HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Kazinczy Ferenc – Mailáth Jánosnak
Széphalom, 1819. június 13.
Széphalom, 1819. június 13.
Két becses levelét, Gróf Uram, majdnem egy postával kaptam meg; a korábbinak az volt a sorsa, hogy valahol a postaállomásokon elfeküdt. Figyelme és jóakarata, nemeslelkű férfi, büszkévé tesz, és a szerencse, hogy Önt kétszer láthattam, hogy szeretetét bírhatom, az életem azon eseményei közé tartozik, amelyekért sorsomnak nem lehetek elég hálás. Büszkén, hogy a nagy többség tetszését magam körül érezhetem, az Ön rokonszenvének minden jelét elmondhatatlan áldásnak érzem, és ez arra ösztönöz, hogy ezt az értékes szerzeményt örökre tulajdonommá tegyem. Ahányszor csak Önre gondolok, megszólal lelkemben, amit Ön Fouquéhoz írot szép levelében mondott. Nekem is az a szép vallás szent, amely nem rendszabályoz, hanem érezni, érzékelni hagy; én is szeretem a’ Hazát, azt a’ kedvest; nekem is a költészet az elemem, amelyben élek és működöm; én is ismertem fiatal éveimtől kezdve olyan asszonyokat, akik öszinte tiszteletem és hódolatom alanyai voltak, s nem a könnyelműséget és az élvezetet/kéjt jelentették, amelyek a gyönyör(űség) ellenségei és gyilkosai. Ez utóbbit igazolja az én otthoni családi boldogságom és fiatalságom/fiatalosságom hatvanadik évemben. Isten adja Önnek, méltóságos Gróf az én fiatalságom éveinek erejét elérhetni.

– – non turpem senectam
Degere, non cithara carentem.Horat.

Nem találok szavakat, hogy ajándékáért, amit két levele nekem jelentett, köszönetet mondjak. Engedje meg, hogy elmondjam, Moritz Dietrichstein levele könnyeket csalt a szemembe. Jó a császári unokának, hogy nevelése egy ilyen fajta emberre van bízva! Szíve az udvar csillogásában nem feledte az ember és az apa érzelmeit. Milyen őszinte szívvel beszéli el szomorúságát/gyászát (?) szeretett leánya szerencsétlensége fölött. Adjon nekem szeretett Gróf, egy királyságot, én Önt, nemes ember, királyává teszem, én magam egy római minden érzésével alattvalója leszek. – Könnyek közt olvastam föl sorait a természet hangjaival feleségemnek, s mindketten elnémultunk. Pedig mi nem egy szenvedő gyermek szülei vagyunk.
A kis írás: Nézetek Erdélyről szerzője Teleki Ferenc gróf, a kancellár fia. – Erdélyi Leveleim a cenzornál vannak. Hogy sokat húz-e, nem tudom. Az erdélyi szászok fel vannak háborodva, mivel mondtam róluk egyet-mást (Tudományos Gyűjtemény 1818…), ami nem volt hízelgő számukra, és néhány erdélyi magyar is, amiért pálcát törtem egy közülük való fickó fölött, aki egy bálon, amelyet a szászok comesük tiszteletére adtak, nem akart táncolni egy szép szász leánnyal. Mindenütt csak piszkálnak mert nem kímélek másokat; ez Horatiusszal is így volt; Trebaz megjósolta neki. (Satyr. II. 1.) Tehát én nem engedem el a fülem mellett a piszkálódásokat, mert azt képzelem magamban, hogy némely közülük jótékony hatású. Morális szempontból is igaz, amit Wieland Crebillon nyomán mond! (Wiel[ands] Briefe, Wien, 1815. l. S. 202) „És egészében azon a véleményen vagyok, amelyet Crebillon igen jól fejezett ki az Egaremens etc. előszavában: tout auteur, retenü par la crainte de ne pas plaire [258]assez a son siecle, passe rarément aux siecles a venir. Az utóbbival nincs dolgom, nagyon jól tudom, milyen kevés igényt tarthatok erre a szerencsére: elég nekem, ha az eljövendő század majdan azt fogja mondani, hogy kortársaimnak nem mutattam rossz utat, és hogy az a kevés, amit létrehoztam, nem volt sokkal rosszabb annál, amit vádlóim hátrahagytak. – Csiszolgatni fogok rendületlenül, amíg csak szükséges; a tisztaságot nem érjük el máshogy, és ez nálunk szükséges.
Hogy antikritikám tetszésre fog találni Önnél, majdnem biztosra vettem; Ön is, gróf Uram Filagória barátja, és úgy tartja, hogy mi a gyűlölt gótokkal, vandálokkal, gepidákkal még jó ideig nem mérhetjük magunkat, – és ha ezeknek az uraknak sikerülne Eggységet elérni, soha! Nagy baj, hogy ezek a Narcissusok üresen szerettették meg magukat; még nagyobb baj, hogy semmit nem akarnak tanulni, semmit nem akarnak megvizsgálni. – Festeticshez írott episztolám egyöntetű tetszésre talált, ezt azonban kevesen vélik így. Tudtam, hogy Festetics jobban kedveli a régebbi ízlés szerinti műveket, mint az újakat. Úgy véltem, meg kell neki hagynom a saját ízlését, különösen azért, mert engem ez az egészen új kísérlet olyannak fog beállítani, akivel megeshet, hogy általában egy csodált embernek látja magát. Ha hiú volnék, és a csodálatra áhítoznék, ahogyan Füredi Vida és Compániája engem beállít, akkor nyitva volna előttem az út, hogy tele kézzel szüreteljem a babérokat. Őnekik halvány elképzelésük sincs arról, hogy egy költő vagy literátor (könyvcsináló) a saját örömére dolgozik, még ha a jóakaratúak tetszése kedvére is való.
Verseghynek ez az otromba támadása (hiszen, gróf Uram bizonyára tudja, hogy ő az úriember, aki azt a híres dolgozatot a’ Recensiókról a Tudományos Gyüjtemény 1818. évi VI. kötetében saját kezével írva beküldte, még ha az írás valószínűleg többek munkája, vagy legalább is a jegyzeteikből állt össze) – ez a támadás kötelességemé tette, hogy még egyszer megkérdezzem magamtól, hogy nekik van igazuk, vagy nekem van igazam, hogy a’ mit írunk, könnyen-érthetőnek kell lenni. Azt hiszem, érthető mindaz, amit egy Mailáth János gróf megért, még ha azt Füredi Vida érthetetlennek mondja is; és feltettem a kérdést, hogy Thucydides tanítványa, Sallustius megróható-e azért, hogy nem úgy írt, ahogyan Cicero vagy Livius. Ez vitt arra, hogy Sallustius fordításomat, amelyet hat éve nem vettem a kezembe, átnézzem. Alig futottam át két ívet, tollat ragadtam, és újra fordítottam ezt a kedvencemet, és amikor a Jugurtha utolsó sorát leírtam, és az ebben az évben készült fordításomat olvastam, elhatároztam, hogy újból átdolgozom. Egy olyan írónál, mint Sallustius, nem elég pusztán a jelentést visszaadni; az könnyű munka, és Messieurs les François-ék ezt büszkén csinálják. – Sallustius fordítója nekem ne Catilina összeesküvését vagy Jugurtha háborúját adja, hanem Sallustiust a nagy művészt és nyelvtehetséget a maga igazi sajátosságában. A francia úgy fordít, mint egy festő, aki a vatikáni Apollót vásznon(?) akarta megörökítenini, és mert ő nem görögöknek, hanem új európaiaknak fest, a szegény Istennek nadrágot, és az íj helyébe puskát adna. De az európaiak tömegében akadnak néhányan, akik a nem szegény Istent inkább görög öltözékben szeretnék látni. És mi a fordító kötelessége, aki azért dolgozik, hogy (anya)nyelve azzá váljon, mint a római nyelv Sallustius által. – Engem nem fog elnémítani kiáltozásuk, mint Kölcseymet. Kötelességem, hogy nyilaiknak kitegyem magam. Tanto audentior ibo. Lennék bár fiatalabb! s gyermekeim terhe ne nyomná a szívemet. Gondoljon rám, kedves gróf, még ők is szenvedni fognak az apjuk miatt. Ez a nemzet Palladiumát, a nyelvét támadta meg, ez akart a magyarból németet és franciát csinálni, – de ahol a kötelesség parancsol, megszűnik minden tapintat, és ha az istenek hagynak még pár évet nekem, úgy Füredi Vida és kompániája kap még néhány kötetet a római és görög filagóriából.
Türelmetlenül várom Hormayr Történeti Zsebkönyvét, és időben meg fogom rendelni. Ismerem ábrázolásának melegségét, tisztelt gróf, és örülök, hogy Ráday Önben találta meg biográfusát.
Atyjának, a miniszternek aláírása már megvan gyűjteményemben. Mindazonáltal meghatódva köszönöm Önnek az érdeklődést és a hajlandóságot, hogy engem ezzel meg akart ajándékozni.
A Magyar Kurir lapjain megjelent Dezsőffy József grófnak egy nekem szóló verse. Nem a gróf és nem én küldtük be ezt az újságírónak; azt egy barát kezéből kapta meg Pestről. Ez valóban egy igen míves, ugyanakkor erőteljes költemény. Verseghy ellenem ismét azt az aljas fegyvert használja, azzal vádol, hogy én magamat dicsérem, és azt mondogatom, kivált a’ Németeknél (mondja egy barátja), hogy magam vagyok az eggy Classicus Író a’ Magyarok köztt. Igaz vagy nem, mindegy; a megbélyegzés marad, még ha a dobás az igazság aegidusáról vissza pattan is. Egy a dunántúliak közül egykor épp azt vetette a szememre, hogy a Tövisek és Virágok miatt a németek előtt nem kellett volna úgy kihúznom magamat; mintha én lettem volna ezeknek a magyar Xéniáknak a recenzense az évkönyvekben (Annalen). Szégyenkezve állt ott éppen ez az ember akkor, amikor azt hitte, hogy az Antimondolat előszava alatt Kölcsey Ferencz neve egy általam fölvett név lett volna. Semmilyen kapcsolatban nem vagyok azzal az emberrel, aki a Tud[ományos] Gyüjt[emény] füzeteit szokta recenzálni német lapokban, még a nevét sem tudom, és ő soha egyetlen általam írt sort nem olvasott: de ezt hiába mondanám azoknak az uraknak, akik a recenziókról szóló szerencsétlen dolgozatot írták, és bizony mondom, hogy velük egy spektakulumba belemenni, ahhoz kicsit büszke vagyok. Az utolsó füzetben úgyis elég erősen megfenyíti őket egy ismeretlen, Jolsvai Bandi.
Pár napja visszakaptam az Ungr[ischen] Miscellen-t, s ma néhány cikket olvastam belőle. – a dolgozat: Von, aber für Nicht-Ungarn (Magyarországról nem-magyaroknak) szerzőjét legszívesebben összecsókolnám; éppúgy, mint azt, aki a 2. szakasz 59. lapján a magyar parasztot írta. – Barátom, Berzeviczy úr igen gyakran kijön a sodrából, ő a kutatást akarja nem a vitát. Úgy tűnik nekem, meghasonlott önmagával. Vajon, hogy 8 éven át szolgált a Helytartóságnál, és hogy fogalmazóként szolgált ott, attól keseredett meg? Tényleg nem így gondoltam; tudtam persze, hogy ő az egyetlen fia, az egyetlen gyermeke az igen idős, törődött anyjának, aki már nagyon sokáig vágyott gyermekére. És az, amit ő éppen ott a jozefinus kormányzatról mond! Kedves, drága Gróf, én ezt nem mondtam volna, még ha ezzel egy keresztet szerezhettem volna magamnak. (És én mégis az az ember vagyok, aki, ha az pályáján marad, mindent megtett volna, hogy egy Szt. István keresztet kapjon, mert azt tartom róla, hogy ez a kitüntetés az igazán arra érdemeset ékesíti.) Mennyien szolgáltak a jozefinus korszakban és előre léptek. Ha valaki az előléptetést megérdemelte, akkor azt Berzeviczy a tudása és nemes lelkűsége alapján bizonnyal megérdemelte. De én azt kívánom, hogy az ilyen gondolkodású emberek helyett az olyanok legyenek előléptetve, mint az általam dicsért tanulmányok szerzői. Ez jót tenne az uralkodónak a trónon, a parasztnak a nyája mellett, éppúgy, mint a gazdag vagy szegény nemeseknek, és ez boldogítaná a drága hazát. A tudós, aki kozmopolita, és gyűlöli a nacionalizmust, mert az valami elfogult dolog, ellensége az uralkodónak, a nemes embernek és a parasztnak. – Szeretném az Ungrischen Miscellen-t honfitársaimnak a Tudományos Gyűjteményben ajánlani. Aki ezt a munkát a levéltárból kiadta, igazi jótevője a drága hazának. – Bárcsak a mi Berzeviczynknek is drága lenne! Neki biztosan nem az.
Éljen boldogúl, szívemből tisztelt gróf, és szerencsésen utazzon a szegény, de szép Erdély országba. Jósika János báró, Cserei Miklós és Mihály, Kenderesy guberniumi tanácsos, és Kis Jósef, Alsó-Fehér (?) megye főjegyzőjének személyében férfiakra talál. – Térjen vissza szerencsésen. Eközben talál majd egy kis írást, amely Önt prozódiánk szabályaival megismerteti.
Örökös tisztelője
Kazinczy Ferencz.