Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Ajándéka számomra, Kurakin herceg kézirása, az Ön nemes szívének bizonysága. Fogadja érte legmelegebb köszönetemet. Egy saját kézírásommal rátett sor adja tudtára gyermekeimnek, hogy a levelet az Ön humanitásának köszönhetem. Ha legközelebb ilyenre bukkan, mondja azt magában, hogy nekem egy ilyen ajándékkal igen nagy örömet szerezhet. Egy-egy levél Batthyáni Vince, Teleki Ferenc, Mednyánszki Alajos kezétől bizonyosan szentséges volna számomra.

Hogy Orczym Bugaczi Csárdája tetszeni fog Önnek, Gróf Úr, szinte biztosra vettem. Az Ön ízlése nem a mi Németgyűlölőink ízlése. Ezek az urak csak az olyan dagályos menetű sorokat csodálják, mint Horvát Endre hexameterei Horvát Istvánhoz a Tudományos Gyüjtemény idei IV.füzetében. Semmitmondóak, de Árpád nevét említik, s a téti plébános úr tudtunkra adja, hogy a szülei után valamit örökölt, tehát nem egy senki. S mi ezt tartjuk tudománynak, hogy halljuk a hexameterek zúgását, s közben nincs egy gondolatuk se. Fantáziáról és emberi érzelmekről nem gondoskodott az énekes. Ha csak Árpádot megemlíti és a magyar nemzeti érzésnek eleget tesz –már elég. Egykor a németek is szenvedtek hasonló Herrmann-mániában. Várjuk ki nyugodtan, hogy ez az Árpád- és Hunyadi-mánia elmúlik. Az urak majd meglátják, hogy mérhetetlen dacolni akarásukkal nem jutnak semmire. Már Klopstock is föladta a büszke elhatározásátegy Hermaniáda megírására, s helyette az Istenség isteni költeményét énekelte meg, mely azonban a begyöpösödött magyar hűbéresek számára nem isteni vers, talán mert egy gepida énekelte. A végén még nem lesz kedvem azért szégyenkezni, ami eddig a büszkeségem volt, nehogy valamiben is ezekhez a megszállottakhoz hasonlítsak.

A Berzsenyihez szóló episztola néhány helyét illető kételyeit, Gróf Uram, nem Török-Bálinton fogom megoldani, ha egyáltalán meg tudom oldani, hanem itt nálam, ha Ön az életemet egy szép nappal újra megédesíti.Hisz ameddig a Tudományos Gyűjtemény szerkesztősége antikritikámat, melyet a napokban nekik elküldtem, nem fogadja el, addig tanácsosabb volna számomra, ha elkerülném Keszthely környékét. Egyike a nagy idegengyűlölőknek, akik a környéken laknak könnyen elébe vághat annak, amit Kisfaludi Ruszeknek írott, 1816. április 14-ei levelében, mint reus criminis laesae Nationis (linguae) törvényen kívülinek nevezett (az eredeti levelet Ruszek elhelyezte a Helikon archívumában, de ezer másolata létezik), s ezt nem akarom. Bizonyára tudja, hogy IX kötetemet a Tudományos Gyűjtemény IV. füzetében Kisfaludi szellemében recenzálták. – Először tehát az antikritikának kell megjelennie, mely tudatosítja a fejekben, amelyek még gyógyíthatók, hogy mi hibádzik recenzensemnél. – Ez a vita teljesen óhajom szerint való; csak így lehet rajtunk segíteni és ennek már igazán legfőbb ideje. A recenzens vádaskodásai olyanok, mintha a rossz szelleme sugallta volna neki. Ha megjelenik antikritikám, minden józanabb olvasó beláthatja, mennyire el van maradva a jóember. – Kérem, kövesse figyelemmel az antikritika megjelenését. Hatása a jó érdekében erős kell, hogy legyen. Pont ez hiányzik nekünk. Szomorú látni, hogy még Prónay Sándor báró és Teleky László gróf sem úgy látják a dolgokat, ahogy látniuk kellene. Szemere Tudományos Gyűjteménybeli dolgozatával igen finoman az ilyen emberek szemét kívánta felnyitni. De ez a finom módja a szemek felnyitásának keveseknél hat; itt hathatósabb eszközök kellenek. Az egyik jön a nyelvtanával és a nyelvhasználatával, nem kérdezi, hogy az új, az idegent utánzó értékes-e; nem, ők csak azt kérdezik, hogy úgy van-e mondva, ahogyan minden magyar eddig mondani szokta, és amit Herder a Görög Antológiában (10. rész 133. old.) mond:

Lerne die Lehren der Schule; doch, gleich der Leukothea Binde,

Bist du am Ufer, so wirf sie in die Wellen zurück.

Hallgasd a’ Mester szavait;jóra inte. De fátylát

 Mint Leukóthea, lökd vízbe, ha partra kelél. – az nekik bűn és eretnekség. Így hangzik az ismert mondás is: Grammaticus non erubescit soloecismum, si SCIENS facit. Senki a mi írástudóink közül nem követi szigorúbban a nyelvtani szabályokat, mint én; senki. De vannak esetek, amikor a szaktudást figyelmen kívűl hagyom. Recenzensem azt veti a szememre, hogy Bácsmegyeim IX. kötetében a 9. lapon ezt vétettem: Melly napom vala, ha eggyütt tölthettem volna veled. – A’ Recensensnek igaza van, mondom az antikritikában: vala és volna nem eggyütt valók. Vala és vala, vagy volna meg volna, kellett volna. De nekem is igazam van. A’ vala és vala, a’ volna és volna nem kedvesen csapja-meg a’ fület. Vádolja hát Virgilt is, ki épen így ’s épen ezen okból így véte a’ Gramm[atika] ellen. Si Pergama dextra defendi possent, etiam hac defensa fuissent. Ez Istenemre rosszul van konstruálva. De Vergilius és én láttuk azt, amit a recenzens nem látott.

Talán beszélnek erről az Ön jelenlétében, Gróf Úr, talán Teleki Lászlónál, vagy Prónay Sándornál, engedje meg tehát, hogy az antikritikám végéből valamit ide fűzzek. – A recenzens atticizmusával, amelyet értelmes ember nem irigyel tőle, IX kötetemet nevetséges épületnek nevezte IX fagerendából tákolva, amelynek építőmestere, hogy jobb kilátása és sétálóhelyei legyenek, a gyümölcsöskertet félig kivágatta, és helyére kényes külföldi csemetéket, tarka barka virágokat ültettete. Megkérdeztem tőle, hogy ellenére lenne-e, hogyha Gyulafehérvár egy olasz stílusú vidéki villát vagy Tata Armida tündérkertjét tudná felmutatni. – N. Urnak az a’ baja, h. nyelve ’s ízlése eggynemű. Sulzer azt mondja h. a’ kinek csak eggynemű ízlése van, annak csak eggynemű ízlése van. Innen van hogy N. Ur akár verselget, akár prózát ír, akár csak Leveleket, mindég pompás beszédű. Szememre vetik, hogy epigrammáimban a görögök tanítványa vagyok, Cicero- és Sallustius-fordításaimban a rómaiaké, Marmontel, Boufflers és Clavigo átültetésekor francia, Emilia Galottiban német, szonettjeimben olasz, az Ossian Hősvilág lakosa, a Vak Lantos eldődi Magyar – Magyar mindenhol, de nem mint az a’ Magyar, a’ ki idegent soha nem látott, nem mint az a’ Német a’ ki magyarúl jól megtanúlt, hanem mint az a’ Magyar, a’ ki a’ maga nyelve szépségei mellett a’ másokét is érzi, és a’ mit felvehetőnek néz, mind azt felvenni igyekszik. Így bánt a’ Római Iró a’ Göröggel, így a’ Német a’ francziával, így fordítá Homért Voss. a’ Múzák országában Cosmopoliták vagyunk. Kértem, hogy olvassa el Schiller tanulmányát Über die naive und sentimentale Dichtung.

Desőffy József antikritikájában a Tudományos Gyűjtemény V. kötetében szintén vitába szállt velem és Goethével, s engem nem talált olyan higgadtnak, mint Socrates. Olyan ember ellen, akit kedvelek, nem fogok szót emelni, nem is szükséges; a nyelv maga beszél. De a szerénységről megvannak a saját elveim. Socrates azt mondta, nem tud semmit. Minthogy mindent tudókkal volt körülvéve, könnyen érthető, hogy mit jelentenek a szavai. Büszkeség volt a szavaiban. Az is igaz, hogy aki nagyon sokat tud, az sem tud sokat. – Tegnap a következő metafizikus epigrammát írtam a dicsért szerénységről:

El a felfuvalkodottal! Ő van egyedül; rajta kívül nincs senki. Egy újabb, őrültté vált Berkeley. – Megérdemli az együttérzésünket. El veled, álszerény, aki azt mondja, ő nem létezik, ő semmi; hiszen ha valami volna, el kellene ismernie, hogy mások is vannak, s mások még többek. Ó, én ismerem a nyelvet, a madarak énekét. – Megérdemli, hogy sajnáljuk őt, s egyszersmind nevessünk rajta. – Te érzed, hogy vagy, de azt is érzed, hogy mások is vannak, egyik kevesebb, mint te, másik több, mint te, és ezt a szívedben érzed, s a szád mondja, – legyél, igazságos, te barátom. – Sötétség, de annak, aki az idealisták iskolájával ismeretségben áll, nem teljes sötétség.

Azt parancsolja, Gróf Úr, hogy mondjam meg Önnek véleményemet a válogatásáról összefércelt műveimből. Teljesen egyet értek Önnel. De ha megengedné, akkor a Boldog alkony helyére az epigrammát tenném: E’ liget árnyai köztt ége a’ szép Náisz Apollóért. Amaz egy eltúlzott fiatalkori darab, emez görög szellemben van, és sem az eszme, sem a ruházat/forma nem átvétel. Amikor ez az epigrammám már készen volt, Ratschky verseiben úgy tűnik, találtam valami angolt, ami ennek előképéül szolgálhatott volna.

A mai télies idő okozza, hogy ezt a levelet is fekve írom. – Tartson meg az Ön becses jóindulatában, tisztelt Gróf.