1809. február 2-án. – Megkaptam becses írását, amelyben közli velem a bajor királytól kapott levelet. Szívből gartulálok Önnek az oly nagyon kiérdemelt megtiszteltetéshez; mert a mű, amelyet a király érdemesnek tartott a figyelmére, nagyon kiváló. – A levél, amelyet mellékelek már készen volt, amikor az Ön levele ma megérkezett. Még egy két és fél ívnyi megjegyzésem van készen Berzeviczy írásáról, de az most elmarad. Amilyen nagy örömmel olvastam az első fejezetet, úgy azt is be kell vallanom, hogy a maradék kettő az azt követő aforizmákkal megfeküdték a gyomromat. Oly sok igazat is el lehet mondani erről a tárgyról: miért kellett hát valótlanságokat és féligazságokat keverni a szent igazságokhoz, és ehhez még magára vonni a gyanút is, hogy jakobinus süveget visel, és mert stb. – Mert hát valóban igaz-e, hogy a földesúr a bíró a parasztok eléje vitt panaszaiban? Úgy hiszem, nem. Ugyan saját maga elnököl az emiatt tartott úriszékeken, vagy az általa kinevezett vármegyei támogatott földesúri ülnökök személyében. Hiszen az ülnökök felesketettek, és a parasztok védelmében részt vesz a tiszti ügyész, és ez, valamint a szolgabíró és az esküdt állandóan jelen vannak. De ez még nem elég! Az itt hozott ítéleteknek mindig a vármegye elé kell kerülniük, és onnét mindig a Helytartótanácshoz, és onnét mindig Bécsbe. Higgyem azt, hogy mindezt ne tudná Berzeviczy úr, aki annyit tud, amit csakis tőle tanultam meg. Ő maga is földesúr, és ha tudja, és mégis ezt állítja, akkor mit gondoljak róla és az ő igazságszeretetéről, a „harmadik rend dicsőítéséről”? Nem vagyok barbár, sem a parasztok gyötrője; sértés nélkül mondva szemtelenül fogadni akarok, hogy ezt a parasztok védőjét bizonyára nem kedvelik nálam jobban azok, akiket polgártársaik bíráskodása alá vetett szerencsétlen sorsuk. Én is szabadon írtam volna erről a tárgyról, néhány dolgot még fényesebb megvilágításba helyeztem volna, de a valótlanságot mégsem engedtem volna meg magamnak. [„]Megjött már a tavasz, megjön a szomjúság.[”] Márjási István a jelenlétemben tartott beszédet Pozsonyban arról, hogy végre itt lenne az ideje a kilencedeket és tizedeket a parasztoknak ajándékozni. Ragályi István 1807-ben azt kérdezte az országgyűlésen, hogy meddig fogják még védeni a birtokosok a tulajdonukat azok vérével, akiknek nincs vagyonuk? És én azt mondom Katalin [cárnővel]: tulajdon nélkül nincs földművelés, és Filangierivel: hogy a bölcs kormányzás karaktere ebben áll: ahhoz, hogy a boldogság a lehető legnagyobb legyen, a lehető legtöbb részre kell osztani. Tudom, micsoda égbekiáltó dolog, hogy Berzeviczy perét F. K. ellen a polgári törvényszéken, ahol a táblabíró napidíját a honi pénztár biztosítja revideálják, és hogy csak aki vámot fizet, aki utat javít stb. Tudom, milyen igazságtalan dolog, hogy a vármegyei magisztrátusokat csupán a parasztok fizetik, és mégis csak a nemes ember járulhat a magisztrátus elé. De azt miért nem meséli el Berzeviczy úr, hogy a nemesség 1792-ben elhatározta, hogy az útépítést az egész országban magához veszi. Ez azért nem történt meg, mert két feltételt szabtak: 1.) hogy erre használják fel a II. József által ezen a címen a sóra kivetett összeget. 2.) hogy az ehhez szükséges hivatalnokokat ne az udvar nevezze ki, és a kassza se álljon az udvar vezetése alatt? Miért nem meséli el Berzeviczy úr, hogy amikor 1793-ban Újhelyen felolvasták az országgyűlési tervezetet a vármegyék igazgatásáról (ezt a nádor minden vármegyének megküldte), és ebben az állt, hogy a nem nemesek is vármegyei szolgálatokhoz jussanak, beleértve a rendes szolgabírói tisztséget is, Újhelyen egyetlen szavazat sem volt ez ellen, és körülbelül hatvanan egyértelmű vivátot kiáltottak? (Jelen voltam.) – Ki ne tudná, hogy a feudális rendszer gótikus intézmény? Az sem kérdés, hogy megváltoztak az idők, hogy a változást nem csak a parasztság, hanem a kormányzat is kívánja, hogy az államtudományok professzora az ilyesmit nem tartja a kormányzás legfőbb ideáljának. Vajon azáltal, hogy megengedik a parasztoknak és a nem nemeseknek a tulajdonszerzés képességét, a nemesség kasztja semmit, keveset, sokat vagy mindent veszítene-e. – (A nemesség félelme az urbárium bevezetésekor is eltúlzott volt; az idő megtanított rá, hogy nem volt az olyan iszonyatos, mint amilyennek képzelték). – Az is szembe tűnik, hogy vajon végül a haza nyerne-e vagy veszítene-e a nyugodt, kényszer nélküli, szabad forradalom (tehát egyáltalán nem forradalom) által, amely ezeket a dolgokat mérlegelné és megváltoztatná. De hogy vajon azt kell-e tenni, amit Berzeviczy úr itt tesz, és hogy úgy kell-e cselekedni, ahogyan ő azt tette, az egy olyan kérdés, amelyen remélem, bizonyosan nem fogunk összeveszni. Az első fejezetet valódi örömmel olvastam: minden egyebet majdnem haraggal. És hozzá a Göttingeni Tudományos Társaság egy tagjának pocsék latinsága! – Berzeviczy úr attól tartok, még több ellenséget szerez majd, mint amennyi van neki, teljesen szükségtelenül, de mámoros, jól csengő cím alatt. Ha igazából belegondolunk, talán pusztán azon csábítás miatt, hogy ő olyannak látszódjék, aki nem úgy gondolkodik, mint a többiek. Nagyon sajnálnám, ha emiatt bűnhődnie kellene. És ez könnyen megtörténhet, ha azt hiszi, egyúttal elzárhatja magát a külvilágtól is. – Adieu, Barátom! –