Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Ismét igazán rég nem írtam Önnek. Egy halomra való levél hever előttem, amelyet meg kell válaszolnom, és egy kis jegyzék azokról, amelyekre a feleletet nem halaszthatom tovább, minden pillanatban a kezem ügyébe kerül, de nem jutok ahhoz, hogy a végére érjek. Látom, hogy barátaim meg fognak bántódni, de nem tehetek egyebet, mint hogy elnézést és türelmet kérek. Hisz tudják ők, hogy hallgatásom nem fakadhat ridegségből.

Február 20-án késő este érkeztem meg Debrecenbe. A városi bíróval voltak elintézendő családi ügyeim, s nem találtam. Beck Pál tanácsosnál vacsorázott, s még nem érkezett haza. Részint abban a reményben, hogy ott találkozhatom a városi bíróval, részint a kíváncsiságtól vezetve, hogy halljam, vajon igaz-e, hogy az oroszok február 4-én bevették Párizst − amit Rakamazon a postamester teljes bizonyossággal mesélt nekem − Beckhez indultam. A szoba tele volt vendégekkel, s én zavarba jöttem, mikor benyitottam az ajtón, s négy-öt ember helyett körülbelül hatvanat találtam egybegyűlve. Szerencse, hogy átöltöztem, mert a vendégek teljes díszben voltak; hamarosan elkezdődött a zene, s később a bál. Beck úgy hitte, mindenki ismer engem, s nem mutatott be. Egyesek s mások egyről s másról beszélgettek velem, s Beck tanácsos fel s alá járt velem a szobában a tömegben.

Ki az az idős úr ott? kérdeztem Becktől. „Hogyan? Nem ismeri őt? Batthyáni Alajos gróf.” nem ismertem fel őt, s kértem Becket, vezessen elé. A gróf felállt, s most − miként korábban Beck − jó negyed órán át fel s alá járkált velem. Megkérdezte, milyen új hírekről tudok. Megemlítettem neki, hogy az a hír járta, hogy meghalt gróf Barkóczy Ferenc, Pest vármegye adminisztrátora, ezt azonban egy biztos forrás sem erősítette meg. Batthyáni őszinte részvétét nyilvánította, s arról panaszkodott, hogy nemzetünk nem becsüli meg legjobbjait. E nagyon jogos panaszban valami keserűt véltem érezni, s azt mondtam, hogy emiatt csak panaszkodni lehet a nemzetre, de nem vádolni. A kormányzat előnyben részesíti az olyan embereket, mint Barkóczy, Drevenyák, s méltó, hogy mi a kedvezményezetteket figyelmünkről biztosítsuk. A Barkóczy-félék tudják, hogy mi őket egész másképp szeretjük és tiszteljük. Mivel Battyháni e panaszt később is szóvá tette, úgy gondolom, nem csalatkoztam gyanúmban. Lelkeink nem találták a közös hangot. − Ekkor Franciaország, Napoleon és a háború került szóba. A férfi, aki a nép szeretetét és csodálatát bírta, oly nagyon meghaladottá vált, hogy beleborzongunk. − Hogyan fogja most a francia nép újra a feudalizmus sínére állítani magát? kérdeztem tőle, mert Anglia és az Anglia által létrejött koalíció bizonyára minden intézményt igyekszik majd ledönteni, amelyet Franciaország 1789 óta létrehozott. B. azt felelte nekem, hogy ő nem barátja az antifeudalizmusnak. Az emberek nem lehetnek egyenlők. Ha három embernek adnék 300. 000 forintot ajándékba, három éven belül biztosan nem maradnának egymással egyenlő helyzetben. − (Barátom, hinné, hogy egy B. így beszélhet?) − ő nem érti, mivé lettek az új nemesek Franciaországban Napoleon által, akiket csak hízlalni kellett, mivel a régi nemesek már fel voltak hízlalva. (Azok valóban a régi nemesek voltak? S az újakat Napoleon hízlalta fel?) Nem egyetlen egy pont körül ütközött össze értelmem és érzelmem B.-ével, s elhatároztam, hogy magamba zárkózom, ez azonban nem volt lehetséges. − „S hogy lesz majd akkor, ha a szegény Louise végre meggyőződik arról, hogy az úgynevezett római király egy elcserélt gyermek?” De Lousie mégiscsak tudja majd, mondtam, hogy várandós volt-e, vagy sem; és feltéve, ha egy leányt, s nem egy fiút szült volna, nem lett volna remény arra, hogy valaha egy fia is lehessen még? Lehetetlen volt Napoleonnak, aki számára oly sok minden megvalósítható volt, a leányt fiúsítani? − Beck intett nekem, hogy engedjem útjára [Batthyánit]. Hagytam, hadd menjen a székéhez, s én a pompás kályhára támaszkodtam, amelyen egy gipszből készült Amor állt, szeretettel néztem a szánalomra méltó öregre, bámultam páratlan nagyságát, s ezt az epigrammát költöttem:

[németül:](Mein Körper altert, und mag er doch altern! Aber du, o Hebe, tränke meine Seele aus dem heil. Kelche, und lasse sie nie alt werden.)

A vacsoránál [Batthyáni] 60 éves grófnéjának szomszédja voltam, aki gróf Szapárynak, a nádor főudvarmesterének a testvére, s én az ő társaságában ezerszer jobban éreztem magam, mint egykor nagyon nagy hitvesével. Két leányuk nem túl szép, de nagyon derék, zongorán játszottak, s néhány olasz dalt énekeltek. −

Felkerestem Tatay professzort, aki míg Péczeli visszatér Göttingenből, a történelmet tanítja, emellett prédikátor is Debrecenben, s szórakoztató órákat töltöttem vele. Először találkoztam vele. Úgy tűnik, ő éppoly nagyon elégedett volt velem, amint én ővele. A jó koponyák Debrecenben nem értik sértve magukat a kálvinista Rómával szemben táplált gyűlöletem által; tudják ők, hogy én nem őket, hanem a felfuvalkodott Benedeket és követőit gyűlölöm. Budayt és a többi professzort nem láttam.

Scheverlay diákja, az ifjú Ujházy László Budamérről, barátságosan jött felém a bálban Becknél. Nem ismertem fel őt. El voltam ragadtatva a remek fiatalembertől. Dobrosy professzornál van kvártélyon.

Szentgyörgyi doktornak meséltem a Mondolatról. Megijedt. Ó, bárcsak láthatnám a könyvet, vígasztalhatatlan lennék, ha abban a Mondolat ki lenne nyomtatva, amit én, Benedektől porovokálva, néhány évvel ezelőtt a Barczafalvi Szabó által alkotott, megfűszerezett szavakból írtam, mondta nekem. − S látom, hogy éppen ez a Mondolat áll kinyomtatva a könyvben. Szentgyörgyi, aki a xenologismus apológiája által, amely a Dayka életében [olvasható], egészen áttért, szívből sajnálja ezt. Képzelheti, higy ezáltal megbántva éreztem-e, s érzem-e még most is magam. Láczai, Rozgonyi és Kövy, három pataki professzor örvendeztek sértettségemen. Nagy professzor szembeszállt velük. Csak lassan, szólt hozzájuk: K[azinczy] bizonyosan nem lesz tétlen, és a Mondolat szerzője és társai már megkaphatták tőle részüket. − S fogadok, mondta Kézy, hogy K[azinczy] büszkeségből válaszol rá, azt, amit ő a magyar nyelv szegényességéről és gazdagításának elkerülhetetlen szükségességéről Dayka biográfiájában elmondott. Ezerszer meghaladja ez a Mondolat vásottságát. Amikor Kézy ezt mesélte nekem, épp akkor lépett be Nagy professzor.

Nos, professzor úr, mondta Kézy, ki tévedett kettőnk közül K[azinczyt] illetően? Nagy arra biztatott, hogy válaszoljak, ehhez én büszke vagyok.

Kis szuperintendens azzal a megbízással tisztelt meg, hogy adjam ki költeményeit, és nevezzem is magam így. [A verseket] elrendeztem, megjelöltem helyeket, amelyek javításra szorulnak, s a kiadásra sarkalltam [Kist]. − Micsoda csillogás számomra, hogy nevem egy ilyen mű címlapján szerepel majd.

Egy pataki tógátus, aki hamarosan orvostanhallgató lesz, tegnap írt nekem. Arra kért, hogy segítsem magyar és görög verseit kinyomtatni. Sosem láttam őt. Elküldött nekem néhányat görög versei közül, amelyek minden várakozásomat felülmúlták. Mellékelek itt néhányat.

Meglepődtem akkor is, amikor a következőt találtam:

Ezt a remek fiatalembert Ungvár-Németi Tóth Lászlónak hívják. − Éljen boldogul, legdrágább Barátom. S ha lelkét szomorúság éri majd, gondoljon arra, hogy együttérzek. ω τλημον αρετη λογος ἀρ εις!