Széphalom, 1818. június 2.
Elárasztom Önt, Méltóságos Gróf: de mulasztásomat azzal igyekszem jóvátenni, hogy ma éppoly rövid leszek, amennyire bőbeszédű voltam tegnap.
Küldök Önnek három epigrammát, tegnapi és mai termés. Most hajnalodik, úgyhogy alig látom soraimat. Ha verset írok, az többnyire az éjszaka sötétjében történik. Az utolsó epigramma utolsó sora még nincs kész. Kívánság szerint fejezhetem be, amíg a levél elmegy: akkor töltöm ki az üres sort.
A Tudományos Gyűjtemény szerkesztője arra kért, beszéljem rá a pataki professzorokat, hogy küldjenek be jegyzeteket a kollégiumról. Valamit leírni tudni nem mindenki adománya. Én magamra vettem tehát az eléggékeserves fáradtságot. De minthogy engem Patak, mint helység és a kastély jobban vonz, mint a kollégium, először ezekről küldtem jegyzeteket. Idegen szemekre bíztam magam, hisz október óta reumám miatt nem is voltam Ujhelyen, – és csalatkoztam. Április 15-18-án el kellett mennem Patakra, mert Breczenheim herceg volt ott éppen, s engem abba a szobába kvártélyoztak be, amelyben az egykori erdélyi fejedelem lakott. Az ő nappali szobájából nyílt egy helyiség, mely egyszerre volt alkov és erkély. Arra gondoltam, hogy ezeknél az ablakoknál állhatott Lorántffi Zsuzsanna és férje, I. György, Bátori Zsófia és II. György, Zrinyi Ilona és I. Ferenc, aztán II. Ferenc és Tököli. Egy családi lelkesedés is közrejátszott ebben, mert Kazinczy Péter, dédapám, aki az ő hívük volt, bizonyára állhatott ennél az erkélynél. Szentséges érzés volt, mely felemelte lelkemet. Ezt el akartam Önnek mondani, mielőtt az epigrammát kiadom.
Az epigramma, mely Az Epigramm címet viseli, szépen sikerült. Örülök neki, büszke vagyok rá, ugyanakkor tudatában vagyok, hogy nem könnyen örülök munkáimnak. Nemzeti formát még nem kereshetünk műveinkben. Az majd később jön. Nem ismerek semmi magyarabbat, mint amit Horváth Ádám ír. De Isten óvjon minket ettől a magyar ízléstől. Virág latin, Berzsenyi latin, német; Kis latin, német, francia. – De ismét hosszúra nyújtottam. Befejezem tehát. Maradok tisztelettel
Alázatos szolgája
Kazinczy Ferencz mpr.
Az Epigramm.
Szökj, Epigramma; de nem mint nyil, melly czélra repül ’s öl;
Szökj mint csók, mellyet félve lop a’ szerelem.
Elcsattant, oda van: de az édes lyányka’ hevétől
*lyányka’ <kel> hevétől
Ajkam még lángol, e’ kebel égve liheg.
[Itt következik a versprózai fordítása.]
Eszmék: Epigramma és csók, könnyű, rövid, bájos, nem kielégítő. –
Mellékidea: az én epigrammáim ne a latin epigrammák kihegyezettségét, hanem a görögök finomságát és elmésségét mutassák föl.
Azt hiszem ez az epigramma a gyűjtemény elején fog állni.
–––
DAYKÁHOZ.
Számosok a’ liget Énekesei: de ha, Fülmile, jajjaid’
Hallja a’ pásztorlyány, tégedet hall egyedül.
Igy mikoron kebled’ kínjait, o Dayka, te zenged,
Pásztor ’s pásztorlyány tégedet hall egyedül.
Sok énekes van a ligetben: de ha te Philomelának bánatodat elénekled, akkor a pásztorlány csak téged hallgat. – Ha te, isteni énekes kebled kínját énekeled, akkor pásztor és pásztorlány egyedül téged hallgat. – Miért nem tudja itt a német az eredeti zárását és refrénjét visszaadni.
A’ PATAKI VÁR’ ERKÉLYÉBEN.
Itt állottanak Ők, azok a’ Nagyok! Erre tekintett
György Erdélye felé, erre sohajta Ferencz.
Zrinyinek itt állott unokája elfutva könyekkel,
A’ mikor a’ nap költ, a’ mikor arra leszállt.
Atyját, testvérét, férjét keseregte, szülöttjét,
Bús lyány,
*Bús <anya>, bús [A „lyány” a törölt szó fölé írva.]
bús testvér, bús anya, bús feleség. –
Ah! nem az a’ helly a’ mi vala! Ők eltüntenek innen.
Nem tüntek –
Az emberiség története sok szerencsétlenséget ismer; de aligha van ennél boldogtalanabb történet, mint a szép és nemes Zrínyi Ilonáé. Látta kihalni a nagyszerű Zrínyi családot, s ahazát pusztulni, fogságban, szegényen, száműzetésben.
Itt álltak ők, a Nagyok! (Germanismus és ez pedig gallicizmus. – Ezt a formát én honosítottam meg a nyelvünkben, elvarázsolva Bürger művétől Die Sonne, sie leuchtet) illac versus (nicht dorthin – vielleicht dort zu) oda/arra felé nézett György (az I. és II., mindkettő igazi uralkodó fejedelem), Erdély irányába, illac versus sóhajtozott Ferenc (az I. és II., mindkettő csak névleges trónkövetelő)
Zrinyis (des Helden von Sziget) Urenkelin (Helena, Gattin von Franz I. u[nd] Mutter von Franz II.) stand auch hier, überflossen von Thränen, sowohl da der Tag aufging, als auch da der Tag sich dort senkte.
Ihren Vater (hingerichtet), ihren Brüder (ewig gefangen), ihren unglücklichen Gatten, ihren unglücklichen Sohn hat sie beweint, eine traurende Tochter, traurende Schwester, traurende Gattin, traurende Mutter.
Ach, der Ort ist nicht mehr, was er war. Sie sind hingeschwunden! – Nein, sie sind da: aber bloß dem, dessen Auge sie zu sehn werth ist.
–––