Nagyugróc, 1820. június 27.
Úgy sejtem, hogy utazásáról már hazaérkezett, s válaszolok az Ön május 23-i levelére, ami azonban téves dátumozású kell, hogy legyen, hisz ebben a levélben említi az én május 24-i és június 5-i levelemet. Mindenekelőtt nagyon köszönöm, hogy ír számomra egy tanulmányt, Ön valóban igen jó, és szinte bűnnek érzem, hogy értékes idejét rabolom, egyébiránt azonban nagy örömöt okoz, hogy ezzel valami kiválót alkothatok. – Hogy a félreértéseket elkerüljük, elsorolom Önnek, a terveimet: a Magyar Versek általam fordított kötetébe két tanulmányt szeretnék írni, az egyik a magyar prozódia bemutatása, hogy nyelvünk nagyszerűsége erről az oldaláról is be legyen mutatva a német olvasóknak. A másik a magyar költészet története az énekmondóktól kezdve egészen a mai tragikomikus korig. Óhatatlan azonban, hogy a magyar irodalom többi ágát nem tudom részletesen tárgyalni, ezért csak egy tömör áttekintő jellemzést adok az irodalom állapotáról, hogy a kidolgozásom ne legyen egyoldalú. Egyben a különböző korszakok legjobb költőit is tárgyalni kívánom, de nem a hazai szokások szerint recenzálni. Tudom, hogy viperafészekbe nyúlok, azt mondom azonban, amit Hammer az arab költőkről, s tudom, hogy Ön nem ért félre engem: ha egy verset a Kába szentélyre kiakasztottak, akkor dicséret és elmarasztalás sem segített: a recenzensnek kellett jobban írni. Ha ehhez a munkához a jegyzeteit rendelkezésemre bocsájtaná, nagyon lekötelezne, továbbá, ha megküldené nekem az 1808. évi pályaművét. Legjobb, ha Kassán adja föl mindezt a dilizsánsszal és báró Mednyánszky Alajos cs. és k. kamarásnak címezi Pozsonyba. Tőle bizonyosan kézhez kapom. Talán célszerű lenne az egészet viaszosvászonba csomagolni, hogy az esőtől megóvjuk. Kérem, értesítsen, mikor a küldemény elindult, hogy a sógoromon keresztül a szükséges intézkedéseket megtegyem, hogy ő rögtön megkapja a csomagot.
Örömmel tölt el, hogy tetszését elnyerték az általam átdolgozott ónémet versek. Én is a legendákat szeretem közülük legjobban. Az én érdemem nem túl nagy, a régiek hozták létre mindezt, nekem csak nem volt szabad elrontani.
A békák fordítását legközelebb kapja meg, még két szonettet is mellékelek Önnek, írja meg, megfelelő-e a fordítás, s hol szeretné, hogy változtassak.
Sallustius-fordításához fűzött megjegyzéseimen később sokat nevettem, kriticizmusom egy sajátos fejbekólintást kapott, a szőrszálhasogatás bűnét követtem el! Meg kell vallanom Önnek, hogy mindabból, amit leírtam, most semmit nem tartok megalapozottnak, csupán a Viros pati muliebria-t. A többit felejtsük el. Sajnálnám, ha az elhamarkodott megjegyzések miatt az egész munkán újra végig akarna menni. Sajnálom, hogy Sallustiust még nem nyomtatják, így, ha Magyar Verseim megjelennek, a bevezető tanulmányomban még nem említhetem meg; fordítását irodalmunk egyik legnagyobb fegyvertényének tartom. – Nem ír nekem semmit Hormayr és Mednyánszky Zsebkönyvéről! Nincs meg Önnek? Bár elfogyott már, mégis küldenék Önnek egy példányt. – A magyar költőkről küldött adatokat köszönöm. Még valami: a Tudományos Gyűjtemény III. füzetének 820. lapján egy értelmetlen/képtelen/buta fejtegetés olvasható a németek szokásáról, hogy az „Unger” helyett „Magyar”-t írnak. Én felléptem ez ellen, remélem, hogy válaszom a júniusi füzetben megjelenik, írja meg nekem, mennyire elégedett velem. Barátja
Mailáth
Olvasta Cziráki új könyvét? Ennek az embernek emlékművet kellene emelni.
Mein Beglükker
Von Millionen die die Erde zählt,
Verfolgt, wie mich, die blinde Ate keinen;
Greift wütend manchmal Sie den Andern Einen,
Gleich ist sein Gott ihm schüzend zugeselt.
Mich schüzt der Himmel nicht, und nicht die Welt,
Auf zehrt der Kampf das Mark in den Gebeinen,
Ohnmächtig, ach! erschöpft, kan ich nur weinen,
Wo Balsam für die Wunde die mich quält?
Und Eros dauert meines Lebens Leiden.
”Der Ate zürnen sänften meine Freuden„
Er sprachs; im Arme ruhet
*Arme <ruhen> mir [A „ruhet” a sor alá írva.]
mir Sophie.
Seit sie die Leuchte meines Lebens Nächten,
Seit ich umschirmt von Amors heilgen Mächten,
Schmerzt mich der wilden Ate Rasen nie.
Ihr Bild
Der Morgen wecket mich; mein höchstes Gut,
Ihr göttlich Bild tritt meinem Aug’ entgegen.
Wie bebt mein Herz in süssen Liebesschlägen;
Auf lodert flammenhell die alte Glut.
Sie ist’s, sie ist’s! so ruft mein wallend Blut,
Ich küss’ die Luft als wäre Sie zugegen,
So sprach, so ging sie, so war ihr Bewegen,
So sank an’s Herz sie mir voll Liebesmut.
Wie einst mit Ihr, beginn ein Flüstern ich
Jezt mit dem Bild, verborgen, neckend, süss;
Nun holden Streit, nun Worte lieb und mild.
Bis ich dis treibe hebt die Sonne sich,
Schikt durch die Jalousien ihre Grüss’,
Umstralt mit Himmelsglorie das Bild.