Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Leghőbb kívánságom az új évre, hogy Isten tartsa meg Önt és családját egészségben, és adjon Önnek váratlan, nagy örömöket. Barátságunk nézze ezt oly rendületlenül, amint az minden korábbira tekintett. Megújítom Önnek, s Önről sokaknak másoknak tett bizonyságomat, hogy ön azon kevesek egyike, akiknél nem leltem semmi másra, csak amit elvártam. Nagyrabecsülésem, Ön iránt táplált szeretetem nem inoghat meg. − December 1-jén kaptam vissza Erdélyi leveleimet Cserei Farkastól. Cserei Miklós nagyon hosszú levelében felbecsülhetetlen értékű tanításokkal látott el. Cserei Farkas pusztán dicsérettel és kiegészítésekkel: mások sok mindent megfeddtek, s azt kérték tőlem, hogy magasztalásaimmal bánjak szűkmarkúbban. Attól tartottak, hogy jelzőim által gúny tárgyaivá válnak. Én tehát most hetedszer dolgozom át a munkát, tekintélyesebb hírnévben lesz része, de naivitása és az, ami Szemere számára oly érdekes volt, elszállt. Persze furcsán veszi ki magát, ha az ember a saját portréját a közönség előtt így találja bemutatva. Azonban bizonyos emberek nem érzik ezt a félelmet. Engem büdös hiúsággal vádolnak. Jogom van bevallani, hogy sok büszkeség van bennem, de hogy hiú lennék, az számomra − amennyire én magamat szemlélem − nagyon ismeretlen. 1818 júliusában alkalmam volt felolvasnom gróf Mailáth Jánosnak egy munkámat, a Himfy-recenziót (amelyet a gróf még nem ismert), és a hangom a legbensőbb érzelmek és csodálat hangjára változott ott, ahol Himfy igazán megérdemli a csodálatot. Amikor azonban valóban éles érzéseimmel ennek vagy annak [a műnek] a szép vagy nem szép voltát nem szépnek találom, akkor ezek az urak arra jutnak, hogy feddésem irigységből és személyes antipátiából ered, hogy én csak magamat és barátaimat, akik tömjéneznek engem, imádom. Mit szól azonban Ön ahhoz, hogy én Szemere szonettjét, a Reményhez, jobban szeretem, mint saját szonettemet, és hogy ennek a Szemerének Vidához szóló episztolájával, amelyre rácsodálkozik a sokaság, én teljesen elégedetlen vagyok? Fáradt vagyok ahhoz, hogy szót vesztegessek erre, s mindegy nekem, tegyenek, amit akarnak. Az ismert IX kötetben kedves nekem, amit Marmontelből, Herderből, Goetheből és Ossianból adtam, de Yorick utazásával és Wieland Salamandrine-jével (mindkettő újra van fordítva kéziratban) nagyon elégedetlen vagyok, s én nyitott és szabad vagyok ahhoz, hogy e feddésemet és tetszésemet a világ előtt megvalljam. Azt fogja hinni, hogy én még egy sort sem olvastam a tömjénből, amelyben engem a bécsi újságok és folyóiratok részesítettek? S ezek az urak azt fogják hinni, hogy én [ezt] szétkürtölöm. Valóban nem értem, mit gondol Füredi Vida, ha ezt a szememre veti. Talán Helmeczi annunciációjára gondol a IX kötetben, de abba is bele kellene gondolnia, hogy egy ilyen annuciációban a túlzott dicséretnek éppúgy helye van, mint a temetésen a sermonak. − Pesten történnie kellett valaminek, amit nem értek. Barátaim közül senki nem ír nekem. Horvát István és Virág 1815 óta nem. Én nyugodtan viselem ezt. Jó nekem, hogy nincs miért szemrehányást tennem magamnak. − Amikor Marton recenziója és antirecenziója elé írt előszavam megjelent, Trattner ingerült lett: elleniratként tekintett rá. Úgy sejtem, nem csak Trattner tett így. Sajnálom, hogy a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőségének elégedetlennek kellett lennie lépésemmel. De valóban nem igazságos valakitől apológiát kérni. Nem szabad továbbá senkinek sem elsorvasztani a gondolkodását. Nagyon igaz, amit Polycarpus mondott a Magyar Kurirban, amikor Buczihoz írt episztolámat, a vokálisnak vett h, és a hangkihagyás miatt átdolgozta: a’ hol többet vagy kevesebbet kiki különöz, ott senkinek sincs jusa mást feddeni, hogy miért különöz ő is. E férfiak mégis azt mondják, amit recenzensem, aki ezt Pethének nehezményezte, mert ő Sipos és Beregszászi művéről írt recenziómban (Tud. Gyűjt. 1817. XII. köt.), mint inerlocutor olajat tölte aʼ tűzre. Pethe ugyanis azt mondta, hogy oly gyakran lehet új szavakat alkotni, amilyen gyakran azt a szükség megkívánja.

Kérem Önt, drága Barátom, ne recenzeálja IX. kötetemet, és engem ne dicsérjen. Hagyja meg a dicséretet azoknak, akik abban oly mohók.

El fogom küldeni a magyar irodalom történetét az enciklopédia számára a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőinek, még mielőtt az kimegy. Most van egy ilyen ítélőszék: 1817 előtt egy sem volt.

Meghozattam magamnak az Ungarische Miscellen három füzeteit. Milyen kellemes meglepetés volt számomra, hogy abban Dayka életrajzára leltem! − Berzewiczy miért vette azt olyan rossz néven, hogy azt mondtam neki, nyolc évig Budán állt alkalmazásban? Ő volt az egyetlen fiú a házban, édesanyja beteg és idős. Ebben tehát semmi sértő nincs. Nagyon szívesen írtam, és nagyon szívesen olvastam recenziókat. Ez a dolog [azonban] keserűvé vált előttem, és többé nem recenzeálok. Kölcsey recenziója Csokonai műveiről kiváló, nagyon jól használta fel Schiller recenzióját Bürger műveiről, s Kölcseyben sok a szellem és tudósság. S most itt az antirecenzoó, ami a Magyar Kurir lapjaival jön! Nagyot léptünk vissza. S recenzensem mégis epigrammám egy sorával, ahol Palladio beszél, nagyon elégedetlen, s önhittségemmel magyarázza, s abban a vad kora kifejezést emeli ki.

Közeleg február 12, s Keszthely ismét elültet majd néhány sorbus acupariát [madárberkenyét]. Festetics grófnak rögtön márciusban megírtam egy meleghangú prózai levélben, s köszönetet mondtam neki jóindulata e jeléért. Ezt nem versben akartam megtenni, hogy hallgatásom mutassa, hogy nem a fára, hanem jóindulatára tekintek büszkén, mert bizonyos, hogy Festetics egy örökké tisztelendő férfiú népünk történelmében. E napokban az a gondolat töltött el, hogy hallgatásom hálátlanságnak tekinthető. E költemény tehát holnap indul útnak a grófhoz, azzal a kéréssel, hogy február 12-én olvassák fel, s hogy engedélyezzék, hogy azt a Magyar Kurir hasábjain kinyomtathassam. Egyetlen neologizmus sincs benne, és a forma is eredeti magyar, mert nem időmértékes rímes sorokból áll. Harminc éve nem írtam ilyet. Különösen azért illesztem ezt Önnek ide, mert Ön ismeri a grófot. Ne felejtse el nekem elmondani, mit gondol, fog beszélni [a gróf] erről? Prózában lefordítottam németre, s a szöveget mellékeltem levelemhez, úgy hogy most az episztolát Keszthelyen magyarul és németül is olvashatják.

Ügy annyit tesz: causa. − Nádasdi Sárváron iskolát és nyomdát alapított, Bethlen Gábor Gyulafehérvárott iskolát, ahová külföldieket hívtak tanítani. Az iskola most Eugé[..?]

IX kötetem náluk fél angol kötésű, nálam papírba van kötve, felvágatlan. Füredi Vida azt fogja hinni, hogy marokkói kötést kapott arany metszéssel. A saját példányom ezen felül tele van korrektúrával. Január végén végzem Erdélyi leveleimmel. Azután válaszolok majd Orthophilusnak, aki a szeptemberi füzetben Mátyás egy aranypénzét ajánlotta fel jutalomként stb. stb. stb. Nem a jutalomért fogok versenyezni. De a nyelv fejlesztését célzó törekvések között még nem találtam jobbat annál, amelyre Orthophilus meghívott minket. Írásomban egyetlen betű sem fordulhat elő, amely valakit sérthet. Aztán a római klasszikusokhoz fogok majd, és még valamihez, amit nem várnak tőlem.

Én is olyan érzülettel bírok, mint Ön: helyeslem, aki ez megillet, és akkor is, ha halálos ellenségem lenne. Nem az a kérdés ki írta? hanem, hogy amit ír, jó-e? Utálatos dolog a tudósok civakodása. Nem akarok több recenziót írni, de barátaim se írjanak egy szót se, amin pironkodnom kellene.

A mi Malie-nk oly pufók, oly friss a színe, mint az élet. Nincsen szűkén az élénkségnek, a gonoszságáról − a gyermekiről tudniillik − nem beszélhetünk. Az udvarmester, a zongoramester, és még egy harmadik, aki a zongoramestert váltotta, mert az a kassai apácáknál nyert alkalmazást, egyöntetűen ezt állítják, és azt is, amit én Malie-nak feddésként az asztalnál adtam, hogy az összes gyermek együtt sem okozott annyi bosszúságot, mint ő. Mivel nagyon tehetséges, sok mindent átlát, s ezt gyermekien a saját szándékaira fordítja. Bízik a saját tehetségében, és kevesebb a szorgalma és a leckék alatt kevesebb a figyelme, mint amennyire szükség lenne. Az udvarmester egy nagyon ügyes, szorgalmas és udvarias ember, e leckéket soha nem tartotta máskor, csak az én jelenlétemben. A minap földrajzból kérdezte a gyerekeket, és Malie nem tudta, mi van Spanyolország és Franciaország között. (A Pireneusok.) Mivel ő ezt már másfél évvel ezelőtt megtanulta tőlem, és október óta újra hallotta, így jött a nemtudás, mert kényelmes volt gondolkodni. Jó feje van a gyermeknek, az akaratát és a kedélyét [viszont] nem tudnám dicsérni. Nincs szükség arra, hogy elmondjam, hogy Malie moralitását én is, feleségem is a szívünkön viseljük. Zongorázni ujjai miatt nem tud tanulni, s egy hónapja többször is észrevettük, hogy hibásan lép.

[A levél szövege itt megszakad.]