Bécs, 1822. szeptember 20.
Szeptember 6-án kelt levelét tegnap előtt kaptam meg, s kihasználom a ma elmenő postát, hogy köszönetemet kifejezzem Önnek, amiért elmeszüleményeim javításával oly sokat foglalkozott. Tolmácsolja hálás köszönetemet az elmés Dezsőffy grófnak, hogy tevékeny keze nyomát a művön hagyta. A két fordítás alapján azonban arra a szomorú meggyőződésrejutottam, hogy a magyar nyelvnek még nagy kiművelésre van szüksége ahhoz, hogy a németnek nyomába érjen, sőt úgy tűnik, hogy a rímes versmértékben, akkor is ha csak szótagszámláló, nem éri el azt a hajlékonyságot, amellyel a német nyelv teljes joggal dicsekedhetik. Túl kevés a rímünk. Mivel a gróf úr olyan jó volt és az Őszt lefordította, még többet jelentene nekem, ha nem a vers formáját, hanem az eszméjét tartaná szem előtt. A magyar nyelvben nem lehet olyan stanzákat képezni, amely a némethez hasonló volna. Ha olykor egy-egy stanza jól sikerül, az véletlen. Úgy gondolom, hogy Ősz című versemnek a magyarban leginkább egy elégikus versmérték felelne meg. Egy hexaméter, egy pentaméter. A vers alaphangja a fájdalom. És a görög versmértéket mintha csak a magyar nyelvre találták volna ki. Emlékezzen csak, milyen kitűnően fordította Az alvó gyermeket, mert az enyémtől eltérő, de nagyon is megfelelő versformát választott. Lenne olyan jó és Ősz című versemet elégiába öntené?
„Des Schmerzes Lodern we[c]kt das Dichterreis”
„A’ keserv lobogva tollat akar”
Csodaszép!
Én nem vagyok a magyar költői nyelvben olyan jártas, hogy meg tudnám mondani, hogy a megelőző verssorban a „vakar” szó költői kifejezés-e? A németben nem merném használni. A 2. versszak 4. sora nekem nem mond semmit. Ezt szeretném kifejezni: a vers fájdalmat kíván ébreszteni, azonban az ember úgy érzi, hogy a kebel, amelyből az előtör, nyugodt.
„Es flammt dort Weh’, wo Ruhe sie vermuten”
A fordítás azonban ezt nem adja vissza, csupán megismétli a négyes strófa első két sorának gondolatát.
„’S lángol a’ Jaj fagy alatt, titkolván rezgését”
Lehetne ezen segíteni?
Az első és második tercinus kitűnően sikerült, csak a két utolsó sor, úgy tűnik, nem tudja vissza adni a kétségbeesésnek azt az eltökéltségét, ahogyan az a németben kifejezésre jut.
„Doch sterb’ ich eh’, eh’ ich mein Inn’res zeig,
Drum blute Herz, verblute – aber schweig.”
„Ám de halok meg elébb mint Szivem árja
Belsömből a’ sebet ’s a’ vért kitárja.”
Ezt szívesen átengedném az Ön ítéletének, minthogy a magyar költészetben és költői kifejezésmódban korántsem vagyok olyan jártas, mint Ön, nagyra becsült barátom.
Ha Ön és Desöffy úgy gondolnák, hogy az embernek nehéz eleget tenni, hisz legyen csak elégedett, ha műveivel többé-kevésbé foglalkoznak, akkor igazuk van. De tudja, egy költő hiúbb, mint egy kisasszony, és micsoda lármát csapnak olykor egyetlen varrótű miatt is? Mindazonáltal Ön oly jó és baráti, hogy ezt bizonyára megbocsájtja nekem, és az előttem kevéssé ismert, de nagyra becsült gróf előtt is képviseli véleményemet.
A kongresszus Veronában lesz, császárunk október 1-én utazik oda. Különben semmi újság, se irodalmi, se politikai. Ki adja ki Erdélyi leveleit és Sallustiust? Nem hiszi, mennyire örülök neki. Barátja
Majláth mpr.