Hahh! amott jön ízadsággal, római vérrel,
Csataporral elboríttva! Illy szép nem vólt
Hermann még soha is! nem szikrázott
Még soha is szeme így!
Jer, reszketek örömömbenn! Nyújtsd ide a’ Sast
És a’ csepegő kardot! Jer, pihegd-ki, nyúgodd-ki
Ölelésim köztt magad’,
*magad<at>’,
A mennydörgő csata után.
Nyúgodj itt, hogy az ízadságot homlokodról
’S arcádról a’ vért felszárasszam. Be ég arcád!
Hermann, Hermann! Thuznelda
Igy még nem szeretett soha!
Még akkor sem mikor a’ tőlgyárnyékbann
Barna karoddal vadon megkapál,
Futva maradtam veszteg, ’s képeden láttam
A’ halhatatlanságot, melly most
Tiéd már! – Beszélljétek-el minden ligetnek
Hogy Augusztusz Istenei között
Szepegve issza a’ Nektárt! hogy
*hogy A h H-ból jav.
Hermann
Hermann halhatatlanabb!
Miért fodorítod hajamat? Nem fekszik é némánn a’ hólt
Atya előttünk? – Óh, ha seregét
Maga vezette vólna Augusztus,
*Augusztus<z>,
ő
Még véresebben feküdne!
Hagyd nékem fodorítani hajaidat, Hermann,
Hogy a’ koszorúra fürtözve
*<lobog> fürtözve
lobogjon!
Zígmár az Istenek köztt van!
Kövessed őt,
*őt<et>,
ne sirassd!