Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Megrövidítem az udvariasságot, mert nem visz rá a lélek, hogy mélyen tisztelt-nek nevezzem, nem mintha az új állása számomra nem lenne oly elismerésre méltó, mint ahogy minden értelmes ember számára annak kell lennie, hanem mert fájdalommal tölt el, hogy drága idejét olyan ügyre áldozza, amivel egy egészen új tárgyba kell bedolgoznia magát, akkor is, ha Debrecenben párszor már prédikálta az evangéliumot. Az Önhöz hasonló férfiakat arra kellene ítélni, hogy egy pritaneionban legyenek megvendégelve: a szomolnoki egyházközség bizonyosan találna egy jó pásztort, aki az üdvözülés mezején legeltetné, és minden vésztől és bajtól meg tudná óvni őket: de ki kárpótolja az irodalmi közönséget a szomolnokiak által tőlünk ellopott időért? – Bárcsak mégis Patakra jönne, hogy ezeknek a közönyös embereknek tüzet adjon, hogy ezeket az önelégült embereket kissé felpaprikázza! És nekem? Adna egy becses barátot, aki utat mutat, tanít!

Mily nagyon sajnálom, hogy Széphalom nem a Szepesség közepén van, vagy sokkal inkább, hogy nem Széphalom körül van szétszórva a sok evangélikus egyházközség, amelyek prédikátorai között ily kiváló elmék vannak. Itt nem találok egyetlen embert sem, akinek érdeklődése az enyémhez hasonlatos lenne, az egyetlen Szombathy professzort kivéve, aki azonban nem egészen érthető. És mit tud egy koponya? Mit az én koponyám egymagában?

Csereymmel oly nagyon jó viszonyban vagyunk, hogy szabadon benyúlhatok a zsebébe, és ő is szabadon az enyémbe, ha valamire egy jó cél érdekében pénz kell. És így csatolva küldöm vissza a 26 f-t anélkül, hogy hozzányúltam volna. Bizonyára sok kiadása volt a fölszentelése, az áthelyezése során. Fogadja ezt, Barátom, a legtisztább barátság legönzetlenebb adományaként, nem pedig egy büszke, gőgös ember ajándékaként; egy koldus adja ezt egy másiknak. A bajok miatt meglehetősen az vagyok, és meglehetősen az is maradok, míg a feleségemmel meg fogjuk kapni, ami a miénk; és Ön is meglehetősen az, ha el kellett fogadnia egy olyan rosszul fizetett állást, mint amilyen a lőcsei professzorátus. – De engedje meg, hogy ezen túlmenően még valamit adjak: az Ön vidékének nincs bora. Két hordó 1807-es újhelyi közönséges bor vár Önre a pincémben. Intézkedjék, hogy valamelyik mecenzéfi magával vigye, aki november 1-jén az újhelyi vásáron megjelenik majd.

A könyvet szintén ajándékul küldöm Önnek. Érdemes a figyelmére. A szerzője szeret engem, anélkül, hogy személyesen ismerném. Ő volt az, aki oly szerencsésen kidolgozta a jogi terminológiát, amit a veszprémi vármegye nyomtattatott. Amint értesültem e mű megjelenéséről Kultsár és Decsy újságjaiban, rögvest rendeltem magamnak Eggenbergernél és Institórisnál is egyet, s így ebből 3 példányom van. – Fontos szolgálatot tett nekem a jutalomkérdésen való munkám során, mert én is felvázoltam nyelvünk és irodalmunk fejlődését.

Úgy néz ki, hogy szeptember 10-én Bécsbe megyek, és csak öt hét múlva leszek itt ismét. A jutalomkérdés és más dolgok, amelyek elutazásom előtt sürgetőek voltak, nem tették lehetővé, hogy teljesen recenzeáljam Verseghy Agláját. Félreteszem, ami már készen van, hogy októberben elküldhessem Önnek. Augiász istállója! A recenzeálás kemény rabszolgamunka.

Kíváncsian várom, hogy mi jót és rosszat mondtak a halleiek és göttingaiak az Almanachjáról. A bécsi Annalen augusztusi számában − ahogy már a júliusiban is − kevés dolgot találtam, ami érdekelt volna, vagy felpezsdítette volna a véremet. Remélem, nemsokára én is a szégyenpadra leszek állítva, mert mostanra bizonyosan megjelent a Magyar Régiségek és Ritkaságok, 1. kötete. Szememre fogják vetni, hogy hatással volt rá az anyaföld, azaz hogy mindent előkapartam, amit tudtam, ahogy a magyarok szokták. Csakhogy én ezt szándékosan tettem, hogy a könyvem igazán vastag legyen, mert attól tartottam, hogy ha vékony lesz, akkor második alkalommal is feledésbe merül majd. Az egész írással a kíváncsiságot és az érdeklődést akartam felkelteni a lehető legkevésbbé, hogy a könyvet jól vegyék, és hogy a szegény Institóris se szenvedjen kárt, hogy legyen oka felkérnie a folytatásra. (Sylvesternek az egyetlen kinyomtatott példányból lemásolt kötete körülbelül 100 f-ba került és a nagybátyám portréja általam lett elküldve Institorisnak. Egyetlen példányt sem ad nekem. Az egész nyereség az utolsó krajcárig az övé.) – Csak azt az egyet kívánom, Barátom, hogy ezt a munkát egy barát recenzeálja. Tudja, hogy az Egyveleg Irások esetében arra kértem, hogy ezt az ügyet olyannak adja, akivel én semmilyen kapcsolatban nem állok. És azt kívánom, hogy a recenzió a lehető leghosszabb legyen. Az nem lehet felületes, különösen azért, mert előbeszédemet recenzeálja, és az Utólirás §§-át, ahol Földi grammatikájáról és a debreceniekéről, s aztán Verseghy Révaival folytatott vitájáról beszélek. Földi és Révai árnyai éreztetik hatásuk, és tudja, hogy ezt tenni a barát szent kötelessége. Hiszen az Ön Mózese is megmutatta, tiszteletreméltó Prédikátor Uram, hogy még a szent táblákat is összetörhetik haragból, ha az arany ökröt látják imádni. Idoloclastának lenni, meglehetősen így érzem magamban a hivatást.

Éljen boldogul, drága Barátom, a szent fehér ingben és a kettős nyakravalócskában! – De félre a tréfát. Zavarta a disszipáció, amelynek oly nagyon ki volt téve Minnáért az álmában? Zavarta, mondom, nem vigasztalta, mert a vigasz hasonló esetekben nincs oly közel. Enyhülést kívánok Önnek, és emlékezzék: [„]új szerelem küszöbén semmibe foszlik az ó.[”] –

Álljon itt néhány anekdota, hogy érthesse, mit akar mondani az Eutrapelus Kazinczy András portréján.

Zichy Ferenc volt 1790-ben Zemplén főispánja. Küldötteket merészelt jelölni az országgyűlésbe. Hiába hangoztatták a zempléni rendek, hogy ez nem járja; ők azt küldik, akihez a legnagyobb bizalmuk van. Nem hagyta magát megijeszteni és jelölt: mindenki csüggedt és bátortalan volt. Mindenki hallgatott.

Kazinczy András felállt. Őexcellenciája tehát a fent nevezetteket jelöli. Mivel nekem éppen annyi jogom van a jelöléshez, mint Önnek, így Szirmay Lászlót és Szulyovszkyt javaslom. – Ez hatott, Kazinczy András jelöltjeit választották, és a főispánt majdnem megütötte a guta.

Ezek ketten hazatértek a gyűlésből, és a vármegye Szirmay Antalt, a kerületi tábla elnökét és Kazinczy Andrást jelölte helyettük. – 1790-ben a koronázáskor sokat vitatkoztak a vallásról. A protestánsok átengedték ennek a védelmét a felvilágosult katolikusoknak. Szirmay Antal is a soraikba tartozott. Sokan azt hitték, hogy Szirmay lutheránus és Kazinczy András katolikus. A koronaherceg is jelen volt egy gyűlésen Pálffy Károlynál, ahol Kazinczy Andrásra koccintott a nógrádi főispán, Batthyány József, akinek magasan kiálló szemei miatt az oculi gúnynevet adták, és aki a protestantizmus leghevesebb ellensége volt. Ez is azt hitte, hogy Kazinczy Andrásban katolikusra lelt. Így szónokolt: De mondja meg nekem az Isten szerelmére, miért olyan bátortalan a gondossága, amikor protestáns kollégái érdekében, s miért, amikor a mi ügyünk védelme ellenében cselekszik? Miért nem beszél soha a vallás érdekében? – Kazinczy András észrevette [Batthyány József] tévedését, és azt saját hasznára akarta fordítani. Továbbvitte őt a tévedésében. Ezt akarta volna, de a protestáns párt most erősebbnek tűnt számára, Különösen, hogy az udvar, Pásztory és nagyon sok katolikus feléjük fordult. – Igen, mondta Batthyány, de ha azt valósítjuk meg, amit tegnap vagy tegnapelőtt a kalocsai érseknél eldöntöttünk? Kazinczy András most zavarba jött, de ezt nem mutatta Batthyány felé. Ön nem volt jelen? kérdezte Batthyány. – Nem, válaszolta Kazinczy András, ő [értsd: Kazinczy András] a tanácskozás alatt egy deputációban dolgozott. – Nos, jöjjön, három szóval el akarom mondani. Kazinczy András készségesen követte, és a fajankó elárulta a titkot Kazinczy Andrásnak. – A kópénak nem volt elég kitudnia, ami szükséges, hanem mikor Batthyánynak már nem volt mit mondania, Kazinczy András valami illetlent mondott neki. – Batthyány meglepődött, hátrébb lépett, és elpanaszolta Barkóczy Ferencnek vagy valaki másnak Zemplénből, hogy Kazinczy András is áruló katolikus. – Mit gondol Őexcellenciája, mondta [Batthyánynak] az, hiszen ő kálvinista. Nem. De. Nem. De. Megkérdeztek egy másodikat, harmadikat, negyediket. Batthyány kővé dermedt. Elmesélték ezt a főhercegnek, a mostani császárnak. Az szinte rázkódott a nevetéstől, és azt mondta: Íme, Kazinczy apostol! – És ez a név örökre Batthyányon ragadt. –

Egy kánoni vizitáción azon bosszankodott a selypen beszéllő erdélyi püspök, Batthyány Ignác, aki akkoriban még csak egri nagyprépost volt, hogy egy hölgy nem csókolta meg a büszke Eszterházy püspök kezét. – Dühe az egész vacsora alatt forrongott, Kazinczy András is ott ült, de Eszterházy csak járkált fel és alá. Mindenki elfáradt Batthyány hosszú prédikációjától. Mikor végül ezt mondta: ha a’ testi atyának meg lehet csókolni a’ kezét: miért nem a’ lelkinek? Kazinczy András szűkszavúan kirobbant: igen, lelki szájjal! volt hirtelen válasza. És Batthyány és Eszterházy elhallgattak.

A pálos kolostor egy napon megvendégelte a vármegyét. Mikor kijöttek a refektóriumból, Kazinczy András meglátott a folyosón egy pálost lefestve, puskával az oldalán. Hát ez mi? Papnak nem puska kell, hanem könyv. Mondták neki, hogy a mártírt lelőtték. Az Isten dicsősségéért, a’ maga vallása javáért a’ Tekintetes úr is elszenvedné, tudjuk, a’ halált. – Én? kiáltott nekik Kazinczy András rémülten: nem én, Isten úgy segéljen, három pálczát is. – A fanatikus pálosokkal szemben legalább ez nem valótlan.

Lehet-e egy ilyen ember ennyire egyenetlenné? Jóllehet még Nero alatt is volt quinquennium. De −. Napóleon azzal szúrkálódott, hogy kemény szavakat használt, és gyűlölte azokat, akik ezt nem teszik. Ez a Rochefoucauld-i alapelvből való, mert őket így biztosabb becsapni? Lehetséges. De a jellememhez nem illik, hogy lehetségesnek képzeljek ilyesmit. – És most egy szót a Bourbonok kiirtásáról. Elmondtam némelyeknek, akik Újhelyen nem osztották a véleményemet.

Amikor Brutus meggyilkolta Cézárt, azt akarták a barátai, hogy Antonius is az istenek közé legyen űzve. Nem egyezett bele Brutus, az erkölcsös, szenvedélyesen erkölcsös férfi, mert ez igazságtalan lenne. A történelem megmutatja, hogy szükséges lett volna-e. – Mit gondol, Napóleon Brutus érzéseit osztja, avagy Cassiuséit, Dolabellaéit? –

Eszembe jut egy eset, amelyet nem ok nélkül mesélek el Önnek. Fáradság nélkül ki fogja találni (ha egyébként ismeri a körülményeket), mire célzok ezzel. Csak arra kérem, hogy a környezetében ne tudassa senkivel, mert könnyen kitalálnák.

Eszterházy, született Lichtenstein hercegné lefesttette magát az emigráns Madame le Brun-nal. A festmény 1200 dukátba került. (Ennyi pénzért Füger is lefestette volna, és azt sem tudom, miért le Brunra esett a választás, talán azért, hogy alamizsnát nyújtsanak neki.) A hercegné azt a megbízatást adta az itáliai énekesnőnek, vagy mi lehetett ő egykor, tényleg érdemtelenül kevesebbre becsülve (mert én mindkettőjüket láttam), hogy búsuló attitűdben egy elhagyatott, sziklás szigeten fesse le. A háttérben egy hímnemű vadszamarat látni. – Alantas volt! Nagyon alantas! Noha nem igaztalan.

Éljen igazán boldogul, tiszteletreméltó Férfiú! Ajánlom magamat az Ön becses barátságába