Pécel, 1820. október 16.
Tehetek-e jobban, minthogy erről az Önnek és nekem kedves helyről válaszolom meg utóbbi levelét. Harci énekei sok örömet szerzett nekem, de úgy tűnik, a’ tisztulás innepe nem lesz elementáris hatású, ezért azt szeretném tanácsolni, hogy hagyjuk ki, jól lehet önmagában nagyon szép, az első három strófát nem találom modernnek, az Oltár szüze igen jól sikerült, az egész olyan szellemben íródott, mint ahogyan Klopstock bárdjai énekelnek, és így nem a mi honfitársainknak való. A másik ének pompás, igen magvas. Szemere szonettje Az emlékezet nagyszerűen sikerült, vajon az én fordításomról is ezt fogja mondani? Itt mellékelem; a négysorosok (quatrine) szabad elrendezése, ahogy eljártam, a németben megengedett és gyakori. Nagyon bánt, hogy Szemerét nem találtam itt; éppen Pestre ment, amikor érkeztem. Antológiám készen van, azoknak a verseknek a kivételével, amelyeket még Szemerétől kapok. Amiket Szent Miklósitól küldött, és amiket még én hozzá fordítottam az Erdélyi Múzeumból, már megküldtem neki. Az elkésett Ámor és az Alvó szép nincsenek lefordítva; az első azért, mert a köznép azt félreérthetné, a második azért, mert egy nagy nyelvi varázslat van benne, amit kétlek, hogy a németben ki tudnék fejezni. – Ami szépet rólam ír, az még annyival szebb, hogy valaki mástól kigúnyolásnak vettem volna, az Ön esetében azonban annak bizonyítéka, hogy nem prózai módon, hanem a barátság prizma üvegén át néz engem. Kérem, hogy a műveiről mondott véleményemet ne tekintse királyi dekrétumnak, ahogyan Ön tréfásan fogalmaz, hanem vegye egy túlontúl is gondoskodó barát megnyilvánulásainak, aki az Ön műveitől a vádaskodásoknak még az árnyékát is távol kívánja tartani. – Erdélyi Leveleit nagy türelmetlenséggel várom, nem azért, hogy reflektáljak rá és kommentáljam, hanem, hogy lefordíthassam, amint a magyar költészetről szóló tanulmányommal elkészülök. Ez sarkall engem a kérésemre, hogy József testvéremen keresztül a megígért segédleteket szíveskedjék megküldeni, mivel e nélkül nehezen boldogulnék. – Tóth László halála nagyon elszomorított, ez a sorsa a Szépnek a földön, ahogyan Schiller olyan szépen és igazul mondja. Minden jót és tartson meg szeretetében, ahogyan eddig is. Az Ön Mailáthja.
Zrínyi verseiből az Orpheus Plútóhoz fordítottam le.
Erinnerung
Und wieder naht ein seliges Empfinden!
Es hellet sich das Grau vergangner Zeit,
Auf Rosenpfaden die ich sinken schwinden
Sah’, giebt zur Wonneflur sie mir Geleit.
Das Wallen meiner Brust will Liebe künden
Der Gottheit die den Zauberarm mir beut.
Mein Herz, ich fühl es, wird hier Ruhe finden,
Dein Hauch, Erin’rung, hat es neu geweiht.
Nein! rufe nicht verschwundne Lust zurück;
Lass über mich die dichtsten Schleyer zieh’n,
Bedek der hingeschwund’nen Zeiten Glück.
Schon einmal sah’ ich meine Freuden flieh’n,
Ach’ zwinge neu zu bluten nicht mein Herz;
Zweimal verlieren!! fühle diesen Schmerz. –
–––
22-én Már elment az utolsó posta, amikor ezt a levelemet el akartam küldeni, innen a késlekedés; ezért csatolok hozzá még 3 lefordított szonettet.
Echo*[A következő két vers más színű papíron mellékelve.]
Du bist so still, nur leise Seufzen beben,
Nur stumme Thränen trüben deine Wangen,
Nach Menschen sucht dein sehnendes Verlangen
Ihr Mitgefühl soll Linderung dir geben.
Umsonst! denn unempfindlich ist ihr Leben,
Mit kalten Blik sehn sie dein scheues Bangen,
Ob Schmerz ob Nebel deinen Pfad umfangen?
Auf keiner Lippe wird die Frage schweben.
Fort! Nicht bei Ihnen trifst du Leidesbrüder!
O komm zu mir! hier spricht das Herz zum Herzen.
O komm! dein Leid erschliest der Trauten sich.
Nahm liebes dir der Tod so wekke mich
Mit ihren Namen, ich klag’ dir ihn wieder,
Und lindre mit dir weinend deine Schmerzen.
Szemere
Isabelle
Wie durch die Wälder hüpft das Reh’ das schnelle,
Wie durch die klaren Fluten schlüpft der Aal,
So lebt ich wonnig glüklich überal
Eh’ ich dich angebetet Isabelle.
Nicht so seit du erregt der Gluten Welle!
Nicht so! nach strömet dir der Thränen Qual
Ich finde Ruhe nicht; auf Berg und Thal
Und überal bist du der Seufzer Quelle.
O Gott! indess mein Herz in Leiden bricht,
Nent dich ein Andrer schon am Altar sein,
Und lächelnd wühlt ihr auf mein ganzes Seyn.
Wohl ziemen deinem hohen Reize Kronen
Dir huld’gen siehst du die am höchsten thronen
Ein treuer
*[Helyesen: „treues”.]
Herz als meines trifst du nicht.
–––
A harmadik szonett, A’ boldog Pár számára – ahogyan látja – már nincs hely. – Éppen kaptam egy igen kedves levelet Szent-Miklósitól.