Lágy Álom, édes enyhítője a’
Meg-fáradtt Természetnek! – Jajj! ez is
Tsak ahhoz tér, mint a’ romlott Világ,
Kit a’ Szerentse kedvell; a’ nyögés
Elől gyors szárnyakon tovább repűl,
*Innentől kezdve a sorok elé utólag beszúrva öt soronként sorszám.
’S olly szem-hajakra száll-le, mellyeket
Az inség’ könnye meg nem áztatott!
Most, mint egyébkor, téplődő ’s rövíd
Álomból ébredek-fel; – Bóldogok
A’ kik már fel nem ébrednek! – De még
Ez a’ kívánság is haszontalan,
Ha álmok bolygatják a’ Sírokat.
Fel-ébredek, ’s az álomnak dühöss
Ügyéből
1Ügy, tó tenger. – A’ fekete ügytől, az az a’ Pontus Eurinustól; BARTSAI a’ BÁRÓTZI Marmonteljében.
[Utólag, más színű tintával hozzáfűzve:] Különös megtévedés! – Erdélynek eggy folyamját hívják Fekete-ügynek. És így a verset meg kellene változtatni, ha megérdemlené.
Ér-Semlyén 3. Febr. 1803.
Kazinczy Fer.
térek-vissza, hol aléltt
’S el-tsüggedtt lelkem, el-vesztvén az ész
Kormányát, képzellett inségi közt
Eggy habról újjabb habra tévedett.
Megint meg-kapta most azt;
*azt<!>;
ah! de az
Tsak gyötrelem’ tseréje – bús tsere! –
Súlyossokért nyert még súlyosbbakat! –
Gyötrődésemre a’ Nappal rövíd;
’S az Éj, setétes Zenithjébe’ is,
Sorsom’ színéhez képest Nap-világ!
Az Isten-asszony Éj, ebénusi
Magass székéről ólom vesszejét
A’ mély álomba dűltt Világra most
Fényetlen méltósággal nyújtja-ki.
Minő halotti tsendesség! minő
Vastag homály ez! Tárgyat sem szemem
Sem a’ figyelmetes fül nem talál.
Im, minden alszik! ’s nem tsalódom é?
Az élet’ pertzentése meg-rekedt,
’S a’ bomlott Természet pausát teszen! –
Rémítő Pausa! – Ez véget jelent.
Hagyd tellyesedni a’ mit ez jelent,
’S ereszd-le, Végezés, a’ kárpitot,
Ereszd! – én többet már nem veszthetek.
Tsendesség és Homály! álmélkodó
Testvérek! a’ vén Éjnek ikrei!
*
Iker, gemini. Innen ikra, mivel eggy tojással egynél több tojattatik.
Ti, a’ kiknél a’ kisded gondolat
Ertel’mmé serdűl, és a’ kik ezen
Határzott el-szánást építetek,
(Az ember’ méltósága’ oszlopát)
Ti légyetek Segédim! Én ezért
Országotokban, a’ sírben, adok
Hálát tinéktek. Testem ott koros
Óltártok zsákmányjáúl dőljön-el.
De – mik vagytok Ti?
O TE, a’ ki az
Első Setétség’ ködjét el-veréd,
Midőn a’ kelni kezdő főldet a’
Vígan örvendő Reggel’ tsillagi
Sikoltva idvezlették; TE, kinek
Igéje azt a’ szikrát, a’ Napot,
Vastag setétségből ütötte-ki,
Lobbants bőltsességet Lelkembe, melly
Hozzád partjához ’s kintséhez repűl,
Mint a’ tömött aranyhoz a’ fukar,
Míg mások gondok nélkűl alszanak.
*<nyugsz> alszanak
Ezen a’ Lélek ’s Természet setét
Ködjén, ezen a’ kettős éjszakán
Keresztűl kűldj-le, kérlek, eggy kegyes
Súgárt fényt vetni ’s fel-vídítani.
Vezessd elmémet (kész ő jajjai
Mellől messzére térni) ó vezessd
Az élet’ és halál’ külömböző
Környéki közt, és illessd köztök a’
Leg-fényesebb igazságokkal azt.
De illessd szívem’ is, ne tsak dalom’;
Sőt leg-jobbik értelmemet tegyed
Értelmessé; leg-jobbik kedvemet
Tanítsd választást tenni; ’s adj erőt
Erős szándékomnak: majd így magam’
A’ Bőltsességhez kaptsolván, haladtt
Adómat végre meg-fizethetem. – –
Ne hagyd bosszúd’ tsészéjét ömleni
Bóldogtalan fejemre hasztalan’!
Eggy! – – – Már eggy? Úgy van! – Ah mi az időt
Tsak múlttán vesszük észre. Jó tehát
Az ember annak nyelvet hogy tsinált.
Úgy hallom, mintha Angyal szóllana
Rezzentt ütését. Hogyha értem azt
Halotti kondúlása el-repűltt
Óráimnak. – – Hol vannak most azok? –
A’ víz-özönnek vég’ esztendei
Mellett vannak már. – Arra int ez, hogy
Sietve készűljünk; mert menni kell.
De ó be sok dolgom van hátra még!
Reményem ’s el-haladtt készűletim
Fel-ríadnak, ’s alá tekintenek
Az élet’ keskeny párkányán. – ’S hová?
Fenéktelen mélységbe! Végtelen
Örök-lételbe, melly tulajdonom.
Bizonnyal az! De, ah! hogy vólna az
Örökké-létel annak bírtoka,
Ki eggy serényen el-tűnő rövíd
Orátska’ jóvoltából éldegél? – – – –