Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Végre itthon vagyok. Pestre, Pozsonyba, Bécsbe és Sopronba vezető utamat szeptember 11-én kezdtem, és tegnapelőtt késő éjszaka érkeztem meg. – A Pest és Széphalom közti út a sok felhőszakadás miatt járhatatlanná vált, úgyhogy a három helyett teljes nyolc napra volt szükségem, és néhány stációt hat ökörrel tettem meg. (A Dunán keresztül az út száraz volt, sőt poros.) De bármennyi kellemetlenséget kellett is kiállnom, bármennyibe is került nekem ez az út, mégis nagyon boldog vagyok, hogy megtettem. Milyen sokat tudok most, amit különben nem tudhattam volna! Mily sok pompás dolgot nem láttam, micsoda ismeretségeket mulasztottam volna el megkötni!

Komáromot 24 órával később láttam, mint ahogy ott a császár hadgyakorlatoztatott, és láttam ott mindent. Klobusiczky úr, a fiumei kormányzó unokaöccse, oly barátsággal volt felém, hogy a kocsimmal utazott Pozsonyba. Ez az fiatalember ismer egy nőt, akinek tiszt bátyja és főorvosa van Komáromban. Ezek ketten mindent megmutattak nekünk, amit érdemes volt megnézni. A betegek száma szeptember 23-án elérte az 5000 főt. Ítélje meg ebből, micsoda munka folyik ott, és hogy mi mindent kellett véghezvinnie ilyen sok kéznek. Annál az asztalnál étkeztünk, ahol a tisztek szoktak étkezni. Ekkor még a hadsereg szellemével is megismerkedtünk. Bizony, mondom néktek, a Szellem ott fúj, ahol akar.

Pozsonyban részt vettem néhány kerületi és diétai ülésen. Hiányolták Vay Józsefet, az általános tiszteletnek örvendő kormányost. Mert hogy ő kormányozta e hajót, és hogy csak ő ért a kormányzáshoz, hisz ezt még azok is elismerik, akik gyűlölik őt, akik gyűlölik őt. – Az uralkodó, aki már oly sok országgyűlést tartott, ezt szép országgyűlésnek nevezte. Ily nagyon elégedett most ő a mi rendjeinkkel. Egy kerületi ülésen két bajekeverő ült mögöttem, akik keserű, durva megjegyzéseket tettek minden egyes beszédről, ami nekik, udvarpártiaknak túlságosan hazafiasnak csengett. Beszédbe elegyedtem velük. Az egyik elmesélte nekem és a másiknak, hogy Austerlitznél négy napon át kísérte az uralkodót, és tudja, hogy 80.000 f-t fizettünk Napóleonnak, hisz kényszerítve láttuk magunkat, hogy a felhatalmazottjainak bemutassuk a selmecbányai kincseinket. – Megjegyeztem a 80.000 f-t és a hazaúton közöltem Schwartner professzorral. Azt mondta, a szám nagyon eltúlzott, neki biztos adatai vannak erről. – Tartózkodom minden észrevételtől az országgyűlést és az üléseiket illetően.

Alig érkeztem meg Bécsbe, amikor mondták nekem, hogy Tőkés udvarmester úr éppen megérkezett Maspurgból Vesselényi Miklós báróhoz. Mivel tudtam, hogy látta Párizst is, és Vesselényi házából ismerem őt, így igyekeztem felkeresni, hogy hiteltérdemlő képet adjon Párizsról és Napóelonról. Nem kerítette hatalmába a gallománia, de rendkívül érdekes a beszédét hallgatani. Napóleonért rajonganak. Mindenki, kicsi és nagy teljes odaadással imádja őt. Csak olykor-olykor bukkan fel egy ellene beszélő elszegényedett nemes. Egy ilyenre lelt Tőkés Soissonban. Az mindent felemlegetett Napóleonnak, amit elveszített. Napóleon azt mondta, a törvény felette áll, és nem segíthet. Mivel azonban érezte a panasztévő nyomorúságát, így Napóleon a saját kasszájából megvásárolta a panasztévő elkobzott birtokát, és odaajándékozta neki. Ez mégis Napóleon ellensége marad, még ha az egész világot neki ajándékozná is. A nemtetszését egyáltalán nem tartja titokban, mivel tudja, hogy emiatt nem fogják megbüntetni. –Tőkés egyszer találkozott egy franciával. Ez megkérdezte tőle, hogy melyik nemzethez tartozik. Osztrák vagyok, felelte Tőkés. Hogyan? nem szégyelli magát, hogy osztrák? Tőkés érzékeltette, milyen illetlen dolog egy művelt embertől, ha megvet egy nemzetet. Ám ez az egyik történetet sorolta a másik után az osztrákokról, és azzal zárta, hogy őt spanyolnak vagy itáliainak vélte. Én nem az vagyok; mondta Tőkés, én magyar vagyok. Ja, az más dolog, mondta a francia. Mi nagyra becsüljük a magyarokat, ezt az értékes, de szerencsétlen sorsú nemzetet. – Ez az eset az idén ősszel a Podmaniczky Károly báró hitvesével történténteket juttatja eszembe. Drezdából jött hazafelé. A franciák, akiknek felmutatta az útlevelét, a legnagyobb figyelemmel viseltettek iránta, azonban azt is közölték, hogy remélik, hogy karácsonyig köreikben láthatják. – De ebben a reményükben bizonyosan csalatkozni fognak, mert minden okunk megvan azt hinni, hogy nem lesz vége a békének. – Bécsben naponta hadmozdulatokat végeznek, és vasárnaponként látni a várkerületben lőgyakorlatozó honvédséget.

Önnel sokan barátságtalanok. Ezt azért mondom, mert én bizonyosan a barátja vagyok. Sokféle nagy ostobasággal vádolják. Csendben hallgattam, hogy így meghalljam őket. Az Ön ostobasága először is egy bizonyos mű kiadásában mutatkozik meg. Másodszor abban, hogy nagy zajt csap. Harmadszor abban, hogy kiadatta megboldogult felesége életrajzát, akinek szerintük már nincs igénye a közönség figyelmére. Negyedszer abban, hogy Ön tetterős íróként azzal fenyeget, hogy felhagy irodalmi működésével stb. stb. – Én nagyon örülök annak, ha megtudom, hogyan vélekedik rólam a világ. Úgy hiszem, Ön is ezt a szükségletet fogja érezni, és ezek az ítéletek annyira fogják érdekelni, mint amennyire az a hír érdekelte, hogy valaki Patakon önhittséggel vádolta, mert emlékeztette az Arábiába utazó tisztet. Kívánom, hogy ezen is olyan jót nevessen, mint a pataki híren. Az elsőszámú miatt bizonyosan fog. ––

Mélyen meghatva köszönöm a nekem és az apósomnak jó szándékkal adott ajándékait. Berzeviczy művét nem láttam, nem hoztam magammal. Így megvan az az örömöm, hogy ezt a kiváló férfit ebben a műben is követhetem. – Itt küldöm Önnek a művemet. Rendkívül boldoggá tesz engem az ígérete, hogy recenzeálni akarja. Nem dicséretet akarok, hanem csak egy olyan ismertetést, amitől a kiadónak kedve támad a második kötethez. Az Semmit nem fizet a munkáért, még egy fillért sem nyerek; sőt, még a portrét is ingyen adtam oda neki. Mondja csak el most igazán részletesen, mi áll a sok hosszú előbeszédben és megjegyzésben. Tartok attól az észrevételtől, hogy nem vonakodtam előkaparni mindent, amit csak tudtam, ahogy ezt a magyar könyvcsinálók szokták. Valóban így van; arra törekedtem, hogy igen hosszúra nyújtsam az előbeszédeket és magyarázatokat azért, hogy a könyv jó vaskos legyen. Különösen kedves lenne számomra, ha kedvező módon adná elő a közönségnek, amit a Verseghy és Révai közt zajló vitáról mondtam a XXXV. oldalon, ahol úgy hiszem, különösen erkölcsös oldalamról mutatkoztam.

Beszéltem Glatzcal, Engellel. Utóbbit sok éve ismerem. Bárcsak tudná, milyen tiszteletreméltóan viselkedett az egyik uralkodói audiencián, mikor a szellem szabadságáról beszélt. Ezt nem tőle tudom. – Glatzot csak a szószéken láttam. Nem jó helyen álltam, nem hallottam egy szót sem; ráadádul elüldözött egy szellemtelen, eléggé buzgó templomszolga és egy furcsa tiszt. Az ének alatt érkezett meg a templomba; az egyik szomszédja megosztotta vele a vaskos énekeskönyvet, és ő az éneket abban a pillanatban igazi kálvinista módra intonálta, bár már a 3. strófa 4. sorát énekelték. Bosszankodva láttam, hogy az ilyen művelt ember ilyen ostobán cselekszik, és kimentem a templomból.

Hallottam Cleynmannt prédikálni. Magamon kívül voltam. Ha zsidó lennék, nem lennék Bécsben, és nem kellene nekem prédikálnia. Rászolgált, hogy leírjam Önnek ezt a mennyei élvezetet.

Nagyon patetikusan és a legkisebb hezitálás nélkül adta elő a prédikáció előtti hosszú, alexandrinusokban szóló imáját. Ezt nem a Miatyánk követte, hanem a textus. Körülöttem éppen beszélgettek, így nem tudom, hogy ez az ó-vagy az újtestamentumból volt-e, de a vers így hangzik: Nem akarjátok hallani az igazságot; összeteszitek a kezeteket és semmit sem intéztek, és utána siránkoztok stb. – Így kezdte [értsd: a prédikációt]: Egészen úgy, testvéreim, mintha a próféta köztünk élne. Ha valaki megmutatja a melléfogásaitokat, a hibáitokat, így kiáltotok: Veszélyes ember. Ha feláll egy utazó, és megmutatja a kormányzat gyengeségeit, sőt, ha az emberek jogairól, az emberek méltóságáról beszél, akkor stb. stb. Képzelje el, milyen érzés volt nekem mindezt Bécsben a szószékről hallani. Nagyon melegszívűen áradozott erről a textusról, beszélt a nélkülözésről, amelyet a kemény idők tesznek szükségessé, fellobbantotta a hazafiasságot, melynek óvnia szabad és kell a megóvandót, és örök refrénjével fejezte be: Nem akarjátok hallani az igazságot. Akinek füle van a hallásra, az hallja meg, Ámen. – Sosem láttam szebb auditóriumot. Mindenki csupa fül volt. Azt nem hiszem, hogy mindenki mindent hallott. Az emberek csak emberek. De láttam egy ifjút, akinek szemei örökké Cleynmannon csüngtek. Égtem a vágytól, hogy megismerjem ezt az ifjút. De elillant előlem.

Az utak olyan rosszak, hogy nem tudom elküldeni a borát. A két hordót csak akkor kapja meg, ha már fagyni fog. – Az elképzelhető legrosszabb szüretünk van. Aszút egyáltalán nem készítünk, a közönséges bor rossz és nagyon kevés. Így van ez Pozsonyban, Bécsben, Sopronban, Pesten és Egerben is.

Isten tegye az új kapcsolatát oly boldoggá, amilyen az én Kisemé Sopronban. Ő egy csendes, szép asszony férje és két nagyon illedelmes fiú apja. Nekem úgy tűnik, hogy [ez] a tiszteletre méltó férfi sajnálja, hogy elcserélte csendes vidéki lakását a várossal.

Kreutzinger, monarchiánk második portréfestője olajefestményt készített rólam. A kép nagyon valósághű. Olyan, mintha a tükörből lopták volna. Csak idősebb, mint én, és egyáltalán nincs benne tűz, teljesen nyugodt, ami nem jellemző rám. Bécsből magammal hoztam egy ifjú festőt, Balkay Pált, 28 éves, egri születésű, nagyon szerencsésen halad előre a művészetben.

A legszebb reményeket ébresztette, hogy egyszer majd nagyon naggyá válik. Mikor először léptem be hozzá, megneveztem neki a festők neveit, akik a másolatai eredetijeit készítették, és ezen úgy meglepődött, mint én a szerencsés utánzaton. Azt mondta, hogy a képem egyszer majd biztosan egy képgyűjteményben függ majd, mert Kreutzinger szinte túlszárnyalta önmagát. Szeretném ezt hinni, mert azzal vettem rá Kreutzingert a munkára, hogy azt mondtam neki, hogy a képről John készít majd rézmetszetet, ami a legszebb sors egy festő számára. 24 dukátot fizettem neki a mellképért. Már önmagában ezért megérte Bécsbe utazni. Szeretett feleségem meglepetésként fogadta, és az tetszik neki a képen, hogy az szerfelett valósághű.

Felolvastam épályaművemet Báró Prónay László Őexcellenciájának. Úgy tapsolta meg ő és a lánya, Kubinyiné mint a legszebb játékot a színházban. Schwartner professzor ott ebédelt. Őexcellenciája azt javasolta, hogy neki is olvassam fel. Két helyen nagyon megütközött. Őexcellenciája azt parancsolta, hogy semmit se változtassak, nem illetlen. Azzal a bizalmas kéréssel küldöm Önnek, hogy ne csak a barbarizmusoktól szabadítsa meg, hanem teljesen szabadon dolgozza át, ahol szükséges. Annyi időt adok Önnek, amennyire szüksége van. Csak ne utasítsa vissza a kérésemet. –

Schediust nem láttam. Annál inkább a jó Fábryt Pozsonyban. – Éljen igen boldogul.