Széphalom, 1816. január 6-án.
Öt hete semmi máson nem dolgozom, csak a Beregszászi ellen és az erdélyi gyulafehérvári Zsombori professzor elleni vitairaton. Szemere május óta a közelemben tartózkodik, Lasztócon (fél órányira Kázmértól; innen, mint Kázmér, két órányi távolságra). Ma elküldettem hozzá, hogy visszakapjak néhány [általa már] elolvasott könyvet és írást, s ő azt ajánlottam hogy művemet az ő munkájával összekapcsolva jelentessem meg. Olvasta munkámat, az ünnepeket nála töltöttem, az anyósa házában, és velem voltak papírjaim. Magam olvastam fel azokat neki és Kézy professzor úrnak, aki szintén ott volt. [Szemere] papírjaiból nem láttam semmit, de belementem az ajánlatába és elküldtem neki mindent, amivel készen voltam, hogy az ismétléseket kikerülje, s hogy a helyeket, amelyek az ő munkájában előfordulnak, megjelölje. Ortológusainkat nem fogjuk elhallgattatni, de miénk a győzelem. Írásom címe: Wieland a’ Német Nyelv és Literatúra felől. — Tűkörűl azoknak a’ kik a’ Magyar Nyelv és Literatúra felől ítélnek, ’s feleletűl Prof. Beregszászi és Zsombori Uraknak ’s társaiknak, kik a’ Nyelvʼ romlását panaszolják. Παταξον μὲν, ἄκουδον δὲ. (Üss, csak szólani hagyj.) Themistocles, B. és Zs. nevének itt elő kell fordulnia, hogy a Mondolat és egyéb írások olvasóit már a cím is ellenünk, neológusok ellen csalogassa.
Szeretném elmondani Önnek, mi áll a szövegben: 1.§. Miközben a nemzet egy része az irodalom és ezáltal a nyelv haladásáért tesz, a’ másik fél félre veri a’ harangot, tüzet, halált, végromlást kiált, s azt teszi, amit az ijesztgető és a megijesztett tűzriasztás esetén tenni szokott.
Nem szégyelljük bevallani, hogy az örvendezők száma kicsi; ez a dolog természetéből fakad, csodálkozunk azonban az ellenkezők számán, akik érdemesek lennének egy jobb oldalon állni, és aki ezt kiáltják nekünk: Tu quid ego, et quid plebs (Horatius populust mond) mecum desideret, audi.
Ez a tűzriadó akkor hallatszott először, amikor Báróczy felkelt. Az ortológusok feddései Báróczy ellen. Ez nem magyaros. Nem akarjuk nyelvünket a külfödiek arcfestékével elcsúfítani.
A második triumvirátus egy lustrum után állt fel. Szabó Dávid, Rajnis, Révai. Nekik sincs igazuk.
Ismét egy lustrum, és Barczafalvi Szabó Dávid megjelent az újalkotású szavaival.
Szabónak és Révainak nagy érdemei vannak abban, hogy az elöregedett szavakat használatba hozták. Dugonics, Verseghi. Közülük mindegyik újakat kohol.
E [levél] írója kezdettől fogva azt hitte, hogy nyelvünket és irodalmunkat csak hasonló merés (ausus) által tudja fellendíteni. Műveit fiatal éveiben olyan tetszéssel fogadták, amelyben nem sok íróak van része. Idősebb korában abban az elégtételben volt része, hogy a nagyoktól sok helytelenítést és nem ritkán sértéseket, míg a kicsik körében szeretetet és figyelmet kapott. Egy fiatal író számára a dicsőség minden, a veteránoknak alig több a semminél. Itt levonom az álarcot ellenfeleim némelyikéről, anélkül, hogy őket megnevezném, és anélkül, hogy alacsonyságokat mesélnék el [róluk], amelyeket elkövethettek.
Az első, aki fellépett ellenem, Somogyi volt. [Erről] hallgatok. Amit Szemere és Kölcsey írt ellene, az közreműködésem és rábeszélésem nélkül történt. A kéziratot nem láttam, a nyomtatottat is csak akkor, amikor a moldvai határon már terjedt.
Helmeczi hirdetését a prenumerációra sem láttam soha máskor, csak kinyomtatva.
A második [aki ellenem fellépett] B. professzor úr volt. − Aki nyelvről és irodalomról akar ítélni, annak az arab nyelven stb. kívül más dolgokat is tudnia kell. Ezek a professzor úr számára egészen idegenek. Azt sem olvasta el, amit megcáfolt. Minden cáfolata mutatja, hogy csupán a Mondolatot ismeri, és semmi egyebet. Szabó és Pápay nevét először 1815. április 18-án hallotta. Csuda e osztán ha az illy Nyelv Tudósnak és Nyelv Tanítónak minden új, és minthogy az új egyszersmind rossz is mivel új, az illy Nyelvtanítónak és Nyelvtudósnak minden rossz?
Most a szemére vetem, ha ő ezt a könyvet olvasta volna, nem keveredett volna bele ebbe az áldatlan vitába. Ám abszurd állításait megcáfolja mindaz, amiben igaza van. – Azután Zsombori. Majd Wieland műve következik. Supplem. VI. kötet, az alábbi címen: Was ist Hochdeutsch. Ismét Adelung. Szemere írja nekem, hogy műve nem több egy lexikonnál. Minden szöveghelynél feltünteti, honnan származik. Az ötlet az enyém, s ő az én jegyzeteimet és könyveimet használta. − Én magam ezt nem tehettem meg volna, mert saját magamról kellett volna beszélnem.
Azt hiszem, a hatás meglepő lesz. Mivel ortológusaink semmi sem olvasnak, mert mindent megvetnek, látni fogják, hogy érveikből mennyi mindent kinevethetnének. Egészen úgy gondolom, mint Wieland. Teljesen más a helyzet egy olyan nyelvnél, amelyet írói mindig is műveltek, és egy olyan nyelv esetében, amely csak most kezd emelkedni, s amely bizonyos szakterületeken egyáltalán nem visel el idegen szavakat. S oly sok szó hiányzik, mint például Tugend, Bescheidenheit, Geist, zart, Geduld stb., mert a jóságos cselekedet, békességes tűrés, és levegő ég nem elviselhető. Báróczi írásainak recenzense a Wiener Annalenben, mert már nagyon jól tudom, elfelejtette, amit Jenisch (Vergleich[un]g von XIV europäischen Sprachen) III. Gusztáv svéd királyról mond, aki a svéd nyelv lexikonát sok új szóval gazdagította. Mindez az oroszoknál is megtörtént. Hát legyen, de ne ez legyen a minta. Báróczy életében tettem fel ezt a kérdést: Mi a jobb, létrehozni valamit, hogy ne éljünk örökre e dolog nélkül, vagy nem létrehozni, és ezt a dolgot örökre nélkülözni? − És akkor a rény (erény az erőből) és Levegő Ég a lég-gel szemben, légből kapott hang?
Mondja meg nekem, drága barátom, mindig nyelvrontók vagyunk, ha nem találunk ki, vagy tudunk mindent? − Itt mondok egy igazságot nemzetemnek, amelyet még nem tud. Ez a következő: − „Igen, származásunk alapján keletiek vagyunk, de az új nemzetek irodalma nyugaton ugyancsak a miénk, és ez rokonségot sző köztük és köztünk, amely bizonyosan értékes annyira, mint a mi felejthető keleti rokonságunk. Ők mindig aʼ Magyar Nyelv Természetét hozzák elő nekünk. Ezt mi nem érintjük, olyan suffixumokat használunk, mint korábban, etimológiánk és szintaxisunk ugyanaz. Csak úgy ékeskedünk phrasisokkal és locutiokkal, ahogy a rómaiak tették a görögökéivel. Mert a görög irodalom római irodalom is volt. Az egészen görög Catullus bizonyosan nem úgy hagyományozta költeményeit Cicerora, ahogy én a sajátjaimat Somogyi Gedeonra hagynám, és a peregrinus transmarinus Propercius nem volt olyan Róma [szemében], mint amilyen én barátaim [szemében] vagyok, mióta Kisfaludyt recenzeáltam, mert az én szerencsétlenségem ettől az esettől kezdve datálható. A jövőben nem mutatom meg sem recenzióimat, sem barátaimat. Önnek nincs igaza, kedves Barátom, ha Ön Chemia helyett azt írja, Kémia. Még a legdühödtebb purista sem fog az Echo helyett Ekót írni, hanem csak Ekho-t. Úgy vélem, hogy az idegen neveket és szavakat úgy kell írnunk, mint ahogy a latin, vagy az a nép, amelynek nyelvéből származnak. Magam is azt mondom és írom, hogy Chemia és nem azt, hogy Chymia. Töv. és Vir. de mégis mindig azt mondják Chymia, és miért alchymia és nem alchémia arabul-görögül. Eggy, eggyes, eggyezni, eggyütt. Mindenki így mondja, de az egyenes kivétel, mint az egyedül. Mindenki így mondja, de az egyenes kivétel, mint az egyedül. Révai a szót egy kaptafára ütné. Senki nem követte őt. Tele, még mindig szokásban van a nem elavult teli, és ez a teli-es, a teljes. − Soha sem hallottam [azt a szót, hogy] ismétíteni. Soha! Még az „ismétleni”-t is csak Helmeczitől. (E levél második oldalán „nyelő” szóból származó „nyelv” szónál maradtam, a glutio participiumánál), s folytatom: erény ergo malӕ formationis vocabulum est; dubiae originis; et cum erény syllabam primam ex unica vocali, eaque brevi constantem habeat, non videtur apta ad designandum id quod vim notare debet. Szemere et alii Pestienses itaque abjecerunt vocalem e, retento vocabulo rény; quod commendatur ipsa brevitate, nam rénytelenségeinek una syllaba brevius est.) Ezt ne felejtse el megemlíteni. Művemben − amelyet írok − ezt el fogom mondani, s így a recenzió olvasója el fogja hinni, hogy Ön onnan merített. Kilenc kötetemet be fogom mutatni Önnek, s ez annál bizonyosabb, mert én magam épp ebben a műben recenzeáltam azokat. Elmesélem a közönségnek, hogyan jutottam arra az elhatározásra, hogy azokkal dolgozzam, mi célból tettem ezt, hogyan tévedtem tévútra, és annak okait, miért így. − Schwartner nem értem. Egy vitairat, vagy recenzió nem sértene engem, hát hogy sérthetne egy Schwartnert, akinek hírneve biztosított. Beregszásziban az bosszant, hogy a hipochonderszerűen eszeveszett ember azt cáfolja, amit egyáltalán nem olvasott, s csupán a Mondolatból merít. Ez az állítás hihetetlen, de mégis igaz.
Nekem úgy tűnik, hogy Önnek igaza van, ha azt gyanítja, hogy úgy látja, hogy kollégái egyike előadását látogatja, és lemásolja az Ön kéziratait. − Tövisek stb. című művemet újra kinyomtattatom, s Himfy neve nem fordul elő benne többé. Három-négy másik epigramma sem, helyettük újakat adok. Lasztócon írtam egyet, amelynek kedvező hatást kell keltenie. A Csarnok Zrínyi Amphitheatruma XV. énekének 83. strófájában szerepel, s palladio épített egy ilyet Vicenzában. A nyelvrontók az epigramma címe. Rontott, mert építeni akart Palladio; benne csak rontót látál, vad kora, jó ideig. || A’ Mívész érzette magát, ’s Neked én fogok, úgymond | Törvényt és példát adni, de nem te nekem. || ’S ím áll a’ roppant csarnok, ’s bizonyítja ki több itt, a’ mívész e vagy a’ szolgai tompa szokás. Palladio verdarb, weil er bauen wollte; du sein wildes Alter, sahst in ihm eine geraume Weile nichts als den Verderber. (Ő és Vignola számolt le a gótikus építészettel.) Der Künstler fühlte sich und sprach: Nicht du wirst mir, |sondern ich dir, Gesetz und Beispiel geben. Und siehe das Prachtgebaude steigt, und zeigt, ob hier der Künstler grösser sey oder der servile, unwissende Usus. A második éjszakán, mialatt ugyanabban a szobában Kézy mellettem horkolt, az Íliász következő sorait szavaltam magamnak a sötétben, mivel én kívülről tudtam azokat: Η, και κυανεησιν επ᾿ οφρυσι νεύσε Κρονιον, Αμβροσιαι δ᾿ αρα χαίται επεῤῥωσαντο ανακτος Κρατος απ᾿ αθανατoιο μεγαν δ᾿ ελελιξεν Ολυμπον. és míg Kézy felébredt, befejeztem: Mondá ’s barna szemöldjeivel hunyoríta Kroníon, ’s ambroziás haja fellebbent a’ Rettenetesnek (dem Hehren) Homloka’ szent bérczén, ’s megrendűlt a’ nagy Olympusz. Ritkán voltam elégedettebb a magam munkájával. Olvassa el a levelet, amelyet ide mellékelek; fontolja meg jól, hogy nem káros-e Önre nézvést, hogy átadja neki; amúgyis tudnivaló, hogy Ön a barátom, s adja át, vagy semmisítse meg, ahogy jónak látja.
Lásd a borítékot.
Az ingerlékenység gyakran a fizikai változékonyságból származik. (Én magam is végtelenül ingerlékeny vagyok, egyfelől természetem szerint, másfelől a sok szenvedés miatt, amelyet 1794 óta örökösen hordozok. Nem értem, hogy az én Moor Ferencem hogy nem szégyelli magát, hogy ördögi örömet lel az olyan sértésekben, amelyek ugyan csekélyek, de épp ezért oly fájdalmasak. Sohasem [értettem] őt.) Legyen türelemmel, de tegye azt, amit én teszek hasonló esetekben, amikor ők idegesek; én nem felejtkezem el arról, aki vagyok. Az engedékenység nem mindig ajánlatos. De [ha sor is kerül rá], keménység és büszkeség nélkül kell történnie, és nemes fővel, hogy akkor is, ha keménynek tűnünk, szeretőszívűek maradjunk. − Írja le nekem − ahogy megígérte − gyermekeit, s hogy hogy néznek ki. Szeretném, ha a mellékelt levelet átadná [a címzettnek]. Nézze meg akkor jól azt az urat. Adieu, kedves Barátom, szívből ölelem Önt. Hogy tetszett Önnek a Monum. Hung. elé írt előszavam? Mit szeretne másképp? Mindenekelőtt arról adjon hírt, mi történt a mellékelt levéllel? − Kazinczy
1816. január 7-én.
[A boríték hátlapján címzés.]