Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Szirmay Antal megosztotta velem Kovachich levelét, amelyből az alábbiak érdekelni fogják. Talán érdemesnek talál majd egyet s mást innen arra, hogy az Annalenhez tartozó Intelligenzblattban, vagy az egyik másik Literatur Zeitungban a közönség elé tárja.

1. Colocae grandem Codicem Membranaceum Ms. 334 folorum in folio reperi, qui poemata 183 antiquissimi Poetӕ Germanici Conradi de Wirtzburg, qui A. 1280 floruit, plus quam 50, 000 versibus complexa continet. Est classicus, et jam plura ejus opera, ubi in Mss. habentur, scimus, maxima parte inedita. Ejus Lied der Ubelungen ӕqui paratur Homero. Utinam pro gloria Hungariӕ in Hung[aria] edi possint! Nunc Codicem mihi huc Budam missum recenseo pro Ephem. exterorum.

2. Lucubrationes tuas secure vita comite ad Museum mittere poteris. Miller certe non leget, nec sciet, quid scripseris etiam post plures annos. Felix est quod director Musei cum 2500 f hospitis, lignis et lumine per Palatinum resolutus sit, alioquin jam viduus; et adhuc illi externum honoris signum a Sua Maj. exoperandum, promittit. Ecce quomodo inventio mea de erigenda B[iblio]theca et Museo Nationali alteri prodest!

3. Ego hac hieme Censuram in Tomum 1. Gustermanni, qui Hungaros lingua Germanica infamissime habet, 45 philytis eadem lingua conscripsi nunc in Tomum II scribo, in quo verus thesaurus pro jure publ. Hung. erit. Opus tanti habetur ut illud Comitatus Pestiensis in Congregatione deciderit Archivo describendum esse una cum meo opere 65 philyverarum de Banderiis et exercitatione, quam materiam pro Deputatione in plena luce collocavi, sed probabiliter Deputatio nihil in hac materia aget, prout multӕ Deputationes inanes erant. Sed Censura in Gustermannium liberrime scripta vix ad typum admittetur, quod nec ego intendo; maneant haec ad posteros; nisi forte aliquis extra miserit, cum multi describi curent.

Épp kézhez vettem Fuchs professzor úr levelét természetjogi munkájának egy példányával s egy másik kisebb művével: Romanorum scriptorum etc. lectionem commendat Js. Fuchs. ez az első írás, amit tőle kaptam. Köröm egy érdemes férfiú belépésével bővült. −

A nyomtatás helyének feltüntetése nélkül: (Pesth, b[ei] Trattner) Nemzetes Czibulka Anna Asszonysághoz, a Pesti Német Színjátszó Társaság első és nagyjelességű Énekesnéjéhez; midőn a’ nagytekintetű Magyar közönséget nemzeti nyelvünkön énekével örvendeztetné. Aʼ Dunamelletti régi Játékszínben Marcz[ius] (tz) 25-ikén M. DCCC. XII. An Madame Anna Czibulka, erste^* und sehr berühmte^* Sängerin der Pesther deutschen Schauspielergeselsch[aft]; da sie das verehrbare ung[arische] Publicum mit ihrem Gesang in der nationalen Spr[ache] erfreut hat. In dem alten Theater an der Donau, den 25 März 1812. 3 S. in 8.

Das gegenwärtige Sonett hat H[errn] Mich[ael] von Helmeczi, Doktor der Philosophie zum V[er]f[asser] einen jungen, kenntnißreichen Mann, der einst in der Reihe der Dichter Ungarns gewiß glänzen wird. Binnen 24 Stunden mußte das Gedicht neu gedruckt werden; ein Glück, dessen sich wenige Kunsterzeugnisse in Ung[arn] zu erfreuen haben. Ehe wir über das gegenwärtige Sonett sprechen, wollen wir über das Sonett überhaupt etw[as] sagen.

Jelen szonett szerzője Helmeczi Mihály, a filozófia doktora, egy fiatal, jól tájékozott férfiú, aki egykor bizonyosan a Magyarország költőinek sorát díszíti majd. Huszonnégy órán belül újra kellett nyomtatni a verset: oly boldogság ez, amelynek Magyarországon kevés műalkotás örülhet. Mielőtt jelen szonettről beszélnénk, szóljunk néhány szót a szonettről általában.

A közönség ismeri e páratlan szerző mesterségbeli tudását, hogy ő, aki kronosztichonjait nem tartja méltatlannak, ebben a fáradságos játékban is mesterműveket nyújtana, s hogy a valódi oka annak, miért nem ír szonetteket, nem az, hogy [a műfaj] korlátozásai miatt, nem lenne elég szabad mozgástere (hisz a mester művészete abban áll, hogy minden korlátozás dacára könnyedén tud mozogni, s hát e nyolcsoros stancának nincsenek meg a megszabott sorai és rímei, s hatodik sora után a lezárása?), hanem az, amit ő 1790-ben, Velencében írt, 76. számú epigrammájában előad:

Csak ez az ok itt a szonettben nem kapott helyet, s alig eltalált.

A perzsa ábrázolások például, amelyekkel Bürger és August Wilhelm Schlegel németországi követőit el lehet némítani, csak annyit érdemelnek, hogy kinevessük vagy megvessük őket, attól függően, hogy szellemesek vagy ügyetlenek inkább. A vicc nyilait a legszentebb dolog sem kerülheti el, s a hívatlan költőcskék szerencsétlen próbálkozásai nem tehetik nevetségessé a dolgot magát. Ahelyett azonban, hogy ezt mérlegelnénk, térjünk át egy komolyabb tárgy méltatására.

Voss a jénai Allgemeine Literatur Zeitung júniusi füzetében közölt egy tanulmányt, amelyhez az ösztönzést egy Bürger szonettjeiről szóló recenzióból merítette, amely transzcendentális módon próbálja bizonyítani, hogy a szonettek semmire sem alkalmasak. „Törekedtem arra, mondja Voss, mint ahogy bárki más, hogy elérjem a költészet leglényegét, s minden ismert nyelven kövessem a ritmikus jelbeszéd legjobb elemeit egészen az emberi érzések ősforrásaig. Miért azonban, s mi célból van a szonettnek éppen kétszer négy sora két rímmel s egy bizonyos megkötéssel, s miért követelmény, hogy kétszer három sor kettővel vagy hárommal legyen összekötve, önkényesen felhalmozva és összekapcsolva. Ez értelmem legelcsendesültebb figyelmessége mellett is oly érthetetlen számomra, mint a kinyilatkoztatásban szereplő állatok misztikus száma.” − A szerző nagy tisztelője a filozófusi szellemnek, amely mindent, még az érzések és az ízlés tárgyait is transzcendentálisan kutatja és bizonyítja. Ha a transzcendentális filozófusok komor múzsája a szonettet valóban versformának tartaná, amely pusztán azért tartatik szépnek, mert az ősök módija szépnek tekintette, úgy [a költőnek] a jó múzsát, akinek nincs hallása, s mégis ítélni merészel a modulációról, tényleg sajnálnia kell. „Kolostorba azzal, aki tőlünk akarja megtanulni, mi a szép!” − mondja Conti a festő az ő hercegének az Emilia Galottiban. De ezt itt nem szükséges. A szimmetria és az euritmia oly hathatósan tárul fel a szonettben a szem és a fül számára, hogy abban csak egy vak, vagy süket kételkedhet. Herder egészen másképp ítél. A hetedik kötet 294. oldalán a szépirodalomról és a művészetről szóló fejezetben így vélekedik, miután a szonettről, canzone-ről stb. beszél: Nos, igazán barbár fülnek kell lennie annak, amely nem érzi az ég alatt kivált a muzsikáját ennek a versformának. − Egy teljes szonett szépen csengő harmóniája --- oly bájosan hangzik, szótagjainak tánca oly éteri, hogy azt a mi német nyelvünk, amelyet egy egészen más Genius éltet, talán nem is követhet. A szöveghely megérdemli, hogy utánanézzenek, mi itt most vessünk véget [tárgyalásának], hogy takarékoskodjunk a terjedelemmel. Mindez elegendő kell, hogy legyen Voss támadásaival szemben, aki minden élesen vágó szellemességének minden erőfeszítésével szofizmust szofizmusra, és szarkazmust szarkazmusra halmoz, hogy a szonettet egyáltalán, de komolyan csak a németet, fodros talárral és csengettyűs szegéllyel és csengésbongással nevetségessé tegye.

Az első, aki a recenzens nyelvén szonettet írni merészlet, a mindent merő Csokonay volt. Tavasz virít ʼs száz rózsa nő kezdetű szonettjét nem lehet szonettnek tartani. A szonett alaptónusa − mondja Pölitz − a bensőségesség és a gyengédség. Az anyag és a forma itt nem illik egymáshoz, és a 11. sorban egy durva grammatikai baklövés található: és az esik helyett.

Őt a szintén elhunyt Farkas Károly követte, nagyon gyorsan kidolgozott verseinek gyűjteményébe (Mulatságok, Pest, 1805), három lefordított szonettet vett fel, amelyek oly göröngyös, nem skandálható alexandrunusokban íródtak, amelyektől borzadnia kell az olvasónak. pl.

Aki így költ szonetteket, annak nincs fogalma a szonett követelményeiről, mert két négyes és két hármas, amaz kettő, emez kettő vagy három rímmel még nem tesz egy dalt szonetté. Egy hibátlan szonetthez jóllehet szükségesek a költészet és a kifejezések erényei is, de követelmény a tökéletesen jól csengő hangzás is kellemes változatosságban, mondja nagyon helyesen Voss.

A harmadik, aki magyar nyelven nyilvánosan előállt egy szonettel − mert Kazinczy, Szemere és Kölcsey többet [is] alkotott −, a mi Helmeczink. Szonettje pompásan elgondolt, sok bensőségesség és hév van benne, de a 10 és 11 szótagos sorok nem skandálhatók, a szonet az olyan rímeket, mint bájzengzete és érzette annál kevésbé tűri, mivel ezt még a Zrínyi nevével fémjelzett versificatio sem tűrné. És az olyan sorok mint:

nem szép sorok. Minél rövidebb egy költemény, annál jobban feltűnnek benne a baklövések. Itt a Képesek szónak vagy az Ulysszt előtt, vagy egészen hátul kellett volna állnia. A Szirénének szó továbbá a nyelv szabályaival ellentétes, Szirénnek-nek kellett volna lennie, csak a rím miatt lett egy betoldott szótaggal meghosszabbítva. Semmi sem visszataszítóbb azonban a kemény szónál: dicstaps. Németül ezt így írnánk: ditschtapsch. Már a hangzása is elviselhetetlen. A szó még inkább, mivel a dics is, a taps is apokopált, és ezen kívül egy szóba lett összevonva. A dics annyit tesz dicsőség (gloria) és a taps annyit mint tapsolás (applausus, a kezeket összecsapkodni), ilyen boldogságban [értsd: tapsban] az újonnan alkotott szónak soha nem lesz része.

Mivel mostanáig egyetlen hibátlan szonett sem jelent meg nyomtatásban magyar nyelven, így recenziónk végén idézni akarunk egyet azok közül, amelyeket Kazinczy költött, s egyúttal mellékelnénk annak hű fordítását is. Talán hogy egy magyar − akitől nem idegen egy vers felolvasásának művészete, s van érzéke ahhoz, hogy a hiátust hangkihagyással összeolvassza − itáliai fülek előtt felolvassa, s ez majd a magyarok zengő nyelve fölött helyes ítéletet alkot, (hoc dicatur pulchrius)

[A vers szövege németül:]Ihr Bildniss, bey Ihrer Abwesenheit. Wenn das Morgenroth meinen Schlummer verscheucht, Und das Licht verstohlen in mein Gemach schleicht, Geliebtes schönes Bild, dann bist du es, was mir vor allen andern Gegenstӕnden ins Aug fällt, und ach! ich fühle meine alten Flammen neu glimmen. Das ist Sie! das ist Sie! rufe ich; und meine Küsse fliegen in dem trunkenen Wahnsinn dem Bilde zu. So hat sie gesprochen, so ging sie, dieß war ihre Bewegung, so sank sie mir in den Schooß, als sie meine Hand annahm!

Und nun fließen mit dem Bilde, wie einst mit ihr, die geheimen süssen, seligen Geflüster, der Hader, der Streit, das repentir, und neue und wieder neue reconciliatione und da ich dieß treibe, wie einst mit ihr, steigt die Sonne auf, schießt durch die Öffnungen meiner jaloux (Fensterbretter) und zieht mit ihren Strahlen eine Glorie um das Bild.