HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Kazinczy Ferenc – Rumy Károly Györgynek
Széphalom, 1807. szeptember 20.

Széphalom, 1807. szeptember 20-án.
Professzor Uram,
Tiszteletreméltó kedves Barátom!
Végre kézhez vettem a csomagját is. A legmélyebb köszönettel tartozom, nem csak a felbecsülhetetlen ajándék miatt, hanem mert nagy örömömre megismerhettem a mellékelt művet. Előbb-utóbb ezt is megkaptam volna, de az előbbi annál értékesebb nekem, mert ezidáig még soha nem tudtam megszerezni. Olyan örömöt szerzett nekem velük, amiért nem lehet elég köszönetet mondani. − Nagyon lekötelezne, ha a következő részeknél is gondolna rám, s azzal is, ha megtenné azt a baráti szívességet, hogy Grellmann Aufklärungen című munkáját is megrendelné nekem. Elengedhetetlen a jó kiadónak kedvet kapni a hasonló vállalkozásokhoz, és megpróbálni enyhíteni panaszait (e munka előszavában), amennyire csak az erőnkből telik. – Pár napja nálam tartózkodik egy barátom, aki a könyvet – a Magazint − magával hozta. Ő már olvasta; én még nem. Megtalálta nálam az Austerlitz álnéven kinyomtatott leveleit egy magyarnak, múlt éjjel elolvasta, összehasonlította a jó Berzeviczy írásaival, és köztünk érdekes beszélgetés kerekedett erről. – Türelmetlenül várom a Magazin következő részeit, és csak azt kívánhatom, hogy adják ki továbbra is.
Csokonai Dorottyája találóan lett recenzeálva. Csak meg kell vallanom, hogy soha nem elégedtem meg a deus ex machináival. Baggesen is alkalmazza a Parthenaisában de a Parthenaist görög versmértékkel írta egy görög mintájú nyelven, és Görögország istenei e költeményben kezdettől fogva jelen vannak, (noha meglehetősen bohókásnak tűnik, hogy görög istenek vezetnek körül egy északi frankot a svájci hegyekben stb). De a rímes és nem görögül beszélő Dorottyában csak a csomók kibogozása végett jelennek meg. A Tekintetes-Vénus Asszony pedig szentbeszédet jön tartani a somogyi földbirtokosoknak a maga csodás tetteiről (épp a gyógynövények birodalmában). (a’ penyész’ tenyészete.) –
Wieland és Baggesen, vagy az én Gőthém, itt egész biztosan másképp viselkedtek volna. Csokonai rászolgált arra, hogy becsüljék, sőt, hogy csodálják: de ő nem klasszikus. – A verselése elvarázsol, zseniális alkotásai sok és nagy örömet okoznak: de ez többnyire csak elvakító csillogás. Mennyivel másabb ez Virágnál, Daykánál vagy az én Kisemnél! – Talán Csokonai túlpezsdülő burleszk ötletei a költemény legjobbai, mint ez: [„]Versem szárnyra emel és nemes pudlik (vizek)/ közt fogsz élni[”]– és effélék; és nagyon jól tette, hogy nem felejtette el a kommentárjait.
Csak tegnap kaptam választ Arad vármegyéből, ahová Révai születési helye és napja miatt írtam. Csak azt tudják biztosan, hogy Csanádon született, és ezt amúgy is tudtam. Ez az oka annak, hogy a beígért életrajzát eddig még nem küldtem meg. És most – most e munka nagyon nehézzé vált számomra, de lehetséges, hogy annál érdekesebb lesz az életrajza az én kezemből. Ön tud a vitájáról Verseghyvel. Verseghy sokat írt nyelvünkről, de nagyon ízetlenül és helytelenül, én úgy ítélem. Elfogták. Raboskodásunk alatt lett Révai a magyar nyelv professzora az egyetemen. Professzorsága kötelezte, hogy felfedje a tévedéseket, és ezt Verseghy megsértése nélkül tette. Verseghy 1803-ban tért haza. Talán már azelőtt megismerkedett Révaival, hogy tudomást szerzett volna az ellenvetéséről. Nagyon kedvesen fogadták. A szóbeli tanácskozások során összekülönböztek, és akkor jelent meg Verseghy Grammatikája és Tiszta Magyarsága. Ez olyan vitát indított Révaival, amelyről teljesen helytállóan és túl szerényen azt állítja az Annalen recenzense, hogy Verseghy nem illendően felelt. A rendkívül ingerlékeny Révai biztos volt a dolgában, nyelvészként és költőként Verseghyvel szemben fölényben érezte magát, így méltóságán alulinak találta, hogy válaszoljon Verseghynek, mivel a vele folytatott szóbeli megbeszélések során sem járt szerencsével, és ezt az ügyet három tanítványára bízta. Ezek válaszoltak Verseghynek, és mivel Verseghy kost követő ostoba juhoknak nevezte őket, ők durván – csak éppen túl durván! közölték vele, hogy ha egyszer juhokról beszélt, egész nyugodtan mondhatott volna szamarat az elöl menő kos helyett, ez szintén a birkák előtt megy. Ekkor úgy ábrázolták nagy húsos alakjával, basszus hangjával, hogy képletesen szamárrá minősítsék, és eközben nem feledkeztek meg az arcát borító sok pattanásról sem. Látja, micsoda nemtelen bánásmód! De hogy is tehetne szemrehányást Verseghy, amikor ő kezdte! – Ebben a kínzó szorult helyzetben úgy jelent meg a Hazai Tudósítások első lapjaiban, mint az írói visszafogottság apostola és a legtoleránsabb nyelvész. Révai tanítványai a nyomában voltak és leleplezték az alakoskodót. Az egész ügyről nem tudtam mást, mint amit az újságokban olvastam, és írtam Révainak. Arra kértem, válaszoljon a Grammatikában és a Tiszta magyarságban megjelent eretnek állításokra, de úgy, hogy [Verseghy] személyét ne illesse megjegyzéssel, és ne feledje érdemeit. Ugyanakkor megmondtam neki a saját, természetesen nagyon kedvezőtlen véleményemet Verseghyről mint íróról. Révai nem volt rest betenni az egész levelet tanítványa, Víg László munkájába, anélkül, hogy legalább szólt volna, majd elküldte nekem a Verseghy ellen írt első két választ, a harmadik még állítólag nyomdában volt. Majdnem elájultam, amikor Debrecenben Kis Istvánnál megpillantottam a művet, megvettem, és első felütésre megtaláltam benne a levelem. A jó szándékomat bizonyítja. De micsoda nyilvános arcul köpés, ha megengedhető, hogy a publikum elé tárjanak hasonló baráti leveleket? – Nem tudom, nem akarom, és nem is kell visszavonnom, amit írtam mindent igaznak tartok, és kész vagyok ezt bizonyítani. De egy efféle viszályba bonyolódni nagyon kellemetlen. Rendkívül barátságtalan és tapintatlan, amit Révai tett velem. Talán most ki kell állnom. Ha ezt teszem, akkor bizonyosan illendően fogom tenni.
–––
Budai Ézsaiást augusztus 3-án szentelték fel. Szilágyi Gábor akkoriban még nem halt meg, de már lemondott. Valószínű, hogy Budai már akkor teológia professzor akart lenni. Néhány nappal később Szilágyi meghalt. Budai így a teológia professzora lett, és talán röviddel azután szuperintendens.
Az ostoba Debrecen mindig magához méltó cselekhez folyamodik. A nagyszebeni műszaki hadtest főhadnagya, Péchy Mihály készített egy tervet a leégett debreceni templom felépítésére. Péchy Imre ellenfelei nem akarták Péchy Mihályt azzal megtisztelni, hogy az ő rajzát kövessék. saját ostoba utasításaik alapján rajzoltattak tervet egy debreceni kőműves mesterrel. Akkor jutott eszükbe, hogy írjanak Bécsbe, és az építészet professzoraival konzultájanak, amikor ez az építmény már félig elkészült, – pedig kezdettől fogva ezt tanácsoltam nekik. Azt a választ kapták, hogy a vázlat minden kritikán aluli, nem érdemes arra, hogy akár csak egy szót is vesztegessenek rá. De folytassák csak, hiszen nem várható el, hogy lerombolják, ami már áll. A boltozatot azonban ne bízzák egy hétköznapi kőművesre, különben az a veszély fenyegeti a gyülekezetet, hogy be fogja temetni őket az omladék. – Amikor Péchy Mihály a Kollégium tervét készítette, akkor is azt javasoltam, hogy küldjék el a tervet Bécsbe, mivel egy mérnökkari főhadnagy nem szükségképpen jó építész és esztéta is egyben. Ott a Péchy elleni gyűlöletet kellett leküzdeni, itt Péchy ragaszkodását az unokafivéréhez. Most már látni, hogy kedves hittársaim örökké arra ítéltettek, hogy ne tudjanak semmi olyat felmutatni, ami ízléses. A Kollégium homlokzatának gerendpárkányzatát vagy félbehagyták! vagy hozzájuk érnek az ablakkeretek. – Nem volna-e jobb, ha a kálvinista urak végre „lutheránus tudományokat” tanulnának a hasznavehetetlen, Debrecenben és egyéb kálvinista iskolákban szerzett tudás helyett? – Patakon is az én érdemem, hogy most az auditorium a homlokzati oldal közepére és nem egy szegletbe kerül, és hogy nem egy négy oszlopos terem marad.
Látja, hogy a Debrecennel szembeni ellenérzésem még nem csillapodott. Reménykedem az Úrban; hogy ez örökké így is marad – addig, amíg Debrecen ostoba marad. Ennek az ellenszenvnek most személyes oka van. 1806 februárjában kölcsönadtam egy ottani tanult férfinak a bécsi Annalen összes évfolyamát. Tegnapelőtt kaptam vissza őket. Az 1802 és 1804 közötti teljes évfolyamok elvesztek, az 1805-ből pedig január, augusztus és szeptember, tehát két teljes évfolyam és kilenc hónap. Bátorkodom Önt arra kérni, hogy az Annalen küldeményeként vagy hirdetéssel szerezze meg a hiányzó köteteket, és azután szíveskedjen elküldeni számomra ezeket. Az árát köszönettel megadom Önnek. Nemsokára megküldöm a 4 f-t is, amit a Magazinon észre vettem.
[…]*
[Aláírást helyettesítő hullámos vonal.]
Hogy hívják azt a lőcsei portréfestőt, aki Pfannschmied urat, Günther úr sógorát megfestette? És vajon nem lehetne rávenni, hogy ide jöjjön?