Sz. 1809. július 24-én.
Legdrágább Barátom!
Figyelemre méltó napunk volt ma Újhelyen. Lónyay alispánt kinevezték Ungvár vármegye adminisztrátorának, a mai napra egy gyűlést jelentett be, amelyen lemond majd alispáni méltóságáról. A rendek nagy számban gyűltek össze, végre megtudni reméltek valamit a legutóbbi csata kimeneteléről. Nos, most többet tudunk, mint amennyit hallani reméltünk és kívántunk. Meg kell vallani, nagyon megdöbbentettek ezek a hírek; mégha azt is látjuk, hogy nem merült ki monarchiánk ereje.
Tegnap este még csak azt tudtuk, hogy Pozsonyt elfoglalta az ellenség júl. 15-én, és hogy a prímási palotát az ellenséges Regnier generálisnak rendelték, míg Grassalkovichét az itáliai alkirálynak. Egy négyhetes fegyverszünetről is beszéltek, de ezt egyáltalán nem tartottunk valószínűnek, és nem tudtuk eldönteni, vajon ezt az ellenség kérte-e vagy mi. Csúry Ferenc, gróf Batthyány Vince kísérője − jelenleg jószágigazgató Lónyainál, tehetsége és tevékenysége a legcsodálatraméltóbb, s bárhol képes utat törni magának − Pestről ma hajnalban érkezett meg Konstantinápolyba főnöke ügyeinek dolgában. (48 órája kelt útra Pestről) Azt a hírt hozta, hogy látott egy másolatot a fegyverszünetet érintő aktákról, egyik részről Wimpfen, másik részről Berthier és Andreossy aláírásával, és valószínűleg olvasta is. Ebben határozták meg a demarkációs vonalat Kremstől Brünnön, Szentjánoson, Pozsonyon, a Gönyői homokdombokon, a Rába folyón stb. keresztül Fiuméig. Állítása szerint a főherceg fővezér hadserege olyannyira felmorzsolódott, hogy Őfelsége Károly főherceg könyörgött a fegyverszünet fenntartásásért, kerül, amibe kerül. Egymás után három napon át figyelte a császár őfelsége a csatát egy magaslatról, jelenlétével lelkesítette derék csapatainkat, de őmaga is veszélybe került a negyedik napon. Őfelsége most Komáromban van. József és János főhercegek korábban már megérkeztek Pápa környékére, hogy egyesítsék erejüket a bánnal és Johann Marquis Chasteler hadnaggyal, és hogy így rajtaüssenek Bécsen, miközben Marchegg környékén csatázik Napóleon. Nagyon szerencsés előjel persze, hogy Rainer főherceg Pestről ismét Budára ment. Azt senki sem tudja, hogy mi történt Pétervárott és az orosz csapatokkal Lengyelországban, és én nem szívesen fecsegek; csak a hallottakat adom vissza a lehető leghűségesebben, anélkül, hogy bármit is hozzáadnék vagy elvennék a másoktól kapott hírektől. Beláthatja, mennyire lesújtóak ezek az oly türelmetlenül várt hírek. Nem csak ezek tették a napot oly különössé, hanem ezek is:
1. A halála előtti napon, június 24-én írt Komáromból levelet báró Barkóczy Antal. A haldokló a vármegye kegyeibe ajánlja az édesanyját, a fivéreit, és a derék Budaházy tizedest (a tőlem csak egy órányira fekvő Legenyéről). Amikor egy kartácsgolyó átlőtte Barkóczy jobb térdét és felbukott a lovával, akkor a tizedes felemelte a lovára, és kihúzta a francia ütegek sáncain keresztül, ahová Barkóczy először bevetette magát (Győrnél, június 14-én), majd Komáromba vitte a sebesültet. Felálltam és indítványoztam, hogy e meghatottságban határozzuk el, hogy haladéktalanul állítsunk emlékművet neki és annak az öt inszurgensnek, akik ugyanebben az akcióban maradtak ott, az állandó bizottságunk egyik ülésén tett ígéretnek megfelelően. Dessewffy József gróf felállt; és azt javasolta, hogy Budaházyt ajánljuk a nádor kegyeibe, és nagy szegénysége miatt rendezzünk neki gyűjtést, hiszen nem tudjuk megjutalmazni a bátorságát és hűségét sem aranyérmével, sem polgári koronával. 800 f azonnal összegyűlt, és úgy határoztak, hogy Dessewffy gróf és én vázlatot készítünk az emlékműhöz és feliratokat a kongregáció megválasztásához. Megígértem, hogy beviszem Laudon francia művészeti évkönyveit, és ezeket Dessewffy gróf után küldöm, mivel ma elutazott. Az elesett Barkóczy lovassági kapitány édesanyjának is írunk majd az egyetem nevében egy részvétnyilvánító levelet.
2.) Őfelsége 40 000 embert kér statúció útján, és pénzt ígért ezenfelül a vezetéshez, így mindent megígértünk; először statuálunk, majd toborzunk (Zemplén egy egész hadosztályt ad, tehát egy egész regimentet), és utána újból statuálunk. Sietek, és nem tudok belemerülni a részletekbe.
3.) Lónyai szentimentális beszédét kezdetben agyonterhelte frázisokkal, később természetessé vált és igen jó lett. Tisztelik a szívét érzelmességért, ahogyan a derék öregembert dicsérete, aki mellett tíz évvel ezelőtt kezdett vármegyei ügyészként szolgálni. Ez annál értékesebb, mivel az nem volt kimagasló a férfi és már nem él.
_______________________________
A legbensőbb együttérzéssel olvastam levelében, hogy Festetics gróf jóságosan fogadta és nemesen támogatni szeretné gazdasági művét. Jó Önnek, hogy meglehetősen távol él ettől a „Különös Szenttől” (ma ismét így nevezte őt nekem egy férfi, aki nagyon jól ismeri). Asbóthon kívül talán egy ember sem jött ki vele jól.
Ma a szomszédom volt az asztalnál (az étkezésnél, nem az ülésnél) Berzeviczy Sándor úr, biztos a császárnő édesanyja mellett, aki egykor Kisfaludyval szolgált a gárdánál. Kisfaludy jó barátja, és már az volt a gárdánál is, mégpedig az irodalmi érdemei miatt. Vendége volt 1808. december 22-én Sümegen. Szegedi Róza figyelemreméltó asszony, középszerűen szép, a férje által igen művelt, de inkább a száraz filozófusok műveit ismeri, mintsem a költőkét, és van benne egy jó adag hipochondria. Kisfaludy tehetős (közepesen gazdag).
Dessewffy Pips szemben ült velem, és azt mesélte, hogy rövid és könnyed költeményt küldött Kultsár lapjába. Ezt Kultsár nem tartotta érdemesnek arra, hogy felvegye, mert a költemény nem egyéb, mint raptus. Azt írtam neki vissza (mondta Dessewffy gróf), hogy őneki (Kultsárnak) nincs soha raptusa, (mert hiszen, mondja Dessewffy, minden jó ötlet és gondolat raptus). Szívből nevettem, mert igen jól ismerem az egyébként nagyon különös Kultsárt.
Dessewffynek nincs füle a német prozódiához. Német és magyar hexametereket olvasott fel Nápolyban 1793 májusában itáliaiak, spanyolok, angolok, franciák előtt. Emezeket mindenki felismerte hexameterként, aki a tudós körben jelen volt, amazokat egy sem. Azt mondtam: német füllel kell hallgatni a német hexametereket. Dessewffy meg akarta nekem magyarázni, mi tesz egy szótagot hosszúvá, és mi egy másikat röviddé. Én Voltaire-re hivatkoztam, hogy a zenei és poétai hangokhoz nem analizálásra, hanem hallásra van szükség. Elmeséltem neki, hogy az apósom, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen a daktiluszi, jambikus, trocheuszi versláb, hangosan felolvasta egyszer Schiller Spaziergangját, és hibátlanul hangsúlyozta a verslábakat. Dessewffy ragaszkodott a véleményéhez, és ki vehetné ezt el tőle? – Éljen boldogul.