HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Mailáth János – Kazinczy Ferencnek
Bécs, 1823. november 27.
Bécs, 1823. november 27.

Mindkét levele nagy örömet okozott. A baráti üdvözlet, a tartalom és a melléklet miatt is. Először is Sallustiushoz írott előszavához: Ciceróval való párhuzamba állítása kitűnő, mint általában minden, amit a stílusáról mond; de szándékosan kerülte, hogy a gondolkodásmódjáról beszéljen? Vártam volna, hogy történetíróként is méltatja. Az olvasóközönség számára mindez a halhatatlanság dicséretéhez jelentősen hozzá járult volna. Egy részt azonban nem értek, ez a következő:
És neki nagy érdemei mellett épen ez a’ komoly azaz ellenkezö egygyességben a’ Syberitai piperével adja azon Méltóságot mellyet a’ szintén ugy tömött, de setét Tacitus is tsak ugy tuda meg haladni, hogy utolérni ugyan távolrol sem tudá.
Lenne olyan jó és elmondaná, hogy ezt hogy értsem? Egy nézetével, melyet fordítóként képvisel, s az általam küldött fordításoknál is figyelmen kívül hagyott, nem tudok egyet érteni, mégpedig az eredeti (mű) nyelvi sajátosságainak átültetéséről vallottakkal. Miért akarja Maxumust (?) lefordítani, és a többi. – a fordítás olvasója a latin nyelvben akár járatos, akár járatlan, az első esetben csak zavarni fogja, és ezt Önnek, jóllehet igazságtalanul, hibájául fogja felróni, a második esetben, bár felismeri a szándékát, de nem értékeli fáradozását, hisz ezt a fajta olvasót ezek a sajátosságok csak az eredetiben, eredeti nyelven bilincselik le. Ezen kívül meg kell még jegyeznem, hogy a nyelvi sajátosságok fordítása számomra azért is elgondolkoztatónak tűnik, mert az csak általánosságban lehetséges. Mi tehát ebben a mérték és a határ? vagy csupán a legkirívóbb helyeket és szavakat fordította utánozva? Ezt annál inkább csodálnám, mert tisztán lehetetlenségnek tartom.
Mindebben úgy tűnök magamnak, mint az olyan ember, aki lusta vagy túl kényelmes ahhoz, hogy a feladatot megoldja, s aki inkább az alapelvet vitatja, mintsem hogy a feladatnak nekilásson. Eszembe jut Kollin Regulusából egy verssor, Lukumo, Volsker földesura a haditanácsban elmondja véleményét, majd ezzel zárja:
„Így gondolom én, míg mások másképp gondolják”
Nem is tudja elképzelni, milyen nagy óhajtással nézek művei megjelenése elé, és ha én ebben valahogy közreműködhetek, nagyon szerencsésnek fogom tartani magamat.
Utolsó levelében az óda és az epigramma mindkettő nagyon tetszett, ezt őszintén mondom, mert tudni szeretné a véleményemet.
Ha az ismeretlen szerző fabulái, melyeket Önnek megküldött, mind olyan jók, mint a nekem megküldött szemelvények, akkor érdemesek a nyomtatásra. Igen, kiadásuk kívánatos. De vajon hogyan! A magyar könyvkereskedelem tartalékai nagyon korlátozottak.
A Hebe-ben megjelent kedvező bírálata az elbeszélésemről igen megörvendeztetett. Egész Magyarországon nincs más, akinek dicsérete számomra kedvesebb lenne, s dorgálása figyelemre méltóbb, mint az Öné. Az Aurorában is van egy elbeszélésem. Írja meg, milyennek találja.
Éljen boldogúl és tartson meg szeretetében, mint ahogy én is Önt.
Barátja Majláth