A’ Természet, a’ hallásnak érzékenysége és a’ szív között, szoros és felette-atyafiságos szövetséget szerzett. Mindenik indúlat tulajdon hangok által ismérteti-meg magát, és ezek a’ hangok a’ Hallgatónak szívében éppen azon indúlatos érzést szokták fel-lobbantani, a’ mellyből származtanak. A’ belső szorongatásból eredő kiáltás ijedésbe hoz bennünket, és az örvendező szózatok mí-bennünk-is örömet okoznak. A’ gorombább érzékenységek, az ízlés, a’ szaglás, és az illetés, nem ébreszthetnek-fel egyebet vak gyönyörűségnél, vagy kedvetlenségnél, mellyek önnön magokat, amaz ugyan a’ vele-való-élés, ez pedig az útálás által, fel-emésztik; a’-nélkűl, hogy a’ léleknek emelkedésére vagy leg-kissebb szolgálatot tehessenek. Az ő egész tzéllyok tsupán tsak a’ testet illeti. De az, a’ mit velünk a’ hallás és látás éreztet, a’ léleknek és a’ szívnek tehetősségére tzéloz, és ebben a’ két érzékenységben okos és erkőltsi tselekedetekre indíttó eszközök feküsznek. E’ két nemes érzékenység közűl a’ hallásnak sokkal hathatósb ereje vagyon. Egy harmoniátlan hang szer-felett kellemetlenebb, és sokkal nagyobb háborodást okoz bennünk, mint-sem egy hasonló harmoniátlanságú szín; és az égi szívárványnak színeiben uralkodó kedves harmonia sokkal alább-való hathatóssággal illeti szívünket, mint-sem szinte annyi és egymással szinte olly szorossan meg-eggyező hangok, p. o. egy tiszta orgonán a’ hármas hang-eggyezések, illetni szokták. A’ hallás tehát, az indúlatoknak gerjesztésére, mindnyájok között leg-alkalmatosabb érzékenység. Kitsoda mondhattya, hogy valaha ő-benne a’ harmoniátlan és ellenes színek fájdalmas érzéseket okoztak légyen? De a’ harmoniátlan hangok a’ hallás’ szerszámait olly ellenesen meg-ragadhattyák, hogy a’ Hallgató majd tsak nem kétségbe-esésre hozattatik.

 Ez a’ külömbség minden bizonnyal onnan származik, hogy ama’ szer, melly által a’ hallásnak inai mozgásba hozattatnak, úgy-mint a’ levegő ég, sokkal gorombább és testiebb, mint a’ világosságnak elementoma, melly a’ szemet illeti. Mire-nézve, a’ hallásnak inai hathatósb taszittásokat vévén ugyan-ezeket az inaknak egész szisztémájára el-terjeszthetik; a’ mi a’ látásnál meg nem történik. Ebből az-utánn könnyű meg-érteni azt-is, mi-képp’ légyen lehetséges, a’ hangok által az egész testet, és következendő-képpen a’ lelket-is, olly hathatósan meg-érdekleni. Hogy a’ hangban ezt a’ nagy erőt fel-találhassuk, sem méllyebb eszmélkedésre nintsen szükségünk, sem hosszasabb tapasztalásra. A’ leg-vígyázatlanabb ember-is észre veheti.

 Ha tovább még azt-is meg-gondollyuk, hogy némellykor az indúlatba hozattatott ember ebben az állapotban hosszasabb ideig örömest meg-marad, és hogy magában az indúlatos érzést erőre hozni, ’s külső-képpen-is, mennél jobban lehet, ki-mutatni igyekezik, a’ mint ezt az örömben, ’s némellykor a’ haragban, ’s a’ többi indúlatokban-is, meg-történni tapasztallyuk: könnyen által-láthattyuk, mi birhattya sokszor a’ leg-nyersebb embereket, sőt még a’ meg-fontolásbéli tehetség nélkűl szűkőlködő gyermekeket-is arra, hogy az indúlatos, és egymást fel-váltó külömb-féle hangoknak sora által, magokban vagy más emberekben, valamelly indúlatot nagyobb-nagyobb gerjedésre lobbantani iparkodgyanak.

 Ez ugyan még nem valóságos dal, hanem tsak ennek első és természet-szerént-való bimbója: de ha még egynehány könnyű jegyzésekkel és egy kevés ízléssel öszve-kaptsoltatik, a’ valóságos dalt láttyuk belőlle származni. Ezek a’ jegyzések a’ mértékre-vett mozdúlásnak ’s a’ rithmusnak erejét, és mind a’ kettőnek a’ hangokkal való szoros szövetségét, illetik.

 A’ mértékre-vett mozdúlás, melly eggyenlő idők alatt eggyenlő közeket halad, és a’ lépéseket erőssebb dobbantás által eggyenként fel-osztya és érezhetőkké tészi, nagyon múlatságos, és a’ fárasztó munkát vagy az egyéb-aránt únalmas tárgyra-való figyelmetességet ki-mondhatatlanúl meg-könnyebbítti. Tudgyák, vagy érzik ezt, az alább-való-eszű emberek is; mire-nézve, a’ fáradttságos mozdúlásokat, mellyeknek hosszasabban kell tartani, p. o. mikor valamelly terhet visznek vagy húznak, taktusra és eggyenlő lépésekben végzik. Innen van azoknak taktusra-vett mozdúlások-is, kik a’ hajókat húzzák, vagy a’ víz’ tetején evező lapátokkal előbbre taszittyák, a’ mint már hajdan O v i d i u s-is fel-jegyzette (Trist. L. IV. Eleg. 1.): „Ez az oka, úgy-mond ő, miért énekel, az agyagos kavitsra görnyedve meg-homorodván, a’ ki a’ késedelmes hajót a’ folyó-víz ellen húzza, és a’ ki a’ lassú evezőket mellyéhez eggyenlő-képpen vezetvén, ’s a’ vizeket mértékre vervén, karjait fáradttságosan forgattya.”

 De még jobban fel-vídámíttya az embert az a’ taktus szerént-való mozdúlás, ha benne a’ ritmus is fel-találtatik: az az, ha a’ mindenik lépéshez vagy taktus-hoz tartozó kitsiny haladásokban, az erőre és gyengeségre nézve, külömb-féle változások vagynak, több lépésekből nagyobb tagok formáltatnak, a’ mi az egy-formaságnak külömb-féleséget ád. Innen támad a’ ritmusbéli rend a’ Kovátsok’ pőrölyözésében, és a’ Tséplők’ veréseiben. Ez által a’ munka nagyon meg-könnyebbedik, mivel az elme, ama’ gyönyörűség által, mellyet a’ külömb-féleséggel öszve-kaptsoltt egy-formaságban talál, a’ munkának folytatására hathatósan fel-ébresztetik.

 Ezt a’ taktus szerént-való és ritmusbéli mozdúlást szorossan öszve lehet kaptsolni a’ hangoknak egy bizonyos sorával; mivel az efféle sor a’ mozdúlást, természete szerént, magába foglallya: és így már, a’ taktusra- és ritmusra-vett valóságos dalnak eredetét, mivóltát, és a’ tánttzal-való természetes szövetségét-is, fáradttság nélkűl által-láthattyuk. Sőt egy kevés eszmélkedés utánn, mellyre bennünket az eddig tett jegyzések önként fel-segíttenek, még azonn sem tsudálkozhatunk, hogy a’ Muzsikát a’ leg vadabb Népek-is könnyen fel-találták, és hogy annak pallérozásában még egynehány lépéseket-is tettek.

 A’ Muzsika tehát olly mesterség, melly az emberi természetre van fondálva, ’s a’ mellynek következendő-képpen változhatatlan reguláji vagynak, mellyeket szükség-képpen szemeink előtt kell tartanunk, ha muzsikabéli darabokat készítteni, vagy ennek a’ mesterségnek pallérozásában munkálkodni akarunk. A’ reguláknak változhatatlanságát ugyan, valamint a’ többi szép Mesterségekben, úgy a’ Muzsikában-is, nagyon ellenzi egy közönséges elő-itélet; de a’ mellynek helytelensége leg-ottan ki-tetszik, ha azt egy kevessé szemesebben meg-visgállyuk. Azt mondgyák tudni-illik némellyek, hogy „a’ Khínai Lakos az Európai Muzsikában semmi gyönyörűséget sem talál; az Európai Lakos ellenben a’ Khínai Muzsikát ki sem állhattya: nem igaz tehát, hogy ennek a’ Mesterségnek a’ közönséges és mindenütt-eggyenlő emberi természetben fondáltt, és így változhatatlan reguláji vólnának.” De lássuk erre a’ feleletet.

 Ha a’ Muzsikának semmi egyéb tiszti nem vólna, hanem hogy egy szempillantásig tartó örömet, félelmet, vagy ijedést ébresszen; erre akármelly örömkiáltás, vagy belső szorongatásból eredő hang, melly egyszerre több emberektől tétetnék, minden-képp’ elegendő vólna. Ha valamelly sokaság örvendezve vagy meg-ijedve egyszer-’s-mind fel-kiált, ez által hatalmasan meg-ragadtatunk, bár-melly regulátlanok, zavarttak, rendetlenek, és harmonia nélkűl-valók légyenek-is a’ szózatok, mellyekből az efféle kiáltás áll. Erre semmi regula nem kívántatik. De az illyen kiáltás tartós nem lehet, és, ha tovább tartana-is, nem sokára egész erejét el-vesztené, mivel a’ reá-való figyelmetesség hamar el-enyészne bennünk. Arra tehát, hogy a’ hangoknak ereje és hathatóssága tartós légyen, szükséges, hogy mértékre vétessenek: mert a’ mérték egyedűl, mely figyelmetességünket hosszabb ideig le-kötelezheti. Érzi ezt, ha által nem láttya-is, minden ember, a’ kiben tsak egy morzsányi érzékenység vagyon: a’ Burét és a’ Kaschinz a’ Szibériai pusztákban, az Irokéz és az Indiai szinte úgy, mint a’ fínomabb-hallású hajdani Görög. (Lásd: Gmelins Reise. 3. Th.) A’ hol pedig mérték, avagy metrum és ritmus találtatik, ott rend és regula szerént-való fel-osztás-is vagyon. Erre nézve tehát valamennyi Nemzetek mind eggyenlő fő és fundamentális regulákat követnek. De mivel a’ mérték számtalan változásokat szenvedhet, a’-nélkűl, hogy mérték lenni meg-szünnyön: ezekre-nézve mindenik Nemzetnek saját ízlése-is lehet; a’ mint a’ külömb-féle Népeknek tántz-melodiájikból nyilván ki-tetszi. A’ különös ízlések tehát külömb-félék lehetnek, de a’ rendnek és egy-mértékűségnek (Symmetria, Ebenmaass.) közönséges és fő reguláji mindenütt eggyenlők.

 Hogy pedig az eggyik Nemzet a’ frissebb, a’ másik a’ lassúbb mozdúlást szereti; hogy a’ vad Népek nem annyi változást, és nem olly határozott egy-mértékűséget keresnek, mint azok, a’ kik a’ Szépnek érzésében gyakorolttabbak; hogy némelly emberek a’ hangokban több dissonantziát el-viselnek, mint-sem mások, kik a’ sok hangoknak elegyűlésében az Eggyest érezni jobban meg-szokták; hogy erre való nézve a’ közönséges és fundamentális regulákat a’ különös esetekre mindenik Nemzet a’ maga’ tulajdon módgya szerént alkalmaztattya, a’ miből a’ különös reguláknak külömb-félesége támad: ez igen természetes; és az ízlésnek eggy-általlyában tetszésünk szerént-való változhatóságát semmi-képpen meg nem mutattya. Nem láttyuk-e még magunk között-is, hogy azok, a’ kiknek fínomabb és gyakorolttabb hallások még a’ kitsinységeket-is meg-érzi, több regulákra vígyáznak, mint mások, a’ kik ezeket az észre-nem-vett regulákat tsak az-utánn nyomozzák-ki, és ki-nyomozván követik-is, minek-utánna a’ hallásban nagyobb készségre jutottak? A’ különös ízlésnek külömb-félesége tehát, valamint a’ többi Mesterségekben, úgy a’ Muzsikában is, meg nem mutattya, hogy azoknak regulájik nem az emberi természetre fundálva, és nem-is változhatatlanok légyenek.

 Leg-főbb tzéllya, az indúlatoknak fel-gerjesztéséből és táplálásából, – erre szolgáló módgyai és eszközei, a’ hangoknak külömb-féle folyamattyaiból állnak; hasznos alkalmaztatása pedig akkor intéztetik-el leg-helyesebben, ha mű-darabjai a’ nagy Természetnek az indúlatok iránt-való nemes szándékait elő-mozdíttyák. A’ elsőről itt értekezünk: a’ harmadikat pedig akkorra haggyuk, minek-utánna majd a’ Muzsikának az emberi szívre-való hathatós erejét értelmesebben meg-magyaráztuk.

 A’ Muzsikának most-említett tzéllyáról nem kételkedhetünk, mihelyt az bizonyos, hogy a’ Muzsika abból a’ természetes ösztönből származott, melly az embert sok ízben arra kíszteti, hogy magában valamelly indúlatot erőre hozni, és hosszasabb ideig fenn-tartani, iparkodgyék. Minden indúlatok közűl, úgy látszik, hogy az öröm vólt az első, melly a’ dalra okot adott; az-utánn pedig az a’ természet-szerént-való ösztön, hogy az ember a’ súlyosabb munkánál maga magát fel-vídámíttsa. Mivel ez kétféle-képpen történhetik-meg, úgy-mint a’ munkának tsupa könnyebbíttése által, midőn a’ figyelmetesség, a’ külömb-féleségekkel fel-váltott egy-formaságoknak segedelmével, a’ súlyosról kellemetes tárgyra vezettetik, vagy pedig a’ valóságos vídámíttás által, mellyet a’ hathatósb mozdúlás, és az elevenséggel-tellyes hangok, okozni szoktak: a’ Muzsika az első esetben az érzékenységeknek meg-ragadására és néminémű bájolására, a’ másodikban pedig a’ testi és elmebéli tehetségeknek fel-ébresztésére tzéloz. Az érzékeny, szomorú, és ellenes indúlatokat a’ természetes Muzsika, elejinten vagy tellyességgel nem, vagy leg-alább ritkán, tárgyozta. De minek-utánna tapasztalták, hogy a’ Mesterség az efféle indúlatokat-is felette hathatósan le-festheti, következendő-képpen a’ Hallgatók’ szívében-is fel-ébresztheti: a’ Muzsikát el-végre ezeknek gerjesztésére-is kezdették fordíttani. Mivel, tovább, az eggyes embernek több vagy kevesebb elevensége, és az a’ különös mód, mellyel magokat az ő indúlati külső-képpen ki-mutatni szokták, az ő erköltsi szív béllyegével, avagy karakterével, leg-nagyobb szövetségben állanak: a’ Muzsika sokszor az eggyes embernek, sőt egész Népeknek nemzeti erkőltseit is, a’ mennyire ezeket érezni lehet, értelmesen le-festheti, és ki-fejezheti. Innen van, hogy a’ nemzeti dalok, és a’ velek öszve kaptsoltt tántzok, a’ Nemzet’ erkőltseit híven le-rajzollyák. Frissek ezek a’ dalok és tántzok, vagy komorak, szelídek vagy háborgók, kellemetesek vagy fáradttságosak, elevenek vagy túnyák, tiszta-mértékűek vagy nyers hibákkal tellyesek, valamint magok a’ nemzeti erkőltsök.

 Hogy pedig a’ Muzsika az értelemnek (intellectus) ollyatén tárgyait-is le-fesse, mellyek az indúlatokkal tsupán tsak mivóltoknak észbéli és méllyebb ismérete által, vagy éppen semmi szövetségben nem állanak; erre elégséges okot a’ Muzsika’ természetében nem találunk. A’ gondolatoknak és képezeteknek ki-fejezésére a’ nyelv, avagy beszéd, találtatott-fel; ennek, és nem a’ Muzsikának kötelessége, hogy oktasson, és a’ képzelő tehetség’ elejébe képeket fessen. Az illyen festés a’ Muzsika’ tzéllyával egyenesen ellenkezik. Egy-általlyában tehát a’ Muzsika meg nem illetheti az embert, mint gondolkozó vagy képzelődő, hanem tsak egyedűl mint érző és indúlatos Valót: mert a’ Muzsika nem a’ gondolatoknak, sem a’ Természetben elő-akadó tárgyaknak vagy eseteknek, hanem egyedűl tsak az indúlatoknak nyelve. A’ miből az következik, hogy az ollyan muzsika-darab, melly semmi-féle indúlatot nem ébreszt, az igaz muzsika-műnek nevét meg nem érdemli. Bár-melly mesterségesen follyanak egymás-utánn a’ hangok, és bár-melly fáradttságosan, ’s a’ leg-nehezebb regulák szerént helyesen szerzett légyen a’ harmonia: az ollyan darab még-is, melly szíveinkben indúlatos érzést nem támaszt, semmit sem ér. A’ Hallgató, a’ kinek kedvéért valamelly muzsikabéli darab készíttetett, ha egyéb-aránt a’ Mesterséget nem érti-is, tsak érzékeny szíve legyen, leg-ottan meg-itélheti, ha jó-e, vagy rossz? Ha azt az ő szíve meg nem érti, bízvást mondhattya felőle, hogy, tzéllyához alkalmaztatva nem lévén, semmit sem ér: ha pedig érzi, hogy szívét a’ darab meg-illette, tétovázás nélkűl jónak nevezheti, mivel tzéllyát el-érte. Mert eggy-általlyában, a’ mi a’ maga’ tzéllyát el-éri, az mind jó. – Azt azonban, ha az efféle darab nem lehetne-e még jobb? ha a’ Muzsika-szerző, a’ mesterségnek vagy jó ízlésnek fogyatkozása miatt, meg nem gyengített-e, vagy meg nem rontott-e benne valamit? és több efféle kérdéseknek meg-fejtését, haggya a’ Hallgató azokra, kik a’ mesterséget méllyebben értik. Mert tsak ők ismérik a’ fel-tett tzélra vezető módokat, és így ezeknek nagyobb vagy tsekélyebb erejéről-is helyes itéletet tsak ők ejthetnek.

 A’ Muzsikának itt meg-írtt tzéllyára, nagyon szükséges, valamint a’ Mestereket, úgy a’ Muzsikának Kedvellőjit-is, meg-emlékeztetni: mivel amazok sokszor egész igyekezeteket arra fordíttyák, hogy magoknak tsupa mesterkéltt állapotokkal, úgy-mint külömb-féle szaladozásokkal, ugrásokkal, haszontalan és még-is fáradttságos harmoniákkal, tapsolást szerezzenek: a’ Muzsikának Baráttyai pedig a’ ditséretet többnyire tsak arra pazarollyák, a’ ki olly mesterségesen játszott vagy énekelt, a’ mint a’ kötélen tántzoló Tündér, vagy a’ ki a’ szerzésben olly sok akadályokat meg-győzött, mint a’ ki ló-hátonn-állva sebessen nyargal. Mennyivel természetesebb, Agyezilaussal a’ filemilének valóságos énekét többre betsűlni, mint-sem az ollyan muzsika-darabot, melly ezt a’ madarat majmozni akarja?

 A’ tzél utánn, azok a’ módok, mellyek ennek el-érésére szolgálnak, ’s a’ mellyeknek isméretéből és alkalmaztatásából a’ tulajdon-képpen-való Mesterség áll; a’ bővebb visgálást leg-inkább meg-érdemlik. Itt tehát arra a’ kérdésre kell meg-felelnünk: mi-képpen lehet a’ hangokat az indúlatoknak értelmes nyelvévé tenni? és mi képpen kell azokat úgy öszve-szerkeztetni, hogy azok által a’ Hallgató indúlatba hozattassék, ugyan-abban eggy ideig fenn-tartassék, és egy bizonyos kellemetes erőszak által arra kénszeríttessék, hogy ebben az állapotban örömest meg-maradgyon? Ennek a’ kérdésnek meg-fejtésében foglaltatik a’ muzsika-mesterségnek egész theoriája. Az erre-való módok és eszközök tehát rövideden a’ következendők:

 1) A’ dal, avagy az eggyes hangoknak sora, a’ mennyire tudni-illik ezek, az indúlatnak különös természete szerént, halkkal vagy frissebben, méllyen vagy magassan, gyengén vagy erőssen, vonítva vagy taszítva, méllyen a’ mellyből vagy tsak a’ torokból, nagyobb vagy kissebb közekben egy-mástól el-különözve, és a’ muzsikabéli menésnek több vagy kevesebb egy-formaságával elő-adatnak. Az illyen hangoknak rövidebb sora, melodiás ízetskének, vagy muzsikabéli gondolatnak neveztetik. Ki-ki által-láttya, hogy táméntalan sok illyen ízetskéket lehet ki-gondolni, mellyek valamennyien mind egy bizonyos indúlatnak, vagy ezen indúlat’ különösb árnyékozásának, béllyegét magokon visellyék. Az illyetén ízetskékből el-végre eggy Egész támad, mellyet dal-nak nevezünk. – Könnyű meg-fogni, továbbá, hogy ezen ízetskék, avagy muzsikabéli gondolatok, már a’ szelídebb gyönyörködést, vagy az elevenebb vídámságot, vagy az ugró örömet; már ellenben a’ szívre-ható érzékenyességet, vagy a’ komorabb szomorúságot, vagy a’ hathatósb keservet, vagy pedig a’ dühösködő haragot ’s a’ t. értelmesen ki-fejezhetik; és hogy következendő képpen az indúlatokat tzikkelyetlen hangokban le-festeni, nem lehetetlenség. Ezeknek el-végre akármellyik nemét egy, vagy több, szózatban-is elő lehet adni; melly szerént a’ fel-gerjesztendő indúlat-is a’ Hallgatót vagy gyengébben, vagy erőssebben el-fogja, és szívét vagy meg-nyúgosztallya, vagy meg-rezzenti. Az efféle melodiás gondolatok tehát, ha indúlatos hangokból állanak, avagy, egy szóval: a’ dal, első módgya és eszköze a’ Muzsikának, mellyel fő tzéllyát, az indúlatoknak gerjesztését, el-érheti.

 2) Második eszköze a’ tónus, avagy a’ hangnak neme, mellyben valamelly muzsikabéli gondolat elő-adatik. A’ szívnek indúlattyai, az ember’ szavának szerszámaival felette szoros szövetségben vagynak. A’ torok ezek által már szűkebbre, már tágasabbra nyittatik; és így, már tisztább és harmoniásabb, már tompább és zavarttabb hangot ád. Ezt ki-ki világosan észre veheti, ha valamelly indúlatra-lobbantt embernek beszédét vígyázva hallgattya. Ha tehát a’ külömb-féle hang-vezetők közűl, mellyeknek mind eggyike különös béllyeggel bir, mindenkor az választatik, mellynek hangzása mindenik magános gondolatnak saját béllyegével meg eggyez, ez által az indúlatnak ki-fejezése felette nagy erőt és hathatósságot nyer. Mire-nézve, a’ hangnak nemei, avagy a’ tónusok, és modulátziók, mellyeknek segedelmével a’ magános gondolat az indúlatot külömb-féle árnyékozások által nagyon fel-emelhetik, a’ Muzsika’ tzéllyának el érésére második mód és eszköz gyanánt szolgálnak.

 3) A’ harmadik eszköz, a’ dalnak mozdúlásában-való mérték, avagy a’ metrum és ritmus, mellyek eggy-általlyában az egy-formaságot külömb-féleségekkel elegyíttik. A’ dal ez által olly szépséget, avagy gyönyörködtető tulajdonságot nyer, melly a’ hallás’ érzékenységét arra ingerli, hogy a’ hangok’ folyamattyára örömest és félbe-szakasztás nélkűl figyelmezzen. De a’ ritmusnak azonn-kivűl, még az indúlatoknak ki-fejezésére nézve-is, felette nagy ereje van.

 4) A’ Muzsikának negyedik módgya és eszköze a’ mellyel az indúlatok’ gerjesztését végbe-viheti, a’ harmonia, melly a’ fő dalt késérni és támogatni szokta. Ez a’ ki-fejezésekre nézve ki-mondhatatlanúl nagy erővel bir. Vagynak nyúgosztaló harmoniák, és vagynak ellenben ollyanok-is, mellyek a’ tsikorgó dissonántziák által, kivált ha a’ taktusnak leg-hathatósb részeire tétetnek, és a’ fel-óldozásban egy darab ideig fenn-tartatnak, a’ Hallgató’ szívét nagy nyughatatlanságra gerjeszthetik: a’ mint ezeket, majd annak idejében jobban meg-magyarázzuk. Így tehát a’ Hallgatót, tsak a’ tsupa harmonia által, már elégedésre, vagy nyughatatlanságra, már ijedésre és szorongatásra, már szomorúságra vagy vídámságra, ébreszthettyük.

 (Következik: a’ Muzsikának az emberi szívre-való hathatós ereje:
az utánn pedig mire-valósága, és polgári hasznai.)