodalmunk veszteségét, és az Ön személyének veszteségét senki sem sajnálná jobban, mint én. Emlékszik, mit írtam Önnek, amikor a Bosszú kardját, annak első felét a Hebeben olvastam; emlékszik, mit mondtam utolsó levelemben az Ön tényleg csodálatos Gnomon-novellájáról; és Ön nem fogja kijelentéseimet üres frázisnak venni. És mit veszítenék Önnel, aki engem szeretetével oly igen boldoggá tett. Isten tartsa meg Önt nekünk még nagyon sokáig, és adjon erőt szép tervei megvalósításához, és nekem adassék meg az öröm, hogy figyelmével életem végéig dicsekedhetem.
Ön tehát ebben az évben egy kötet novellát akar kiadni. Ha nem talál köztünk jobbat, engedje meg, hogy én fordíthassam le azokat. Ezeket a szép elbeszéléseket szeretném olyan jól, ahogyan csak lehet magyarra lefordítva látni, és ha mindenkinek meg is hagyom a magáét; akkor az mégsem önzés, ha azt mondom, hogy mindegyikünk a saját szemével néz.
Még mindig ágyban fekvő vagyok. De a munkakedv minden rosszat felderít. Sallustiusom az orvosom. – Az előszó végét naponta átdolgoztam; de még nem vagyok vele elégedett. A befejezés nehézkessége nem illik az eleje könnyedségéhez.
Hogy Tacitus nem csak a nyelv szépségében, hanem hatásában is összemérhető Sallustiussal, nem Önnek mondom, gróf Úr, akinek választékos és tudós ízlése ezt nem igényli, hanem sokaknak, akik az erőteljes és komor Tacitust messze Sallustius elé helyezik, ami teljesen helytelen. Én elmondom olvasóimnak, hogy Sallustius a római prózaírók Vergiliusa, és Tacitus mint eggy vasból pőrölyözött Státua eggy Páruszi márványból faragott, áll Sallustius mellett. Tacitus az által múlta felül ideálját, hogy erőteljessége nem a sötétbe, hanem a komor borúsba hajlott, míg Sallustius sötét, de áttetsző tintája ellenére még mindig derűs és fiatalosan szép. A mély tisztelet minden érzésével maradok
Gróf Úrnak
1824. január 21.