HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Csokonai Vitéz Mihály – Koháry Ferencnek
Komárom, 1797. november 8.

NAGY MÉLTÓSÁGÚ
KOHÁRI GRÓF
KOHÁRY FERENTZ ÚR’
Ő EXCELLENTIÁJÁNAK,
Ő CS. és AP. KIRÁLYI FELSÉGE’
’S A’ FELS. HELYTARTÓ TANÁTS’
TANÁTSOSÁNAK,
CSÁBRÁG’, SZITNYA’ és MURÁNY’
ORÖKÖS*
Tollhiba, helyesen: ÖRÖKÖS
URÁNAK,
T. N. HONT VÁRMEGYE ÖRÖKÖS, és
FŐ–ISPÁNYÁNAK,*
A titulusok felsorolása pontosan így található meg Decsy Sámuel Almanakjában is (Decsy, 1796, 140. l.), Csokonai nyilván ebből másolta ki ezt.

’s a’ t. ’s a’ t.

HAZÁNK’ HIV MÉLTÓSÁGÁNAK,
’S A’ MÚZSÁK’ BARÁTJÁNAK:
énnékem is e’ két névért,
bizodalmom szerént,
KEGYES PÁRTFOGÓ – URAMNAK,
Ő EXCELLENTIÁJÁNAK,

alázatos főhajtással
’s kéztsókolással
nyújtott

AJÁNLÓ – LEVÉL és ELŐ – BESZÉD.
Komárom. 8 Nov.
1797.

NAGY MÉLTÓSÁGÚ GRÓF,
Kegyelmes Uram!

Talám ha az EXCELLENTIÁD’ méltó érdemeinek*
érdemei<d>nek
emlegetése helyett, a’ Hazának panaszin kezdem alázatos Levelemet, botsánatot fogok nyerni azon halhatatlan Érdemektől, a’ mellyek nyílvábban vagynak egész Nemzetünk előtt, mint sem azok ujjal-mutogatást kívánnának, ’s nagyobbak is, mint sem az én gyarló tollam eléggé tudná azokat magasztalni. Minden méltóságos virtusoknak bésummálására elég a’ Nagyságos KOHÁRY Név: én tehát egész Hazánkkal együtt fejet hajtok annak, – és el hallgatok.
De nem lehet meg nem szólalnom, valahányszor kedves Hazámnak ’s hazai Múzsájinknak szomorú sorsát meggondolom: kiáltanom kell mind annyiszor, és kesergenem, mert annak bajai nem olly nyílvánvalók, mint az EXCELLENTIÁD’ érdemei, nem is olly buzgó indúlattal imádják az ő Nevét mindenek, mint a’ Nagyságos KOHÁRY Nevet.
Volt az a’ boldog ideje már a’ Magyar Literatúrának, a’ melly boldogabb időkre is nyújtott reménységet, ’s el is hitettük vala már magunkkal, hogy a’ több pallérozott Nemzeteknél múlató Tudományok, valahára bennünket is, Európának ezen Napkeleti részén, felfedeznek. De álom volt minden mi képzelődésünk, ’s annál hamarább eltűnt, minél édesebben merűltünk abba belé. Vissza buktunk az Éjtszakába!*
Volt az a boldog ideje már a Magyar Literatúrának: Ebben a bekezdésben az 1790. körüli időszakra utal, a témáról más leveleiben is szól. Kármán: „Valljunk igazat! Ott megállapodtunk, ahol elkezdettük. Egy kis zsibongás, egy kis felforrás az egész dolog summája. Augustus és XIV. Lajos századjai nálunk egy esztendőben be is állottak, el is múltak.” Ezután azonban a hazai „mezei élet”-et mint az elmaradottság legfőbb okát elemzi hosszan.
Amaz ellenkező Fátum, melly a’ Caspium’*
Caspium: a Kaszpi-tenger, a magyarok őshazájára utal.
utólsó partjaitól mindég nyomba kísérte Magyar Népünket, még máig sem szűnt meg annak fogyatékja ellen tusakodni. – Minden nemzeti Characterünk, ’s mind az, a’ mi a’ Magyart teszi, enyésző félben vagyon, és maga után húzza hanyatló Nemzetünket. Alig menekedett ki gyámoltalan szegény Nyelvünk a’ szomszéd Német Nyelvnek igája alól; azonnal amaz ellenkező Fátum, fel hozta a’ Deák nyelvnek Skeletonját Olaszországi sírjának fenekéről, ’s kiragadván bennünket édesanyánknak kebeléből, e’ holt idegennek porrá váló lábait kezdte vélünk tsókoltatni.*
II. József a nyelvrendeletet, amely a német nyelv elterjesztését szolgálta, többi rendeletével együtt visszavonta halála előtt, 1790 elején. Ezt követően a magyar nyelv iránti lelkesedés fellángolt ugyan egy időre, de igazi áttörést nem sikerült elérni, ismét megszilárdult a korábban is hivatalos és általánosan használt latin nyelv szerepe. E kérdés erősen foglalkoztatta a kor literátor értelmiségét, se szeri, se száma ilyen irányú megnyilatkozásaiknak (vö. minderről Bíró, 1994, 119–141. l.). Csokonai szintén többször foglalkozott a nyelvkérdésnek ezzel a vetületével, ld. pl. a Tempefői 2910–2920. sorait (CsSzínm. 2. 80. l.) és a jelen levéllel feltehetően egy időszakban keletkezett prózai írást, A magyar nyelv feléledését (ld. CsMM, 1981, II. 263–265. l.). Kármán a következőképpen fogalmazza meg e kérdést: „Itt ezen keskeny határit is szülötte földjének hány osztályosokkal kénytelen feldarabolni szegény nyelvünk. Nem vítta meg csak azt a nagy viadalt is, hogy egy halotton diadalmat vett volna, és ti csalfa képzeletek annyira ragadtok! Ha szép téreinkről felhat édes nyelvünk a havasok tetőire és a völgyekbe, melyeket azok fedeznek, ha népes utcáin és magas palotáiban városainkban ez a hang fel fog hallatni; ha az élet a halálon győz, és a köz országlószékek a hazának nyelvén szólnak, akkor akik azt érik, álmodjanak oly szépen, mint én kezdettem, én addig – ébren szomorkodom!”
’S mi mindég olly boldogtalan ízlésűek vagyunk, hogy mindenben, még a’ Nyelvben is, jobban kedveljük az itthoninál a’ kűlföldieket; holott édes Hazánk minden adományival bővölködik a’ Természetnek, ’s nyelvünkkel együtt minden jobb terem nálunk, mint akárhol. Tsak a’ szorgalom’ hijjával vagyunk!*
E helyen a Széchényi Ferenchez szóló 1802-es változatban az áll, hogy „minden terem nálunk ollyan, mint akárhol”.* A csekély változtatás jelentős értelmi módosulást eredményezett, amely arról vall, hogy bár Csokonait 1797 körül megérintette a nemzettudat fejlődésének egy lehetséges (és sajnos valóssá is vált) alternatívája, mely az öntudatra ébredést más nemzetek lekicsinylésével köti egybe, 1802 körülre már túllépett ezen. Az intolerancia, a nemzeteszme kizáró értelmezése a költő számára nem volt több futó kísértésnél (vö. erről részletesen Debreczeni, 1993a, 125–126. l.). Kármánnál feltűnően hasonló megfogalmazást találunk: „Van tehát erő, van tehetség a mi klímánk alatt is, és talán szebb, magasabb, elevenebb, mint akárhol”, gondolatmenete azonban egészen másfelé, a „mezei élet” bírálata felé kanyarodik.
*
A következő két bekezdésben olvasható kulturális visszaesés következtében előállott szomorú helyzet rajza, az ebből felsejlő nemzethalál-vízió, majd az erre következő heroikusan lelkesült buzdítás logikája és megfogalmazásmódja is nagyon hasonló az 1796 első felében,* 1797. november 8-án* és 1798. január 23-án* kelt levelekéhez. Kármánnál csak a hátramaradás ostorzása, a nyugati nemzetekhez való viszonyítás mozzanata található meg, előkészítve a helyzetértékelést, amelyet fentebb idéztünk: „Ne palástoljátok tehát társaim! hogy messze-messze vagyunk a tökéletességtől, hogy a tudományok dicső halmának derekán még nem járunk, hogy azoknak szeretete még nálunk fel nem ébredett, hogy azok a nemzetek, melyek ezen az ösvényen messze elhaladtak, minket a durva nemzetek rangjába vetettek”.
Ímé a’ mit el kezdtünk is, azt is félbe hagytuk. Ismét abba a’ pontjába tértünk keskeny Kerekünknek, a’ mellyben ez előtt tizenöt esztendővel forgottunk. Más nemzetek pedig a’ tökélletességnek felső pontja felé azolta is óriási lépésekkel sijetnek, Székulumok maradnak el közöttök és közöttünk, úgyhogy nem soká még tsak nógató kiáltásaik sem juthatnak le hozzánk; ’s mi még is rák-lábakon is alig ballagtsálunk? – – Theátrumunk még az ő bőltsőjében eltemettetett, és saját hazájában idegen kezek fogták bé szemeit: – a’ Németek pedig nem tsak otthonn tudják hasznát venni ezeknek, hanem még közinkbe is felesen telepítik le, hogy holmi jött-mentnek magyar kenyeret adjunk.*
Az 1792-től működött első pesti magyar színtársulat 1796 áprilisában megszűnt, a továbbiakban csak a német színjátszók működtek Pesten (vö. minderről részletesen Kerényi, 1990, 61–83. l.).
– Typographiáink vagy hevernek, vagy holmi trivialis könyvekkel tartják fenn lételeket. – Az olvasás Nemzetünkben újra hűlni kezd; az új könyvek’ száma is minden esztendőben kevesebbedik; oda amaz elevenség, a’ melly tsak 1790 táján is úgy lelkesített bennünket; el tűnt, el repűlt, ’s egész Nemzetünk haldokló Zsibbadásba vesztegel. – – – Isten! ha a’ te végezésed szerént minden Magyar-világnak illy múlólag-valónak kell lenni: ne hozd fel azt többé mi reánk, mert tsak lelkeinket keseríted véle!!
KEGYELMES URAM! Én tartok tőle, – ám a’ Magyarok’ Istene*
Magyarok’ Istene: ez a kifejezés a felvilágosodás korában alakult ki, s vált jelentőssé irodalmunkban és nemzeti tudatunkban (vö. minderről Bíró, 1994, 153–156. l.; Péter, 1994, 101–107. l.).
ne hagyja el árva Nemzetünket, ’s űltesse a’ szelek’ hátára rémítő jövendőlésemet, – de én tartok tőle, hogy, ha űgyefogyott Nyelvűnket (melly Ásiából ki bujdosván, Atya, Anya, vér és rokonság nélkűl, és mintegy Melchisédeknek rendi szerént lakik itten Európába) ennyire vesztibe hagyjuk; nem vetek néki száz esztendőt, hogy ennek a’ sokféle Nemzetnek Zavarékjában ollyan sorsra fog jutni, mint ezelőtt nem sokkal a’ Kúnoknak ösi Nyelvek;*
Kúnoknak ösi Nyelvek: a kunok a XVI. századra nyelvileg és kulturálisan egyaránt integrálódtak a magyarságba.
és Gyöngyösi Istvánunkról*
E helyen a Széchényi Ferencnek elküldött 1802-es változatban* Zrínyi Miklóst említi a költő. Ez a névcsere a mértékadónak tekintett irodalmi mintákban, a költő hagyományszemléletében bekövetkezett változásra vezethető vissza, s ez nyilván nem független a nemzeti poézis, a nemzeti hagyomány felé való tájékozódásától. A Gyöngyösi-hagyománytól való eltávolodás a kor ízlésének, költészetének alapvető átalakulásáról tanúskodott (ld. minderről, valamint a téma szakirodalmáról részletesen Bíró, 1994, 278–282. l.)
is úgy fog a’ jövő Világ emlékezni, mint mi ma a’ győzedelmes Celtáknak Ossiánjáról.*
Műveit James Macpherson adta ki, illetve "költötte". A hamisításra hamar fény derült, de ez nem akadályozta az ossziani énekek rohamos terjedését és hihetetlen sikerét Európában: az ősi iránti érdeklődés, az ébredő modern nemzettudat és a fenséges stílusszint megújításának törekvése talált rá benne a megfelelő példára (ld. minderre BJÖM. I. 526-550. l.; Sárközy Péter: Petrarcától Ossziánig, Bp. 1988.). Alakja a nyelv kiveszésének és a nemzet elpusztulásának gondolatával forrott egybe.
– – Az Isten mentsen meg!
Meg is ment, tudom; ha mi magunk felütjük hosszas álmunkból fejeinket, észre vesszük, melly utól vagyunk a’ boldog tzéltól, ’s utánnok iramodunk a’ Nyúgoti Nemzeteknek. Kezünkben van minden jó eszköz, tsak éljünk véle: Nyelvünk nem enged más Nemzetekének, tsak meg ne vessük őtet: hazánkba már nem pusztít semmi ellenség, vége ennek a’ régi Kifogásnak. Él még EXCELLENTIÁD; ’s van egynéhány még EXCELLENTIÁDON kivűl, a’ kit hasonló Magyar szív lelkesít; vagynak tudós Hazafiak közöttünk, kiknek tsak egy nosza kell: ’s még is kétségbe esnénk? – *
E rész (a bekezdés végéig) jellegzetes példa arra, hogy miként értelmeződnek át a hagyományos vitézi erények a tudományok elterjesztéséért vívott küzdelemmé, és fordítva, a tudományok és művészetek szelíd gyermekei hogyan idomulnak egy áthagyományozódott heroikus frazeológiához (vö. Bíró, 1984, 572–573. l.; Debreczeni, 1993a, 119–123. l.). Ugyanez a fordulat megtalálható más levelek soraiban is, és nagyon hasonlóan fogalmaz Csokonai a Marosvásárhelyi gondolatok című, ugyancsak korabeli vers végén is: „Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok / S a Békeség édes hasznát munkáljátok”.
Igaz, hogy a’ Nemreménylés gyakran kipattantja azt a’ szikrát, mellytől a’ Hérósi lelkek fellobbannak. A’ nagylelkű Magyar Nemzet is mindég akkor adott bizonyságot bajnoki Nagyvolta felől, mikor lehetetlenséget kellett tenni lehetővé. Tusakodjunk mi is egy erővel a’ ránk tódúlt akadályok ellen; ’s nemesebb lesz a’ pálmakoszorú, ha fáradságban kerűlt, pompásabban fog az lebegni az izzadó homlokok felett.
Még mostanság, Literatúránknak ezen tsetsemő állapotjában, úgy kell bánni gyengélkedő Nemzetünkkel (értem a’ számosabb és egyűgyűebb részét) mint az apró Gyermekekkel. Édes beszéd, ketsegtető nyájasság, danlás, báb, és tzúkoros tsemege légyen mind az, a’ mivel őtet az oskolai letzkékhez édesgessük. Nyavalyáját sem tudja még jó formán érezni; tehát a’ melly Orvosságot véle bé vétetni akarunk, meg kell annak üvege’ szélét mézelnünk, malozsákba kell rejtenünk a’ gyógyító pilulákat. Külömben félő, hogy tsömör jön rá, ’s oda lesz minden jó reménység végképen. – Poézison és szép Tudományokon kell kezdenünk a’ munkát, ha valaha örömét akarjuk látni. Egy hadra termett Nemzetnek erkőltseit is*
se-ből javítva; az előző szó tárgyragja utólagos betoldás.
addig meg nem szelídíthetjük, míg Gusztusát meg nem kezdjük édesíteni. Úgy bántak azzal minden más Nemzetek, mellyek a’ felségesebb Tudományokig felhatottanak.*
Az a gondolat, hogy a poézis a tudományokhoz vezető első lépcsőfok, annak mintegy a megédesítője, feltűnik Kármánnál is: „Azt, hogy valami dolog tessen, csak úgy érjük el, ha azt kedveltetővé, hasznossá, vagy szükségessé tenni tudjuk. A mord ábrázat, melyet a tudományokra ruházunk, sok jó igyekezetet visszaijesztett. A múzsák szeretik a Gráciáktól kísértetni magokat. A kellemetesség egy a legelső tulajdonságai közül a tudományoknak. […] ez a mód, ez a leghathatósabb mód, mely által egy nemzetet, mely addig a szelíd tudományoknak nem áldozott, vissza lehet vezetni azoknak tiszteletére. Nem ok nélkül költötték a régiség nézői Orpheus lantjának varázslásait, mely által a vadakat megszelídítette. Az emberiség történetkönyvei mindenütt a poézisen kezdődnek, és a vadságból kivetkező nemzeteknek szelídülését mindég a költés eszközlötte.” Kármán azonban sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a tudományok művelésére: „Mint szíveket készítő, lágyító és szelídítő, áldása tehát a nemzeteknek a poézis. de ha mindég játszunk, ha mindég csak a virágok után kapdosunk, ha a szép fedelet, a tarka borítékot szeretjük, nem emeljük soha nagyra nemzetünket. ne hagyjuk abba, de ne csak ezt míveljük.” Majd ismételten bírálja a verselők hadát, akiknek jóvoltából a „versek és versecskék özöne elborította hazánkat”.
És ha valamelly érdemet adhat a’ Régiség, a’ minthogy ád is, és ha szép a’ Nemzetség tábláját számos Ösökről, és egész Századokon keresztűl levezetni, a’ mit talám senki sem tagad: reménylem, nem fogok tenéked, óh jóltévő Poézis! semmi bosszút is tenni, ha a’ te mennyei eredetedet a’ Nemzetek’ származása előtt való időkre fel vivén, tégedet az emberiséggel ’s a’ fiatal világnak első mozdúlásival egy idejűnek állítalak. Mert tsak a’ mennyire fel mehet az én gyarló emlékezetem a’ régi dolgoknak lajistromába; már a’ Veres Tengernek partjain hallom a’ te szavadat a’ Mózes’ szájából, a’ melly magasztalja a’ halhatatlant.*
Utalás a Bibliára.
Még azután sokára élt Homérus, a’ kit a’ te Atyádnak neveznek. Minden Tudományokat, vagy meg előztél, vagy te adtál elsőben is az embereknek tudtára; te emelted fel nagyobb böltsességre a’ Nemzetek’ elméjét mind e’ mái napiglan e’ Világon. – Hol volt még akkor Tháles, Plátó vagy Arisztóteles, midőn te Orpheussal a’ Köveket énekeltetted, a’ halhatatlanokat ditsőíttetted, és a’ vad Rátzokat városi társaságra és szelídebb erkőltsökre szoktattad, Strimon’*
Strimon: Strymo, thraciai folyó (ma: Struma).
és Hebrus’*
Hebrus: Thracia fő folyója (ma: Marica).
partjain? A győzödelmes Róma előbb hallgatta a’ te szódat az Ennius’*
A görög kultúra meghonosítására törekedett a római irodalom korai szakaszában.
rekedező kürtjén, mint a’ Cicero’ mélly okoskodásit. Előbb esmérte a’ tsínos Olaszország a’ Petrarcha’*
Szerelmi költészetének Laura volt az ihlető múzsája.
Lauráját, mint Galiléi által a’ Szaturnus’ apró holdjait. Chaulieunak tsak az Unokáji esmérhették Montesquieut: és Chaucer már porrá lett, mikor Newtonnal kevélykedni kezdett a’ mélly Ánglia. A’ darabos Opitz készítette el a’ Német Nemzetet arra, hogy egy század után közöttök a’ titkos Kant*
Vö. Debreczeni, 1993a, 226–227. l.
németűl írhasson. – Valóban nálunk is több Magyart szoktatott az olvasásra Gyöngyösinek a’ Murányi Vénusa, mint az Apátzai Csere János’ minden Encyclopaediája.
Talám ha nemzetünknek a’ Tudományokhoz való nagyobb szeretetét megérem, ’s ha vélem együtt a’ hazai Literatúra is annyira megemberesedik, hogy a’ valódibb elmélkedésekhez is szer lehessen: philosophiai, vagy más Tudományból készűlt írásommal is szolgálhatok a’ köz haszonra. De most olly fiatal lévén még, mint maga a’ magyar ízlés, tsak gyenge Poétai játszásokkal kedveskedém a’ Közönségnek. Bátor bizodalommal tészem fel azt is a’ Hazafiúság’ szent oltárára; mert tudom, hogy jobb valamit, mint semmit sem. Tudom azt, hogy egy kis kertetskéből a’ tavasz’ elejénn szedett apró Zsenge, szint’ olly kedves, a’ Halhatatlanok’ Templomában, mint a’ gazdag majorból ajánlott Hecatombe. Én is tehát illyen megnyugovással adom Nemes Hazámnak az én Poétai Munkámat: és hogy az nagyobb kedvességet nyerjen, homlokára függesztem fel a’ haza-szerette ORCZY Nevet.
Engedje meg EXCELLENTIÁD nékem, ezt a’ nagy Szerentsét, ’s méltóztassa Nagyságos Nevével az én Munkámat a’ halhatatlanságra elbéllyegezni. – Egyszersmind pedig alázatosan könyörgök EXCELLENTIÁD előtt, méltóztasson,*
méltóztasson, <méltóztas>
hathatós Pártfogása által lételt adni az én Múzsámnak, hogy az már tovább a’ homályba ne űljön: mert minthogy a’ Törvény’ és Nyelvek’ tanúlására nyóltz esztendők alatt majd minden költségemből kifogytam, ’s most is pedig az Insurrectio*
Insurrectio: az 1797 tavaszán meghirdetett nemesi felkelésről van szó, amely alkalmatosságból több költeményt is írt Csokonai.
miatt magam pénzén kell hevernem, kéntelen vagyok addig, míg fáradságimnak nyugtató pontjára eljuthatok, a’ Kegyelem’ ajtaján bézörgetni.
Azt a’ Munkát fogom világra botsátani, a’ mellyet EXCELLENTIÁD parantsolni méltóztatik, és annyi árkust, a’ menynyire kegyelmes Rendelése kötelezni fog. EXCELLENTIÁD hatalmas engemet a’ Héliconra ’s Nemzetem’ Nézőpiatzára kitenni, mert Hazánk’ Tsillagi között első Nagysággal ragyog: kegyelmes is ezt megtselekedni, mert a’ Múzsák előtt kedves és tisztelt Név a’ Nagyságod’ Neve. Minden erőmmel annak végbevitelére fogok munkálkodni, hogy EXCELLENTIÁDAT a’ megelégedésig tegyem a’ felől bizonyossá, hogy a’ kit egyszer Kegyelme alá*
Tollhiba: Kegyelmé alá.
venni méltóztatott, az nem háládatlan, sőt inkább*
A levél érvelésének a mecénási támogatás elnyerésére történő kifuttatása hasonló a Széchényihez 1798. január 23-i levélben is.*
EXCELLENTIÁDNAK
és a’ Magyar Hazának
egyenes szívű kész szolgája
Csokonay Vitéz Mihály.
À Son Excellence
Monseigneur le COMTE de KOHÁRY,
Seigneur de Csábrág, Szitnya, Murány,
Conseiller d’Etat, et de Conseil Lieutenente,
etc. etc. etc. avec tout hommage.
à Bude.*
A címzés magyarul: „Őexcellenciájának, Nagyméltóságú Koháry grófnak, Csábrág, Szitnya, Murány urának, az állam és a helytartótanács tanácsosának stb. alázatos tisztelettel, Budára”.